Pánik
Jaj ne! Kezdődik…
Kezem olyan erővel kulcsolódik a kapaszkodó jéghideg fémrúdjára,
hogy a bőr kifehéredik a csontokon,
a rettegés görcsbe rántja a gyomromat, a félelem felkúszik a torkomon,
és vasmarokkal szorítja, levegő után kapkodok, a mellemet betonabroncs roppantja össze,
a szívem döng, dobol, azt hiszem kiszakadna, ha nem kapnék oda, az agyam
oxigénért sikolt: Mindjárt elájulok!
- Nincs baj! – nyugtatom magam kétségbeesetten – Ez csak pánik! Ez csak az elme rohadt játéka! Ez csak pánik! Nincs baj! – ismételgetem némán fohászkodva: Legyen már vége!
Három perc, négy perc, öt perc…?
Lassan, lassan tisztul ki a látásom,
a szívem is könnyebb már,
enged a feszültség,
kifújom a levegőt,
riadtan körbekémlelek:
Az emberek közömbös, reggeli arccal merednek a semmibe. Senki nem vette észre.
Jégcsap kezemmel megsimítom a homlokom, megszólal a hang:
- Arany János utca.
Kiszállok.
Vége.
|
|