Hello!Boci vagyok! II.
Menjél vadászni!
Na, ez sem álmaim netovábbja!
Fürdés után, miközben elégedetten és jóllakottan doromboltam a meleg, száraz szobában, Angie és Fecó már a merényletet tervezték ellenem. Bizony ám! Ilyenek ezek az emberek!
Kigondolták, hogy hol lesz az új lakhelyem.
Meg kell említenem, hogy a házban igazán sok szebbnél szebb lakatlan szoba volt, de ahelyett, hogy egy jó kis berendezett, fűtött helységben szállásoltak volna el, kiraktak a nappali melletti télikert nevezetű jégverembe, aminek a falai üvegből épültek, a padlót pedig fehér kővel burkolták valaha, nem gondolva rám, szegény, szerencsétlen Bocira, illetve érzékeny tappancsomra, ami egy cseppet sem bírja a hideg-rideg kövezetet. És bár terpeszkedett ott egy kanapé, szőnyegek is voltak a padlón, és még egy dobozt is kineveztek számomra ágynak, mégis…
- Mit képzelnek ezek? Semmi fűtés?
Míg én ezen háborogtam, Angie már fel is pattant, és ölbe kapott. Menekülni akartam, hisz tudtam én, hogy mi következik! Rúgkapáltam a lábammal, de semmi eredményt nem értem el. Nos, meglehetősen nagy a különbség a méreteinket tekintve – természetesen az Angie javára - így sajnos folyton hátrányos helyzetbe kényszerít a sors, amibe életem féléve alatt még nem sikerült beletörődnöm.
Minden próbálkozásom és küzdelmem ellenére kikerültem a télikertbe. Nyafogtam én Angienek, hogy:
- Hát nem az ágyad végében fogok aludni? Most mit zavarok én? Meghúzom magam, ígérem! Észre sem fogod venni, hogy itt vagyok! – de teljesen hiába. Ő csak a nyávogásomat hallotta, az értelmét a korlátolt emberi agyával nem fogta fel.
- Ne hisztizz Boci! Kimész, és kész! – ellentmondást nem tűrő hangja elkeserített.
- Na, ennyi. Kidobtak megint. Ez az én formám. – puffogtam magamban. – Maxim és Linda legalább jó helyen vannak, élvezik a civilizációt, míg én…Ehh! Beszélni sem érdemes róla! – gondoltam. – Azért egy kicsit még próbálkozom…
De nem volt elég, hogy kiraktak a fagyba. Kis idő múlva, amikor már átláthatatlanná nyaltam a nappalit a télkerttől elválasztó ajtó üvegét, amikor már rekedtre nyávogtam magam, és könnyben ázó szemeimet hol egyik, hogy másik kínzómra emeltem iszonyú szomorúan, Fecó kijött hozzám.
- Hurrá! – gondoltam – Megúsztam! Rájöttek, hogy nem vagyok én idevaló! Hiányoztam, és most bevisznek magukhoz, hogy velem együtt tévézzenek, meg egyenek, meg hasonló emberi dolgokat csináljanak! Velem! Mert fontos vagyok mégis! – lelkendeztem.
Fecó a hóna alá csapott, és …
- Te szent Macskatáp! Ez kirak az ajtón! – sikoltottam a felismeréstől riadtan.
- Menjél vadászni! – mondta, és kitett a kertbe.
KITETT A KERTBE!
- Én egy szobacica vagyooooook! – üvöltöttem, de már megint nem figyelt rám senki.
Ott álltam a hóban, és rémülten pislogtam az ajtó felé. Az ajtón belül, az üvegen át Fecó bíztató mozdulatokat tett, hogy menjek csak!
- Menjek vadászni? Mire? Minek? Ezentúl nem adtok enni, vagy mi? – így morfondíroztam, míg elsétáltam a szomszéd ház kerítése felé, ahol a szomorú kutya lakott.
A szomorú kutya
A tappancsaimat szinte lefagyasztotta a fránya fehér dunna, úgyhogy józan eszemet előkapva megcéloztam a kerítés tetejét, amely olyan keskeny lécből tákolódott, hogy nem maradt meg rajta a hó. Én természetesen roppant kifinomult mozgáskultúrám okán könnyedén balettoztam rajta, és lazán ellibegtem egészen a szomszéd kertig ezen a módon.
A szomorú kutya már figyelt. Azóta lesett, amióta kiraktak.
Nem szeretnék rosszmájú lenni, de mintha némi kárörömet fedeztem volna fel a tekintetében. Erről nem vagyok teljes mértékben meggyőződve, mert sosem csúfolódott velem szánalmas sorsomat gúnyolva, de mintha… Na mindegy.
Odabillegtem hozzá, és illedelmesen köszöntöttem a magasból:
- Szervusz! Emlékszel még rám?
- Szervusz. – felelte. – Persze, hogy emlékszem. Te vagy Boci, az a lökött szökevény, aki meglépett a fürdés elől. Kihallgattam az Angieék beszélgetését. – közölte úgy, mint aki tökéletesen tájékozott Angie ügyben.
- Te ismered Angiet? – kérdeztem meglepetten.
- Hát hogyne! Már több, mint három éve. Elég jóban voltunk, bár egy nevetséges incidens miatt eltávolodott tőlem, amit borzasztóan sajnálok, mert igazán kedvelem őt. Egy nap, amikor megsimogatott, és közelebb dugta hozzám az orrát, mint szokta én véletlenül … de tényleg… akaratomon kívül nem megnyaltam, hanem beleharaptam. Nem is tudom, hogy miért. Akkor úgy nézett rám, olyan döbbenten, hogy azóta sem felejtettem el. Azt mondta, hogy soha többé nem áll velem szóba, és ne is erőlködjek, ne csóválgassam a farkam, ne nyüszögjek, soha, soha nem szeretget meg többé... De hát ehhez neked semmi közöd. Téged nem is ismerlek, nem is tudom, hogy mit tárgyalok itt veled…
- Megmondod, hogy mi a neved? – Nem akartam befejezni a beszélgetést.
- Na jó. Gusztáv, a spániel. A barátaimnak csak Guszti, de te ne érezd magad a barátomnak. Mégiscsak egy macska vagy, ősellenség. – vicsorított nevetségesen. Olyan szelíd képe volt, hogy viccesnek tartottam belegondolni, amint vadul rátámad valakire.
- Ugyan már Gusztáv úr! Ne legyen ilyen merev, már egyáltalán nem divat. Ráadásul elég kényelmetlen, és egy kicsit sem praktikus dolog az ellenségeskedés. Én például nem utálom önt, pedig igazán nem valami kedves hozzám. Ugye? – világítottam rá a helyzetre. – Szerintem önnek is kellemesebb lenne, ha barátkoznánk, mintha rommá idegesíteném a kerítésen túlról. Nemde?
Nem tudom, hogy Guszti a némileg ironikus hangnemem miatt, vagy egyszerűen csak észérvek alapján, de úgy döntött, hogy szóba áll velem, és elmeséli a történetét.
- Hát rendben. Ha ilyen erőszakos vagy nem bánom. Akasszuk szögre a tradíciókat, és ne tegyük tönkre egymás napját és idegeit. Tulajdonképpen én sem bánom, ha van kihez szólnom, nincs túl sok barátom. Sajnos.
Más volt a helyzet pár éve, amikor még kiskutyaként ehhez a házhoz kerültem. Én voltam egy kedves kisfiú, Marci szülinapi ajándéka.
folyt.köv.
|
|