Fullextra.hu

Az autópályára felvezető szakaszon egysávos az út. Ez meglepő, tekintve, hogy Szlovénia egészen fejlett ország, és tisztában van vele, hogy mekkora az átmenő forgalma nyáron. Bosszúból csinálja? Mert mindenki a horvát tengerpartra siet ahelyett, hogy náluk költenék el a turisták a ropogós euróikat? Mi mindenesetre bosszúsan ülünk a dugóban, mert nem sejtettük, hogy szombaton reggel nem szabad utazni. Sehová. A Balatonra sem. Nemhogy Horvátországba. Figyelem az autókat. Csupa új kocsi, német, német, német, osztrák, német, lengyel, német, német, hopp egy magyar, majdnem intek neki, aztán gondolatban lefogom a kezemet, nem is ismerem. Otthon nem vállalnék vele közösséget, itt miért tegyem? Persze, ha bajban lenne segítenék, vagy legalábbis megpróbálnám, de így? Egy család, férj, feleség, kisgyerek, lehúzott ablak, nincs légkondi, legyezik magukat újsággal. Nekünk sincs, mi is legyezzük, bár nálunk több a levegő, nagyobb a tér. Az út mindkét oldalán hegyek, de nem árnyékolnak. Hogy vágytam rá, hogy hegyek között menjünk, tessék, megkaptam! Bár nem hittem, hogy öttel kell haladnunk, és a hegyek mit sem változnak egy óra leforgása alatt. Folyik rólunk a víz, a nap kegyetlenül süti a fémkasznit.

- Kajáljunk! Úgysem tudunk haladni. – mondja a párom lemondóan, úgy látja, hogy itt ragadtunk még egy időre.

Előkotrom a szatyorból a szendvicseket.

- Milyet kérsz? – kérdezem, mert többfélét csináltunk.

- Téliszalámisat. – jön a válasz.

Nekem is az a legszimpatikusabb, vajkrém, téliszalámi, jégsaláta, paprika, paradicsom, Pannónia sajt két vékony, szeletelt kenyér között, tisztára, mint azok az iszonyú drága háromszög formájú szendvicsek a benzinkutak shopjaiban. Csak a miénkben tudom, hogy mi van. Amint nekilátunk a tegnap gyártott úti szendvicseknek elindul a sor.

- Ez Murphy törvénye. – motyogom, de eszem tovább a szendvicsemet, és Fecó sem hagyja abba az evést. Szendvicset simán lehet enni vezetés közben, csak unalomból kezdtük el most.

Nem tudjuk, hogy mitől indult el a sor.

- Ez most már így azért jobb. – mondom, és elégedett képet vágok, mert menetszél furakodik be a fülledt kocsiba.

- Ne kiabáld el! – int a párom, már nem mer hinni a szerencsénkben. – Mondjuk ez a harminc már nekem is megfelel.

Harminccal megyünk, beérünk Mariborba, itt fog elválni az autópálya: egyik fele Ljubjana, a másik fele Zágráb felé veszi az irányt. Imádkozom, hogy mindenki Zágráb felé menjen. Szinte megzavarodok, amikor a Ljubjana irányába vezető felhajtón egyedül árválkodunk. Imám keményen meghallgattatott. Haladunk. Hurrá. Százzal megyünk, és figyelünk.

- Láttál valahol kiírást? Hol kell fizetni? – kérdezi tőlem, én rázom a fejemet.

- Semmit. De azért nem félek, biztosan lesz valami jelzés. Szerintem itt nem matrica van. – okoskodok.

- Szerintem se, de nem szeretnék egy büntetést.

- Na azt én sem. Nyitva van a szemem, ígérem.

Sok kilométert megteszünk az autópályán, és még mindig semmi jele annak, hogy fizetni kellene.

- Úgy emlékszem, hogy itt fizetőkapuk vannak. De már kellett volna, hogy legyenek, nem? Vagy harminc kilométert mentünk rajta.

- Ja. Kicsit aggasztó. Állj meg a következő benzinkútnál, megkérdezem. – mondom, mert már engem is kezdett idegesíteni a gondolat, hogy elkerülte valamilyen fizetési lehetőség a figyelmünket. – Bár az is lehet, hogy nem kell fizetni. Vagy mi megússzuk.

- Szerinted mi olyanok vagyunk, akik megússzák? – néz rám Fecó, és tudom, hogy igaza van. Mi semmit nem úszunk meg.

Egy benzinkút közeleg, lehajtunk. Kiugrok a kocsiból, és inalok a shop felé, amikor meglátom, hogy magyarok tankolnak az egyik állásnál.

- Elnézést! – közeledek. – Nem tudják véletlenül, hogy hol kell fizetni autópályadíjat? Esetleg matricás?

Egy hihetetlenül vastag szájú férfi néz rám a kocsiból, rámeredek, azt gondolom, hogy darázs csíphette meg az ajkát, ettől olyan duzzadt, ilyet a természet nem csinál senkivel, még Angelina Jolie is kispályás hozzá képest. Asszonya a kocsi mellett áll, és les.

- Tudják, nem szeretnénk, ha megbüntetnének bennünket… - folytatom, mert nem kapok azonnal választ.

- Ott a fizetőkapu. – mondja a vastag szájú, és előre mutat.

Valóban. Alig párszáz méterre már látszanak a kapuk, hogy nem vettük észre?

- Köszönöm. – mondom zavartan, és visszarohanok a kocsihoz.

- Ott a kapu. – bambulok életem párjára, aki a kezem irányába néz, és felnevet.

- Már megint beégtél.

- Jah. Mily meglepő. – nevetek én is. – Legközelebb te mész kérdezősködni.

- Áá! Felejtsd el. Én vezetek. – ingatja a fejét, én meg nem tudok mit mondani rá. Tényleg ő vezet.

A kapunál kifizetünk négy eurót, és ráhajtunk a rendes autópályára. Szép a környék. Mintha Ausztriában járnánk. Egyre magasabb hegyek vesznek körül, a fű zöld, és birkanyírt, a házakat elszórtan, tanyaszerűen, jó távolra építették egymástól, a szomszédok nem látnak a másik szájába. Fenyők törnek az ég felé, sötétzölden hűsítik a levegőt, legalábbis ezt érzem annak ellenére, hogy forr az agyunk a hőségtől. A látvány mégis üdítő. Alig megyünk húsz kilométert, máris ott egy újabb kapu. Itt tizenkét eurót kérnek el, amit a pofátlanság csúcsának gondolok, átszámolva ez majdnem háromezer-négyszáz forint. És mit ad Isten, újra elfogy az út, jön a kapu, újabb négy euró legombolása következik. Az icipici Szlovénia icipici autópályája felemésztett húsz eurót, ami testvérek között is ötezer-hétszáz forint, július közepi árfolyam szerint. Szóval most azt mondom, hogy a magyar autópálya nevetségesen olcsó. Nem nagyon mérgelődök, számítottunk arra, hogy drága mulatság az autókázás, úgyhogy haladunk tovább. Ljubjana után már Koper van kiírva a táblákra, ami roppant bíztató, tehát Fecónak igaza lett, a miniatűr Szlovéniához nem kell térkép. Csak tudnánk, hogy mi, hány kilométerre van, mert ezt mélyen titkolják a szlovének. Nem szeretik kiírni a távolságokat, csak az irányt jelölik meg, azt, hogy milyen messze van még, azt nem. Mi, kilométert jelző táblákhoz szokott magyarok frusztráltan várjuk, hogy megtudjuk, mennyit kell még mennünk a tengerig. Aztán figyelmeztetés nélkül, meglepetésszerűen, egyszer csak felbukkan a nagy kékség. Egy város, egy kikötő, sok árboccal, egy tenger, apró, fehér vitorlákkal. Nagyon kék, ragyogó tenger.

- Az ott Koper. – mondom, és mutogatok, meg vigyorgok már megint.

- Látom Cica. – mondja, és ő is vigyorog. – Keresünk egy helyet, és megállunk.

Folyt.köv.