2.

Reggel arra ébredtem, hogy orgonaillat kúszott be az ablakon, melyet feketerigók éneke kísért, mint valami illatos dallam, úgy repült a tavaszi szellő szárnyán könnyedén, megelőzve a kakaót, ami abban a pillanatban pottyant az ágyam melletti asztalkára, amikor kinyitottam a szememet. Ennyi gyönyörűség láttán úgy döntöttem, hogy még alszom egy kicsit, mert biztos, hogy álmodom, ez az ébresztő túl giccsesen csodaszép ahhoz, hogy igaz legyen. Egy perc múlva újra kikandikáltam a paplan alól, és ugyanaz a látvány fogadott, mint az előbb. A párom mosolygott rám az ágyam széléről, a kakaó az asztalkán gőzölgött tejszínhabbal, és valódi (valódi!) minimum 70 százalékos csokiból készült reszelékkel volt megszórva a teteje. A redőnyöket hangtalanul felhúzta az én drágám, és az ablakon át valóban orgonaillat és rigófütty zúdult a szobába.

- Hah, ez maga a paradicsom! – gondoltam, aztán nekiláttam lekanalazni a kakaó tetejéről a tejszínhabot, a párom fölkelt mellőlem, mély búcsút vettünk, és otthagyott egyedül az ágyban ülve, kakaót szürcsölgetve. Elment dolgozni. Aznap korábban akartam indulni, nehogy elkéssek, ha véletlenül nem vesznek fel időben. Abban a pillanatban, ahogy kihúzta a lábát a hálószobából kipattantam az ágyból, berongyoltam a fürdőszobába, és negyed óra múlva útra készen álltam a szoba nagy tükre előtt, a hajamat igazgatva.

-Hát te? – kérdezte leendő anyósom, aki akkor haladt el éppen az ajtó előtt, a fürdőszoba fel tartva. – Hová mész ilyen korán?

- Nem mondtam volna? – néztem bambán. – Ma a korábbi HÉV-vel megyek, mert egy anyagot kilencre kértek, és kell egy kis idő, hogy átnézzem. Hozzak valamit a belvárosból?

A kérdésem totálisan értelmetlen volt. Mi kellene neki a belvárosból, amit itt nem tud megvenni? Nagyjából ennek megfelelően nézett rám szerelmem anyja, kicsit megemelte a szemöldökét, mint aki azt vizsgálja, rendben vagyok-e agyilag.

- Mire gondolsz? – kérdezte, hátha nem csak azért kérdeztem, hogy kérdezzek valami udvariasat.

- Hát…nem is tudom. – Törtem a fejemet, hogy mi van a belvárosban, a banknegyedben, ami itt nincs. – Kézzel gyártott szappan? – csillant fel a szemem elégedetten.

- Minek? Nem jó a tusfürdő? – húzta magasabbra a szemöldökét, aztán legyintett, és ment tovább a fürdőszoba felé ezzel éreztetve, nem hiszi, hogy ma még valami értelmeset kinyögök.

- Akkor megyek! – kiabáltam neki. – Szia!

Amikor megkaptam a választ, elindultam. A gyorsforgalmi út felé, ugyanazon az útvonalon, amerre előző nap jártam. A kutyák megugattak, a tó fűzfái még mindig nem kötöttek le, viszont az úttól nem messze egy horgász lógatta a csaliját a vízbe, aki jól megnézett, amikor elhaladtam mellette. Nyurga ember volt, még a horgászszéken ülve is legalább olyan magas volt, mint én, ötven körül lehetett. Hátranézett, amikor hallotta, hogy valaki közeledik, az arca csontos volt, a bőre cserzett, nem tetszett nekem. Nem volt szimpatikus figura, és sajnáltam, hogy pont ott ült, ahonnan még láthatta, hogy én stoppolok.

Megszaporáztam a lépteimet, úgy haladtam el mögötte, aztán kiálltam már megszokott helyemre. Felvettem pózomat, és vártam a hatást. Körülbelül tíz percig nem történt semmi. Jöttek az autók, mentek az autók, aztán hallottam, hogy valaki hátulról közelít. Megfordultam, és majdnem felüvöltöttem rémületemben, mert a pecás fazon állt a hátam mögött.

- Mit ijesztget? – rivalltam rá. – A frászt hozza rám!

- Majd fogja még rád a frászt hozni más is, te kis hülye! – mondta a horrorarc, megfogta a karomat, és elkezdett cibálni a tó felé.

- Mit képzel? Azonnal engedjen el! – kiabáltam rá, és kirántottam a karomat. – Mégis ki maga? És mit rángat itt az út szélén?

- Azonnal eridj haza! Azt hiszed, hogy jó muri a stoppolás? Az még nem jutott az eszedbe, hogy egy kéjgyilkos is felvehet? – bömbölte túl a száguldó autókat a figura, én meg néztem hülyén.

- Megbolondult? Harmincöt éves vagyok. Hogy gondolja, hogy így beszélhet velem? Hagyjon békén, de azonnal! – üvöltöttem vissza.

Akkor láttam, hogy egy terepjáró lefékezett, én pedig elkezdtem szaladni felé. Visszafordultam futtomban, még láttam, hogy az ember nézett utánam, aztán legyintett, és visszaindult a horgászszékéhez. Aznap már ketten legyintettek rám. Felrántottam a kocsi ajtaját, és belihegtem:

- Jó napot! Elvinne az Árpád hídig? – és ezzel a lendülettel már be is ugrottam a sötétzöld terepjáró anyósülésére. Ekkor néztem rá a sofőrre. Egy nagybajuszú, kövér ember volt, a haja zsíros, hat szál, amit az egyik oldalról a másikra fésült, a tokája fénylett, apró malacszemével rámkacsintott:

- Tán csak nem valami családi perpatvar? – vigyorgott, és egyből tudtam, hogy a pasas fokhagymáskolbászt reggelizett. Éreztem.

- Nem, nem. – nevettem erőltetetten. – nem ismerem azt az embert. Nyilván valami őrült lehet, meg akart védeni a stoppolás veszélyeitől.

- Az bizonyos, hogy nem a legbiztonságosabb formája a közlekedésnek ugyebár. – döcögte, ezáltal egyre jobban terjesztette a hagymaszagot. Kezdett felfordulni a gyomrom.

- Lehúzhatom az ablakot? – kérdeztem. – Olyan gyönyörű idő van.

- Persze angyalom, húzza csak. És? Hová megy? – érdeklődött a kövér bácsi.

- Dolgozni. – válaszoltam röviden, bár tudtam, hogy kielégítőbb magyarázatra vár, és meg is van minden joga hozzá, hogy tudja, ha már beengedett a kocsijába. – Pánikbeteg vagyok, ezért találtam ki a stoppolást. Nem megy a tömegközlekedés…

- Hol dolgozik? Tegezhetem? Mit szólna, ha tegeződnénk. Én János vagyok. – Nem nagyon érdekelte a problémám.

- Angelika. Nem szoktam csak úgy tegeződni… - kezdtem, aztán láttam rajta, hogy rosszul esik neki, amit mondtam, meg úgysem találkozunk többet… - de maga olyan kedves, hogy kivételt teszek. – mondtam kedvetlenül.

- Na, szóval? Hol dolgozol? – tette fel újra a kérdést.

- A belvárosban, a banknegyedben. – írtam körül a helyet.

- Nahát! Remek. Én is oda megyek, akár egész végig is el tudlak vinni. – mondta lelkesen. – Épp egy nagyobb összeget szándékozom kivenni a bankból, mert veszek a héten egy Jetski-t. Mentél már olyannal?

- Egyszer… - kezdtem, de közbevágott.

- Az én kiscicám akarja, hogy vegyek, mert azzal jól lehet hasítani a Dunán. Azt mondja. Én nem tudom, még nem próbáltam. Miatta vettem ezt a kocsit is, azt mondja, hogy ez a dögös járgány.

- Az. Dögös. – motyogtam.

- Nem ismersz egy jó plasztikai sebészt? – nézett rám hirtelen komolyan.

- Nem. Miért? – kérdeztem, bár gondoltam, hogy melleket akar venni a kiscicájának.

- Elmennék zsírleszívásra. – mondta. – Tudod, az ember ahogy öregszik, úgy rakódnak rá a kilók, aztán már a szívem sem a régi, hogy fussak, meg kondizzak, bár a kiscica azt mondja, hogy a kondizás jót tesz a szívnek, a futás meg különösen megerősíti, de hát nem bírom én már az ilyen megterhelést. Azt olvastam az interneten - mert már az is van a lakásban, hogy a kiscica ne unatkozzon, meg tudjon rendelni mindenfélét, ha nincs kedve kitenni a lábát a házból – szóval azt olvastam, hogy nincs veszélye a zsírleszívásnak, és hát pénzem is van rá, miért ne legyek csinos az én kiscicámnak? Nem igaz?

- De. Igaz. – bólogattam, és majd’ megszakadt a szívem ezért a fokhagymaszagú vén bohócért. – Bizony meg kell felelni, ha az ember meg akar tartani egy nőt.

- Van róla fotó nálam. Mindjárt megérkezünk. Ha megálltam megnézed? – kérdezte.

- Persze. Megnézem. – válaszoltam.

Leparkolt a bankcenter parkolójában, elővette hatalmas bukszáját, és kivett belőle egy fényképet.

- Ugye, milyen bájos? – mutatta.

Először nem jutottam szóhoz. A képről egy ötvenes, némileg elhízott háziasszony nézett rám, vörösre festett, tupírozott hajjal, macskanadrágba bújtatott csülkökkel, és mogorva ábrázattal.

- Valóban. – mondtam Jánosra nézve, aki szerelmesen bámulta a fotót. – Köszönöm a fuvart, és sok szerencsét a Jetski-hez. – azzal kiszálltam az autóból.

- Milyen vak is a szerelem… - mosolyogtam, visszaintettem a sofőrömnek, aki éppen zárta az ajtót, és rohant a bankba pénzért, hogy meglegyen mindene az ő kiscicájának.