Fullextra.hu

Nem tudom, hogy Guszti a némileg ironikus hangnemem miatt, vagy egyszerűen csak észérvek alapján, de úgy döntött, hogy szóba áll velem, és elmeséli a történetét.

- Hát rendben. Ha ilyen erőszakos vagy nem bánom. Akasszuk szögre a tradíciókat, és ne tegyük tönkre egymás napját és idegeit. Tulajdonképpen én sem bánom, ha van kihez szólnom, nincs túl sok barátom. Sajnos. Más volt a helyzet pár éve, amikor még kiskutyaként ehhez a házhoz kerültem. Én voltam egy kedves kisfiú, Marci szülinapi ajándéka.

- Elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem kíváncsian.

- Elmondom. Szóval, megkapott engem Marci a születésnapjára. Amikor megérkeztem, egy díszes, szalagos dobozba tettek, és este, amikor Marcinak ünnepelték a harmadik születésnapját, átadtak neki, a dobozzal együtt. Sosem felejtem el a Marci arcát, amikor csillogó szemmel sikongatott örömében, és kiabálta:

- Kiskutya! Jaj, de aranyos kiskutya! Az enyém? Biztosan az enyém?

A szülei megerősítették abban, hogy valóban ő a gazdám, és ezentúl neki kell rólam gondoskodnia. Marci mindent meg is tett annak érdekében, hogy boldog legyek. Ő hozta nekem az ételt, a vizet, játszott velem, sétáltunk a tó körül, szeretgetett, simogatott. Hozzáteszem, a házban laktam, és az előszobában volt az ágyam. Rendszeresen fürdettek, és fodrászhoz is hordtak. Évekig így csordogált az életem nagy nyugalomban és jólétben. Két évvel ezelőtt viszont valami megváltozott. Azok a kedves emberek, a Marci szülei egyre gyakrabban marták egymást, veszekedtek, kiabáltak. Sokszor előfordult, hogy az asszony megfogta Marcit, és elviharzott vele, a férje meg csak állt az előszobában, morgott, csapkodott. Azt sem tudtam, hová bújjak, nehogy láb alatt legyek, nehogy még én is felbosszantsam. Később még hevesebb viták dúltak közöttük, szinte elviselhetetlen volt a feszültség a házban. Egyik nap, amikor Marciék megint elmentek otthonról, a papája kilökött az ajtón át az udvarra.

- Ezentúl itt lesz a helyed! Eszedbe ne jusson visszasomfordálni! - mondta szívtelenül.

- Nekem már az is komoly traumát jelentett, hogy folyton veszekedtek, és hogy gyakran hallottam sírni Marcit, de hogy még a lakhelyemet is megvonják tőlem, ez nagyon elszomorított. Azóta nem engedtek be a házba, mióta Marci és az anyukája elköltöztek innen. Télen, nyáron, viharban, esőben, hóban, fagyban, napsütésben itt a helyem, az udvaron. Pedig milyen nagy hó volt a múlt télen is! Majd’ megfagytam. A gazdám a Marci papája lett, Marci nem vitt magával. Nem tudom, hogy volt szíve itt hagyni? Néha eljön, és meglátogatja az apját. Olyankor nekem is odavet néhány szót, de ennyi. Már nem játszik velem, nem simogat, nem szeretget. Amióta elmentek, nem törődött velem senki. Nézd meg, milyen loncsos a bundám! Nézd meg, mikor volt utoljára kimosva a tányérom! Volt rá példa, hogy hetekig fájt a szemem, alig láttam, azt sem vette észre a gazda, pedig folyton mutogattam neki.

- Koszos vagyok és büdös. Tavaly nyáron, hogy ne legyen sok gond velem, a gazdám elvitt a fodrászhoz, és majdnem teljesen kopaszra nyíratott. El tudod képzelni, hogy néztem ki? Van fogalmad arról, hogy milyen megalázó egy spánielnek, ha majdnem tök kopasz? Nem tudod elképzelni? Persze, hogy nem. Ráadásul olyan kétbalkezes fodrász nyírt, hogy megvágta a bőrömet is jó pár helyen. Még a fejemből is fojt a vér. De azzal sem törődött, pedig azt nem tudom a nyelvemmel rendbe hozni, olyan hosszú nyelve senkinek sincs! – sorolta, sorolta Guszti a sérelmeit, mely zubogott belőle, mint a megáradt folyó.

- Érted már, hogy mi a problémám? Még szomorú sem vagyok, inkább csak olyan egyformán rosszul érzem magam a bőrömben. Azért is, mert Angie volt az utóbbi időben az egyetlen, aki törődött velem, és tessék, én agyalágyult, beleharapok az orrába. Hogy tudnám kiengesztelni?

- Sajnos fogalmam sincs, Guszti. Attól tartok, hogy nincs túl sok alkalmad arra, hogy parádézzál neki. Te mégiscsak egy másik házhoz tartozol, túl a kerítésen. Kizárólag abban reménykedhetsz, hogy egyszer csak megenyhül Angie, és újra kedvelni fog. Addig szorgalmasan csóválgasd a farkadat, rezegtesd a bajuszodat, nézz rá úgy, hogy megszakadjon a szíve tőle, meg vigyorogjál bambán mindig, amikor meglátod. Az nekem be szokott jönni. Na nem a farok csóválgatás, gondolhatod. – adtam a jó tanácsokat új barátomnak.

Nagyon sajnáltam ám Gusztit.

- Ilyen vétlenül, ilyen szerencsétlen sorsa legyen valakinek! – gondoltam – Ráadásul ő még el sem tudja látni magát, állandóan rá van utalva a gazdájára, aki szemlátomást nem foglalkozik vele valami sokat. Legalább enni kap. Már az is több, mint amit kóbor ebként elmondhatna magáról. – De mégis, hogy hagyhatta itt ez a Marci gyerek ilyen magányosan, nyomorultul, ha annyira szerette! Talán nem is szerette annyira.

- Te Guszti! Nem lehet, hogy Marciék olyan helyre költöztek, ahol te már nem fértél volna el? – érdeklődtem, hátha megmentem az emlékeit.

- De lehet! – ragyogott fel a kutya – Lehet, hogy még mindig szeret, csak tényleg nem vihetett az új lakásba… - habozott - De amikor meglátogatja a gazdámat, miért nem törődik egy kicsit velem is? Nem. Nem a barátom már. Elfelejtett engem, már nem gondol rám, nem kellek neki. – vonta le a következtetést, és én nem tudtam cáfolni a gondolatmenetét. Pedig hogy szerettem volna felvidítani!

Folyt.köv.