A francba. Ez aztán nem semmi. Itt álok az üveg mögött, és lesem, ahogy kapkodnak körülöttem az orvosok. Vannak vagy négyen, plusz a nővérek.
Elég ijesztő a dolog. Ütögetnek azzal a „vasalóval”, miközben fel-felpattanok, de ez már nem önszántamból történik.
Egymásra néznek, majd fél szemmel arra a folyamatosan sípoló gépre. Lemondó tekintetüket rám szegezik, majd az órára pillantanak.
Nem értem pontosan a mondat elejét, csak a végén az időpontot. Csendes zokogásra leszek figyelmes a hátam mögött.
Anyám összetörve sétál közelebb az üveghez. Valami történt. Engem boldogsággal tölt el, hogy látom.
Szeretném megvigasztalni, és tárt karokkal lépek felé, hogy átöleljem…
Nem értem. Egyszerűen átsétált rajtam. Lehetséges ez? Ekkor már ő áll az üvegnél.
Tenyerét óvatosan ráteszi, és elcsukló hangon próbál szólítani.

- Hát itt vagyok, anyukám! – kiáltok, s megint át akarom ölelni, de a lendület újfent keresztül dob rajta, és már a kövön fekszem abban a szobában, ahol az imént az életemért küzdöttek.
Nem értek semmit. Anya ott áll az üvegnél, és zokog.
Kétszer próbáltam megölelni, mindkét alkalommal valósággal átgyalogoltam rajta.
Láttam már ilyet egy filmben. Igen. Ilyet még csak ott láttam eddig. Pontosan nem emlékszem melyikben, de ott is volt néhány hasonló jelenet. De ez most olyan valóságos.
Felkelek a földről. Baloldalon anya, jobb oldalt a műtőasztal. Az orvosok eltűntek. Miért vagyok letakarva? Olyan az egész, mintha valami filmet néznék. Ám ezúttal nem én vagyok a közönség.
Lassan az asztalhoz sétálok. Felemelem a kezemet, hogy ledobjam magamról azt a zöld színű „takarót”, de megint csak valami láthatatlan habba nyúlok.
Furcsa dolog történik ekkor. Eltűnik a takaró, és csak magamat látom. Lehunyt szemekkel, kissé mereven. A bőröm színe is olyan furcsa. Megszoktam, hogy általában sápadt vagyok, na de ennyire?!
Ebben a pillanatban bejönnek ketten. Két fiatal srác, majd egy orvos is harmadiknak. Az egyik kezében valami cédula. Kinézek az ablak felé, de anyámat már sehol sem látom.
Közben a lábujjamra akasztják azt a valamit, majd behoznak egy óriási serpenyőt.

- Hé, mit akar ez jelenteni?! Na nem! Azt már nem! Tegyetek le azonnal, nem halljátok?! Eresszetek már el, tudok én járni magamtól is! Mi ez az egész? Kannibálok vagytok, vagy mi? Valami sütőbe visztek?! Álljatok meg azonnal! – üvöltök velük, miközben tolnak ki a folyosón. Folyamatosan a nyomukban vagyok, és közben kerülgetem ki a szembe jövő embereket.
- Kelj már fel te barom! Ezek itt szállítgatnak, miközben te alszol! Ez cseppet sem zavar? Csinálj már valamit!
Hiába. Meg se hallja. Mintha a falnak beszélnék. Minden erőmmel le akarom szedni a „szállítókat”, de csak melléjük ugrok mindig. Nem tudom őket eltalálni.
Végigkísérem őket, a végére már feladom a hasztalan akciókat.
Hamarosan odaérünk valami pinceféleséghez. Várok. Lassan tolnak lefelé. Még mindig kivárok. Egye fene, utánuk megyek. Nagy lendülettel a lejárat felé indulok, amikor is valami láthatatlan fal megakadályoz a lejutásban. Egyszerűen nem tudok lemenni. Nem tudom áttörni a falat. De akkor nekik miért sikerült?
Hátrébb lépek, hogy jobban szétnézhessek. Kapkodom a fejem, amíg meglátok egy táblát a pince bejárata fölött: „Patológia”
Ismerős ez a szó. Ismerős ez a pince. Láttam már ilyet valahol…
Villámként hasít belém a felismerés. A patológia az a hullaház.
Ilyen pincét is láttam már, nem is egyszer. Engem viszont senki sem lát. Ha ez nem egy rossz álom akar lenni, akkor bizony: halott vagyok. halott vagyok?

folyt.köv.