Fullextra.hu

Mászunk. Hegyet. Nagyon magasnak tűnik a hely, ahová anno Szent Eufémia templomát felépítették. A kínlódásunkat megtriplázza a meleg, mely szinte elviselhetetlen, még így koraeste is. Bandukolunk a macskakövön, és közben csurog rólunk a verejték. Felérünk egy vízszintes területre, alattunk a tenger, a szikláktól kőből rakott, derékig érő fal választ el bennünket. Áthajolunk a mellvéden, lenézünk a vízhez, és megpillantjuk a város szabad strandját alant, ahol a szilákból kivájt, betonnal finoman kiegyengetett lapos, teraszosan kialakított hófehér fetrengő helyek, lépcsők, melyek egyik szintről a másikra és persze a tengerbe vezetnek és persze a tenger okoz meglepő, idilli látványt. Lefotózzuk a fürdőruhás embereket, akik heringekként hevernek a sziklákon, vagy pancsolnak a vízben. Nagyon jól néz ki az egész, elegánsnak tűnik, pedig itt bárki fürödhet, akinek csak kedve támad. Tovább megyünk, még mindig felfelé visz az út, már látjuk, hogy nem kell túl sokat gyötrődnünk, igazán nem sok van hátra a templomig. A szívem a torkomban dobog, de nem az izgalomtól, hanem a megerőltetéstől.

Aztán egyszer csak megérkezünk, ott állunk a hatvan méter magas torony előtt, a háromhajós barokk templom igazán impozáns látvány, de a lényeg nem ez. Nem ezért másztunk fel, templomot nagyot is, kicsit is láttunk már eleget. A lényeg Szent Eufémia, aki a város jelképe. A legenda szerint 290 körül született, aztán élete során valamikor, (erről nem szól a fáma), áttért a keresztény hitre. Diocletianus császár megkínoztatta, majd az oroszlánok elé vettette. Annak idején ez igazán megszokott szórakozási forma volt, nem lenne meglepő, ha így végezte volna, sok keresztény lett az oroszlánok vacsorája. De szegény Eufémia még az oroszlánoknak sem kellett, ezért a császár, hogy mégis látványosan haljon meg, kerékbe törette. A testét elvileg 800-ig őrizték Konstantinápolyban, ahonnan eltűnt, és egy sötét, viharos éjszakán Rovinj partjainál bukkant fel, egy kísérteties hajóban. A szarkofágját nem tudták megmozdítani a város lakói, mígnem felbukkant egy kisfiú, és utána már fel tudták vonszolni a dombtetőre. Hogy miért? Azt nem tudom, a könyvben ez van róla, nem derül ki, hogy mit csinált a kiscsávó, vagy mitől lettek erősek a rovinjiak. A koporsót a mostani székesegyház elődjében helyezték el, aztán persze átkerült ebbe, a külön Szent Eufémiának épített templomba. A szarkofágja most is ott van. Ez az egyik, ami miatt idáig elgyalogoltunk. A másik az a Szent Eufémia rézszobor, ami a torony tetején áll, és szélkakasként is szolgál. Jó nagy. Mármint a szobor. Aztán bemegyünk az oldalajtón a székesegyházba. Éppen mise van, én nem tudom, hogy mihez kezdjek magammal, nem vagyok vallásos egy kicsit sem, ráadásul miniszoknya van rajtam. Ez valószínűleg illetlenség, úgyhogy meghúzom magam. A templom tele van hívőkkel, imádkoznak a pappal, aki mikrofonba prédikál. A szarkofág meg ott van valahol, ahol a pap. Oda biztos, hogy nem mehetünk el, amíg tart a mise, körülnézünk a fejünket forgatva, hogy azért valami megragadjon, ha már eljöttünk idáig, szép, szép, díszes, meg minden, aztán kioldalgunk.

- Én még egyszer nem mászok fel idáig. – mondom határozottan, mert ezt így is érzem.

- A szarkofág sem érdekel?

- Annyira nem, hogy megtegyem ezt az utat. Inkább keressünk egy helyet, ahol kajálhatunk.

- Ennéd már a rákot, mi?

- Az az! – mosolygok, mert kezd normalizálódni a pulzusom, és a rákra gondolva visszatér az erőm is.

Sétálunk lefelé a sikátorokon keresztül, ezek a művészek utcái, az bizonyos, mert minden épület mellett festmények, fotók, iparművészeti alkotások vannak kiállítva, nekem maga a paradicsom, egy-egy festmény elől alig lehet elrángatni. Persze van bőven giccs is, de néhány igazán szép alkotást is látok, s nyilvánvaló, hogy a festőművész is tisztában van a festménye színvonalával, mert az árak számunkra megfizethetetlenek. Pedig mennyire szeretnék egy akvarellt! Tavalyelőtt, egy Murter nevű apró településen vásároltunk egy vízfestményt, azóta is a hálószobánk falán lóg, imádom nézegetni. De ezek sajnos túl drágák, nem veszünk, úgy tűnik, hogy nem lesz mediterrán festmény gyűjteményünk. A türkizből készült ékszerek itt valódiak, néhány igazi remekmű csábítgat, szinte folyik a nyálam utánuk, de ezek közül sem lesz most egyik sem az enyém. Nem úgy készültünk, hogy Angelikát felékszerezzük.

Ahogy haladunk a kikötő felé, egyre sűrűbbek lesznek a vendéglők, az emberek fürtökben lógnak még a csilláron is, nekem nincs kedvem ilyen tömegben enni. Pláne nem rákot, amit komótosan, nyugodtan kell fogyasztani, nincs helye a kapkodásnak, vagy hogy a mellettem lévő asztalnál ülők belenézzenek a számba. Meg aztán a kiírásokon van ugyan scampi, de ilyen meg olyan módra, ami nekem nem bizalomgerjesztő, én simán roston akarom. Addig-addig vacakolok, hogy itt ezért nem, ott meg azért nem akarok kajálni, míg kijutunk a városból, és erősen a kemping felé tendálunk. Fáj a lábunk, mert nagyon sok kilométer van benne, egyenetlen talajon.

- Van a kemping mellett, a marketnél egy pizzéria. – mondom.

- Ott akarsz enni? – kérdezi csodálkozva. – Szerinted ott lesz rák?

- Szerintem mindenütt van rák. De ha nincs, akkor eltolom holnapra, és én is eszek pizzát.

- De Cica! Egy hónapja hallgatom, hogy ha kiérünk Horvátországba, akkor azonnal eszel egy rákot! Most meg el akarod tolni? Biztos, hogy nem jó valamelyik étterem itt a belvárosban?

- Nem tetszenek. Nem akarok tömegben maszatolni. Holnap hétfő, hátha kevesebben lesznek…

Közben már a tengerparti úton bandukolunk, újra megcsodáljuk a XIII. nevű, hófehér luxusyachtot. Nagyon fáradtak vagyunk, de elégedettek, hisz a város ez alatt a pár óra alatt a szívünkbe költözött.

- Naplemente. – mondja Fecó, és a tenger felé mutat.

És valóban, a nap már vörösen izzik, és közel jár a láthatárhoz, körülötte a rózsaszín és a bíbor árnyalatai festik meg az eget. Megállunk, és nézzük, várjuk, hogy a nap megcsókolja tengert, aztán belemerüljön a vízbe. Fotókat készítünk, reméljük, hogy sikerülnek. Reméljük, hogy látszik majd a kivilágított Rovinj, a tenger, és a belebukó nap. Kicsit fázom, érzem, hogy az esti szellő borzolja a pihéket a karomon, valószínűleg némileg leégtem.

Megérkezünk a pizzériához, van hely. Fából készült asztalok, fapadokkal, piros kockás terítővel hívogatnak bennünket. Egy pincér étlapot nyom a kezünkbe, rendelünk két korsó sört, és belemerülünk az ételek listájába. Megtalálom a rostonsült scampit, boldogan felsóhajtok. Csak ez hiányzott volna a mai napból! A pincér totál olasznak látszik, lehet, hogy az is. A konyhába be lehet lesni, egy középkorú asszony pörgeti a pizzatésztát, a szemünk láttára pakolja meg, tolja be a sütőbe. Olyan tiszta a konyha, mint a patyolat. Várom a rákomat, melyet kenyérrel, és citrommal rendeltem, közben érzem, hogy a lábam még az ülést sem élvezi igazán, betontömbként akar elszakadni a testemtől. Fecó azt mondja, hogy az övé is.

Jön a rákom. Ó. Csalódok, mert összesen négy darab, és rizzsel hozta a pincér, ami nekem nem kell. Van kenyér is, nekilátok, de tudom, hogy ez a fél fogamra is kevés lesz. Fecó pizzája azonban nagyobb, mint itthon a családi méret, úgyhogy jut még nekem is belőle. A rák finom. Annyira finom, mint máskor, csak a rizst nem értem. Egyébként nem túl nehéz, vagy időigényes elkészíteni. A scampit rostra dobják, pár percig sütik, aztán le is veszik. Meglocsolják egy jó erősen fokhagymás, petrezselymes olívaolajjal, és úgy tálalják. És persze valamennyi citrommal. Itt nem vitték túlzásba. A fokhagymás maszat isteni, a rák isteni, a mennyiség kicsi, az ára magas. Pedig itt halásszák, mégsem lehet 100 kuna alatt kapni. Otthon olcsóbb a rák, mint itt. Vicces. Biztosan minden turista ezt eszi, ezért jól megborsozták az árát. Végzünk a vacsoránkkal, mégsem maradtam éhen, elégedetten isszuk meg a maradék sörünket, aztán felballagunk a kempingbe, hogy eltegyük magunkat másnapra.

- Milyen jó, hogy itt akartam enni, ide közel az ágy. – gondolom, és ásítok egy nagyot.

Folyt.köv.