Hogy foghatunk pasit, ha nincs lasszónk...?-2

Egyébként igaza volt, szinte biztosra vehette, hogy legkésőbb két nap múlva kölcsönkérek. Ha nem tőle, akkor Ancsitól, vagy Orsitól, de kölcsön fogok kérni. Két okból. Ugyan a krumpli - amit anyáméktól hozok vidékről, ha a jósorsom összehoz valakivel, aki kocsival megy arra – és a tészta kitart, paprika, meg só is mindig van otthon, és ezzel el is lennék, de mi lesz a bulizással? Egyedülállóként nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjak akár csak egyetlen hétvégét is a vadászaidény kellős közepén. Már öt éve nem volt egy normális kapcsolatom, ezen ideje változtatni, bár nem tudom, hogy teljes mértékben rajtam múlik-e. Az elmúlt idők béna próbálkozásai a pártalálás terén eléggé lelomboztak. Különben ha visszagondolok, engem egész életemben kihasználtak a pasik, már az első is csak azért akart velem járni, mert nem akadt neki jobb.

Még a gimiben megpróbált becserkészni, de már akkor sem tetszett, később pedig még annyira sem. Nagyon kövér fiú volt, és bár mindenki mondta, hogy borzasztó rendes, meg vicces is, ez egy tizenhét éves lánynak édes kevés. Na ja. Sajnos nekem is súlyproblémáim vannak, emiatt különösen fontos, hogy odafigyeljek arra, hogy mi áll jól, és mi nem. Már kamasz koromban tisztáztam magammal, hogy melltartó nélkül nem mehetek az utcára, és ehhez tartom is magamat. Manapság már sokszorosan, azóta sajnos a gravitáció súlyos rombolást végzett a melleimen. Szóval túlsúlyos kamaszlány lévén nem igen válogathattam az udvarlók között, kizárólag a nagyon dagadt Pisti akart tőlem valamit, de ő meg nekem nem kellett. Valahogy akkor még nem tudtam értékelni azt a rendkívül szép lelkét.

Aztán azért kipendültem egy kicsit, formásabb lettem, és tizennyolc évesen felbukkant az életemben Lóri, akit megajándékoztam az ártatlanságommal, mert ő tényleg vicces volt, és nem mellékesen fantasztikus kék szemekkel rendelkezett. Azt képzeltem, hogy ez az igaz szerelem. Részemről az is volt, Lóri azonban lelépett, amint megkapta legféltettebb kincsemet. Bánatomban Németországba rohantam bébicsősznek, ahol rövidesen megismerkedtem Robival, egy olasz apa, és egy német anya amerikai születésű fiával, aki sok mindent szeretett csinálni, de a munka nem tartozott ezen időtöltések közé. Kedvenc szórakozása a játékgépezés volt, amit gyakran én finanszíroztam a bébicsőszi apanázsomból. Ő persze sosem adta meg a kölcsönöket, de az ősrégi Porsche-ját azért tudta tankolni. Három dolgot hallottam tőle gyakran:

1. én egy hülye magyar vagyok, és az balkán.

2. kövér vagyok, fogyjak le.

3. adjak kölcsön ötven márkát.

Hogy miért voltam vele? Mert baromira féltem a magánytól. Ott voltam Németországban egyedül, az itthoni viszonylatokhoz képest remekül kerestem, de a barátaim bazi messze voltak. Robi ugyan kétes biztonságot nyújtott, de mégis valamiféle biztonságot jelentett nekem. Azonkívül elbűvölő tudott lenni, ha akart, ráadásul kedveltem a szüleit is.

Az igazi ok? Valami iszonyat, hogy milyen nehéz volt Németországban pasizni. A német férfiak olyanok, mintha savó folyna az ereikben, nem vér. Összeismerkedtem egy magyar nőcivel, aki oda ment férjhez, és meglehetősen jó körülmények között éltek a férjével, és a két gyerekükkel. A nő, Szilvi, keményen unta már vaskalapos, sótlan férjét, és egyszer-egyszer stikában kiruccantunk együtt az éjszakába. De minek? A német diszkóban mindenki táncolt mindenkivel, de egy darab férfi, nem sok, annyi sem szólított meg bennünket, pedig jobban néztünk ki, mint a német nők legtöbbje. Még túlsúlyosan is. Ha meg véletlenül összeütköztem egy pasival, és véletlenül beszélgetni kezdtünk, az úgy futott, mint a mérgezett egér, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, ráadásul bébicsősz. Nos, mindenkinek vannak előítéletei, a németeknek mi csak balkáni szolganép voltunk a kilencvenes évek elején. Mondjuk nem sokat változott a helyzet.

Hét évig nyúztuk egymást Robival. Be kellett vallanom, hogy azért szerettem, különben nem lettem volna vele ilyen sokáig. Minden ismerősöm, akinek meséltem a kapcsolatunkról azt mondta, hogy hülye vagyok, minek hagyom, hogy így bánjon velem? Én meg rájöttem, hogy olyan durván sárba tiporta az önbizalmamat, hogy azt hittem, nekem már nem is akadhat jobb. Közben azért volt két kiugrási kísérletem, de hamar rájöttem, hogy szép lehetek ebben az országban, de sikeres nem. Sem szakmai, sem szerelmi téren. Először is megpróbáltam tanulni, fel is vettek a fogtechnikusképző iskolába, de a német állam nem adott nekem tartózkodási engedélyt. Puff. Ez eléggé elkeserített, mert az egyetlen lehetőségem a gyerekvigyázás mellett a takarítás volt feketén, az meg nem igazán feküdt nekem. Vagy férjhez kellett volna mennem. Robi elvett volna, de nem akartam hozzámenni, szerintem érthető, hogy miért. Aztán megismerkedtem Björn-el. Ő erdészként tevékenykedett, és az egyik családnak - ahol csőszködtem - rokona volt. Megtetszettem neki, és vérmérsékletéhez képest vadul udvarolni kezdett nekem. Én pedig, természetemből fakadón vettem a kezdeményezését. Nem tudok nemet mondani. Ez nagy hibám, de nem megy. Ha valaki kedves hozzám, olyan vagyok, mint egy pulikutya, hálásan reagálok, és elfogadom a szeretetét. Ja, hogy én viszont nem adok? Az csak azért van, mert mindig olyan ember akart engem szeretni, aki nekem nem volt az esetem. Nem működött a kémia. Azért az udvarlást elfogadom, az mindig jól jön, az mindig jól esik.

Hát Björn büdös volt, valami baja lehetett, mert szörnyű szagot árasztott. Egyszer megpróbáltam vele csókolózni, de olyan rosszul lettem, hogy gyorsan el kellett tőle búcsúznom. Sokszor agyaltam azon is, hogy a szaga ellenére mégis hozzá kéne mennem, mert ő legalább rendes, meg például a rokongyerekeknek is fa építőkockát visz ajándékba, meg almát, nem műanyag gyilkológépeket, és cukordús édességeket. Ő tudta, hogy mi kell egy gyereknek ahhoz, hogy épségben nőjön fel, és megtalálja az értéket ebben a plasztikvilágban is, amiben élünk. Aztán később láttam, hogy a kölykök egyszer sem vették elő a fa építőkockát, viszont agyonjátszották a szüleiktől kapott legót, meg Barbi babát. Hát ilyenek a gyerekek. Björn például nem nézett tévét. Azt mondta, hogy csupa szemét, amit abban adnak, és teletömik az emberek fejét baromságokkal, és káros tevékenységekre, és egészségtelen étkezésre csábítják a népet. Sokkal üdvösebb járni az erdőt, és olvasgatni esténként. Én egyetértettem vele, ugyanakkor képtelen voltam szabadulni a sorozataimtól, meg a jó kis vetélkedőktől, amelyeket a nem apró csatornaválaszték kínált. Ami a leginkább Björn mellett szólt az, hogy gyönyörűnek tartott. Szerinte én voltam az ősnő fantasztikus megtestesítője, az igazi asszonyi test, a gömbölyű formák kavalkádja, maga a paradicsom.

Ezzel elérte nálam, hogy elvittem magammal anyámékhoz Magyarországra. Még mindig nem volt köztünk semmi, de aztán lett. Huh. Még mindig bánom. Az orromban érzem azt a szagot, pedig totál részeg voltam. Elvittem országnézni, és egy éjszakát egy Balaton melletti panzióban töltöttünk. Vesztemre. Benyakaltam egy üveg vörösbort, hogy jobban viseljem Björn egyre fárasztóbb társaságát, aztán amikor nekem állt az ajtómban, én nem mondtam nemet. Nem tudtam nemet mondani, még akkor sem. Másnap reggel egy órát töltöttem a WC-n, és azon filóztam, hogy mi lenne, ha egyáltalán nem mennék, ki, vagy egyszerűen lehúznám magamat. Amikor mégis előbújtam azt láttam, hogy Björn zavartalanul nyiszálja a lábkörmeit, és közben néha beletúr az orrába is. Visszaszaladtam a klotyóba, és kihánytam a belemet.

Amint visszaértünk Németorszába megkértem, hogy felejtse el azt az éjszakát, és hogy maradjunk barátok. Ez nálam fontos. Én minden exemmel barátságban váltam el. Bár többnyire engem rúgtak ki, én úgy gondoltam, hogy kultúrált emberek tovább tudnak lépni. Björn nem tudott, vérig sértődött, és írt egy olyan levelet nekem, ami nem volt nagyon kedves. Akkor visszatértem egy időre Robihoz, épp egy évre, mert újra jött a nyár, én pedig nyaralni indultam Tündével Törökországba. Tünde akkor fél éve volt kinn, ő is csőszködött, jól összebarátkoztunk. Robit is lazábban kezeltem, hisz akkor már volt társaságom. Elutaztunk a mesék birodalmába, és megismerkedtem Tünde Németországban dolgozó török pasijának a családjával. Az öccsével például. Ő volt eddigi életem legszebb férfija, kreol bőr, tüzes fekete szem, atlétikus test… leírhatatlanul szép volt, és engem akart. Megkapott. Két hétre én az övé, ő az enyém. Megtanultam az anyjától, hogy hogyan kell elkészíteni a kapros krumplit, ami isteni a sült halhoz. Ez azért fontos, mert az egyik kedvenc eledelem lett, és ahányszor csak itthon megcsináltam magamnak,vagy a barátnőimnek, eszembe jutott az az őrülten izgalmas, csodálatos két hét. Úgy volt, hogy levelezni fogunk. Én leveleztem, ő nem. Aztán egy kicsit kétségbe estem, amikor Ancsi a telefonban megérdeklődte, hogy használtunk-e gumit, mire én válaszoltam, hogy nem.

- Eszednél vagy? Egy keletivel lefekszel gumi nélkül? És az Aids?

- Nem mindegy, hogy török, vagy német? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem az Aids és a török nép közötti összefüggést.

Ancsi nem magyarázta meg, csak hümmögött, én meg tökre berezeltem, úgyhogy elrohantam egy vérvizsgálatra. Hat hét pokol után kiderült, hogy tiszta vagyok, mint a ma született bárány, és ezzel a lendülettel vissza is tekertem Robihoz, a jól beválthoz.

Rita lehúzódott, és behajtott a pihenőhelyre, ahol osztrák szokás szerint frankó szupermarket, és étterem is kínálta magát egyben. Elintéztük folyó ügyeinket, aztán vásároltunk két capuccinot, és leültünk az egyik szabad asztalhoz.

- Te Rita!

- Mi az?

- Miért csak a selejtek ragadnak rám? Tudod, a Robi, meg a Björn, nem beszélve Arnoldról…

- Hogy miért? – kérdezte, és az állát a tenyerébe támasztotta. Kedvére volt ez a kérdés, szeretett a szerelemről filozofálgatni, meg agykurkászt játszani. – Egyszerűen vonzod a hibás árut, mintha menedéket keresnének nálad az elveszett lelkek. Csupa hibbant, és azt hiszik, hogy Te annyira megértő vagy, hogy a hibbantságukat is megérted.

- Tényleg mindnek volt valami az agyával…- mondtam elgondolkodva.

- Jaja. Mert olyan iszonyú kedves vagy. Nézd meg! Az összes nyomid megvan még valahol a padláson. Még az egyéjszakások is. Nem tudsz nemet mondani…

- De miért nem kellek a jópasiknak? Illetve miért csak egy éjszakára, vagy egy napra?

- Mert hülyék! Nem is ismerek nálad jobb csajt! – vágta rá nem túl meggyőzően, tudtam, hogy nem tud rá mit mondani. Azt, hogy nem vagyok modellalkat? Sok csinos, telt lány talál párt magának, nem kell piszkafának lenni. Rita is súlyos egyéniség, mégis boldogan él a párjával már vagy két éve. Ő is dundi, de jólöltözött, értelmes, ápolt, öntudatos, és van pasija. Valami más baj van. De mi?

- Te hogy találkoztál Gyurival? Hogy fogtad meg? Mivel?

- Fogalmam sincs. Állandóan nevettünk, első perctől tudtuk, hogy valami elkezdődött, nem tudom… Mint a borsó, meg a héja, szinte rögtön…mintha mindig is ismertük volna egymást. Na meg az elektromosság. Csak úgy sistergett a levegő, amikor együtt voltunk. Ennyi. Aztán kialakult…

- Vajon mit rontok el? – kérdeztem inkább magamtól. – Lehet, hogy soha nem leszek olyan romantikusan, viszonzottan szerelmes, mint amit kamaszlány koromban Ancsival elképzeltünk? Lehet, hogy nem mindenki képes a boldogságra? Lehet, hogy ehhez képesség kell? Vagy mi kell?

Felhajtottuk a kávénkat, és kiballagtunk a kocsihoz. Rita indított, és újra ráálltunk az autópálya elfogyni nem akaró aszfaltjára.

Folyt.köv.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=11972