Élet Káoszban - 2.
Reggel nem az óra csörgésére, hanem gyümölcstea édes illatára ébredtem. Frank már felöltözve álldogált az ágy mellett várva, hogy kinyissam végre a szememet, vagy tegyek valami egyértelmű dolgot arra vonatkozóan, hogy észnél vagyok. Félt, hogy visszaalszom, ha csak úgy otthagy az éjjeliszekrényen gőzölgő teámmal kettesben.
Rövid küzdelem árán kinyitottam a szememet, és vádlón pillantottam szerelmemre:
- Azt hiszed, hogy a teával feledtetheted velem, hogy nem hittél nekem? Gondolod, hogy ezzel most kiengesztelhetsz? – kérdeztem megjátszott haraggal.
- Nem Szívem, mert most is azt gondolom, hogy álmodtál, úgyhogy nincs miért bocsánatot kérnem. Viszont rád fért egy kis alvás egy ilyen elmebeteg álom után, és szerintem a tea is jól fog esni. Szóval spontán jófej vagyok.
- Isten vagy! Igazából azt sem tudom, hogy miért ér a talpad a földre, neked a mások fölött lebegés a normál közeged. Nemde? – pimaszkodtam fintorogva.
- Az. Nehogy lesújtsak rád a magasból Kismacska!
- Szeretem, amikor a bolha köhög… - morogtam az orrom alatt. Már vigyorogtam. Magam is hasonlóképpen értékeltem az éjszaka eseményeit, mint Frank. Reggeli fényben, épp ésszel biztosra vettem, hogy egy ocsmány álom tréfálta az elmémet.
- Bolha? Majd adok én neked bolhát…! – nevette, és a saját párnájával jól fejbe vágott. – Ki az ágyból, mert elkésel!
- Jól van na! Nem úgy van az, hogy csak úgy ugrálunk. Purci úr? – jutott eszembe a macska.
- A konyhában reggelizik.
A macska valóban a konyhában eszegetett az ő lassú, megfontolt módján, és rám sem hederített. Megsimítottam a fejét. Ekkor azonban hirtelen hátrakapott, és tiszta erejéből belemart a kezembe.
- A francba! – kiabáltam, miközben rohantam a csaphoz, hogy vizet engedjek a sebesülésemre. – Hülye dög!
A macska még mindig fújtatva, felborzolt szőrrel nézett rám, mintha meg sem ismerne, mintha nem én etetném, mintha nem hozzám bújt volna eddigi életében mindig, ha félt, vagy csak melegségre, szeretetre vágyott.
- Mi van? – érkezett Frank is.
- Megharapott ez a kis hálátlan szemétláda! – mutattam vádlón a borzas macskára.
- Mit fogdosod, amikor eszik? – nézett rám szerelmem azzal a pillantásával, amit akkor használ, amikor épp nem akar lehülyézni, de azért totál hülyének néz.
- Nem fogdostam, csak megsimogattam a fejét.
- Azért nem stílusa ez az oktalan agresszivitás. Biztosan csináltál vele valamit.
- Nem csináltam. Megsimogattam a fejét. Máskor is megsimogattam a fejét, és akkor nem harapott meg. Most meg nézz rá: olyan, mint egy összeborzolt tollseprű – mondtam, és elzártam a vizet. - Na jó. Erre nincs időm. Elkések.
A fürdőszobában újabb trauma ért. Belenéztem a tükörbe, közben már hámoztam is ki magamat a rövidke selyemhálóingemből. Amint a selyem lecsúszott rólam, döbbenten vettem észre egy kékeszöld csíkot a derekamon és a hasamon. Megfordultam, és a víz is kivert, mert a kék nyom körbeért rajtam, mintha kötéllel szorították volna az éjjel. Megtapogattam, és felszisszentem. Fájt. Friss volt a zúzódás. Leültem a kád szélére, és a kezembe temettem az arcomat. Erőltettem az agyamat, hátha eszembe jut, hogy mitől keletkezhetett a testemen a sebesülés.
- Szia, elmentem! – hallottam Frank hangját, aztán már csak az ajtócsapódás válaszolt neki.
Újra felálltam, és a kék sávot nézegettem. Semmi nem jutott az eszembe. Az égvilágon semmi.
Folyt.köv.
|
|