Hello! Boci vagyok! IV.
Pista
Elgondolkodva baktattam a ház felé, reménykedve, hogy talán megkönyörülnek rajtam, és beengednek végre jogos helyemre, a melegbe. Éppen a tappancsomat rázogattam a beleragadt hótól az ajtó előtti lábtörlőn, amikor meghallottam Guszti kiáltását:
- Vigyázz Boci, támad a Pista!
Észbe kapni sem volt időm, máris leterített egy böhöm nagy vörös szőrű kandúr. Próbáltam összeszedni magam, de Pista sokkal erősebb volt, és már kaptam is az újabb nyaklevest a jobb mancsától. Konkrétan pofára estem a hóban.
- Azt a verekedős nemjóját. – gondoltam – Mindjárt adok én neki!
Azzal belecsimpaszkodtam a fülébe, és haraptam, ahogy csak bírtam.
- Ne harapj, te rusnya vakarcs, mert megszabadítalak a bundádtól! – hörögte olyan hangon, hogy éreztem, ezzel a harapással telibe találtam.
De csak nem hagyta abba a verekedést, jobban mondva a verésemet, mert másodszor már nem nyílt alkalmam a fülére vetődni. Bezzeg ő.
- Takarodj a kertemből! – sziszegte. – Ez az én területem!
Akkor aztán jól belemart a fülembe, de úgy, hogy azt hittem bizonyára le is szakította azt. Borzasztó fájdalmat éreztem, ilyen hatalmas fájdalmat még sosem tapasztaltam életemben. Ráadásul valamitől a szemem is elhomályosult, nem láttam semmit. Már védekezni sem tudtam, mert Pista teljesen maga alá gyűrt. Dögönyözött, rám feküdt a hájas otromba testével, úgy, hogy levegőt sem kaptam.
Akkor hallottam meg, hogy Angie dühödten rárivallt Pistára:
- Pista! Ki innen! Szétszedlek, ha nem takarodsz!
Pista lepattant rólam, és elinalt sebesen. Én továbbra sem láttam semmit, csak éreztem, hogy Angie a karjaiba vett, és rohant velem be a házba. Távolról hallottam Maxim a pók hangját, hogy:
- Ó! Te jó ég! Boci! Mi történt veled? Csurom vér vagy! Még a szemed is véres!
Aztán Angie kirohant velem a házból, beültünk az autóba, és utaztunk valahová.
Beértünk valami helyre, ahol olyan büdös volt, hogy el sem tudom mondani. Olyan büdös, olyan nagyon büdös, hogy rosszul lettem volna, ha nem lettem volna már amúgy is totálisan rosszul.
Amikor kitisztult a látásom, - valaki kitörölte a vért a szememből - egy fehér szobában voltam, ahol még a fal, a csempe és a szekrény is fehér volt, és én egy fémből készült asztalon reszkettem a fájdalomtól és a félelemtől. Ott állt Angie, és egy ismeretlen ember, akinek nem volt túl bizalomgerjesztő az ábrázata, ráadásul bazi vastag szőr borította az arcát, és szinte akkora keze volt, mint én magam teljes egészemben. Nem tetszett a helyzet, egy kicsit sem.
- Hová kerültem már megint? Miért kell nekem folyton bajba keverednem? És miért gyepált meg az a hülye Pista? Hát mit ártottam én neki? És mit hadovált a kertről? Tudtommal nem is itt lakik! – tipródtam, de aztán elkezdtem figyelni a szobában folyó beszélgetést. Angie felvázolta a történteket az idegen alaknak:
- Összeverekedtek a szomszéd macskájával, a Pistával. Pista eddig meg volt győződve róla, hogy a mi kertünk az ő kertje is. Valószínűleg védte a területét szerencsétlen Bocitól. Úgy tűnik, hogy Pista még nem érzi rajta, hogy lánycica.
- Még nem is érezheti. Nem ivarérett ez a kis tépett jószág. – felelte a férfi magabiztos hangon.
- Úgy látszik érti a dolgát. – gondoltam. - Csak tudnám, hogy mi a dolga? És mi az az ivarérett? És valóban tépett lennék?
- Sajnos, úgy látom, hogy néhány öltéssel össze kell varrnom a fülét. Nem ártana egy röntgen sem, hogy megbizonyosodjunk, nincs-e belső sérülése. – mondta a szőrös.
- Összevarrni? Az én fülemet? Hogy fogok kinézni összevarrt fülekkel? Hát nem szenvedtem még eleget? Röntgen? Mi az a röntgen? Valami kínzóeszköz? – nyávogtam rettegve.
- Ahogy gondolja, doktor úr! – válaszolt Angie – Csak minél kevésbé fájjon neki.
- Semmit sem fog érezni, mert elaltatom. – mosolygott a doktor, és belém szúrt egy tűt.
Nem örültem neki. Bár nem fájt különösebben, de …
Aztán nem emlékszem semmire. Álmodtam valami dinka dolgot, hogy elkaptam Pistát, és még a három nappal ezelőtti ebédjét is kivertem belőle, ő meg könyörgött, hogy :
- Boci ne bánts! Kérlek! Soha többé nem jövök a területedre! Bocsáss meg! Ezentúl kérhetsz bármit, teljesítem az összes kívánságodat, és még az ebédemet is neked adom minden áldott nap!
Mosolyogva ébredtem, tudatában voltam, hogy komoly csatát nyertem, és ezentúl mindenki csak úgy fog rám gondolni, mint Bocira, a környék igazságos urára.
Kinyitottam a szemem…és lassan rádöbbentem a valóságra. A fenébe…Engem a Pista péppé vert, és porrá alázott… Most pedig itt fekszem egy párnán– ugyan meg kell jegyeznem, hogy a ház meleg szobájában – Angie aggódó tekintettel bámul, és nagy buzgalommal törölgeti belém a kezét, én meg szédülök, mint egy bolond bogár, amelyik nekiment a falnak, és csúnyán beverte a fejét.
- Na szép. – gondoltam. – Se hős nem vagyok, se a környék ura. Jó nagy pofára esés, mondhatom. De egyszer csak megnövök és erős leszek! Akkor aztán jaj neked Pista!
Folyt. köv.
|
|