Nem az én napom
Az egyik szürke, borongós, nyálas téli reggelen összehúzott szemöldökkel, fázós fintorba rándult arccal vágtattam az aluljáró lépcsőjén föl a villamos peronhoz látva, hogy a sárga már a megállóban türelmetlenkedik. Tudtam, ha nem futok, nem érem el, és ha nem érem el, még legalább tíz percig szobrozhatok a következőre várva a szeles, jeges betonon. Vágtáztam hát, lehagyva mindenkit, finoman félretolva egy idős bácsit, aki az utamba akadt, pedig tudtam, veszélyes játékot játszom.
Bizony.
Tűsarkú csizmám tű sarka, ahogy a nagy könyvben meg van írva, az utolsó lépcsőfokban akadt meg, én látványos mélyrepülésben érkeztem a flaszterra, s elterültem, mint az a bizonyos béna gyalogbéka.
A villamosvezető mélán, és némi undorral rám pillantott, miközben próbáltam maradék méltóságomat összeszedve feltápászkodni. Felnéztem, s láttam, hogy a félretolt bácsi teljes nyugalommal felkapaszkodott a járgányra, majd rám nézett és így szólt halkan, mosolyogva, parányi gúnnyal a hangjában:
- Mi van? Sietünk, sietünk?
Ekkor záródott a villamos ajtaja, én pedig rommá alázva néztem az elhúzó jármű után.
------------------------------o--------------------------
A következő villamossal megérkeztem a metróhoz.
Az aluljáróban már régóta minden reggel egy kedves arcú, ápolt, fejkendős nénike koldult. Foltozott, de tiszta ruhájában ácsorgott a megszokott, szélvédett sarokban, és nem szólt, nem kéregetett, nem erőszakoskodott, csak állt csendesen, mint korunknak egy tragikus, szomorú lenyomata, egy árva lélek, akinek meg kell alázkodnia, hogy életben maradhasson.
Minden áldott reggel mellette vitt az utam, amikor dolgozni igyekeztem, és minden áldott reggel kiürítettem a zsebemből az aprópénzt kérges, ráncos tenyerébe.
Akkor rám nézett öreg, fakókék szemével, és csak ennyit mondott:
- Isten áldjon meg, kislányom!
Aznap reggel azonban nem volt a helyén a nénike.
Kerestem a szememmel, hátha csak más sarokba költözött, de nem találtam sehol.
- Mi lehet vele? – kérdeztem magamtól, és rossz kedvem lett. Nem kaptam meg a reggeli áldásomat.
-----------------------------o---------------------------
Az a nap már az ördögé lett, tudtam.
Reggel a bácsi és a hasalás, utána a nénike hiánya totálisan betették nekem a kaput. Hazafelé megint kerestem a mamikát az aluljáróban, de nem volt sehol.
Helyette viszont elkapott egy öreg cigányasszony, aki harsány hangon rá akart venni, hogy jósoltassak vele.
Én mosolyogva, udvariasan mondtam neki, hogy nem szeretném, ha jósolna, mert nem hiszek az ilyesmiben, meg kicsit tartok is tőle, meg pénzem sincs.
Csak erőszakoskodott, én csak nem hagytam, hogy jósoljon, csak kiabált, én továbbra is udvariasan hárítottam.
Amilyen kedvesen csak tudtam lefejtettem magamról a kezét, és sietősen próbáltam meglépni.
Egy darabig jött utánam, aztán csak azt hallottam, egyre távolabbról, hogy válogatott káromkodások közepette jól megátkozott.
Elvigyorodtam. Elkésett az átkaival a vénasszony, ez már amúgy sem az én napom volt.
|
|