Tinitonik-1984-IX.
9.
A mi csapatunk a zászlónál gyülekezett a számháborúhoz. Én akkor döbbentem rá, hogy teljesen hiábavaló volt minden készülődésem, amikor kiosztották a zseblámpákat és a számokat! A SZÁMOKAT! Ó milyen buta liba vagyok, hogy erre nem gondoltam: a számot a fejre kell húzni, úgyhogy oda a frizura, sőt, bénább lesz, mint valaha. Hogy ez miért nem jutott az eszembe? Nem értettem magamat, hiszen nem ez volt az első számháború az életemben. Mitől lettem ilyen agyatlan?
Nagy nehezen túltettem magam a hajam tönkremenetelén, abbahagytam a bosszankodást, hiszen megvan még csábos tekintet és a csini ruci, na bumm, nyomi a hajam. Ez még nem olyan nagy tragédia. – töprengtem, amikor észrevettem, hogy a bolgár fiúkat hozzánk osztották be. Hoppá! Egy csapatban vagyunk. Toni odaintett nekem, és a szája valami köszönésfélét mozgott, legalábbis azt gondoltam, így visszaintettem, kinyögtem egy hellót, és közben meredten bámultunk egymásra. Egyből elfelejtettem minden praktikámat, pillákat, ruhát, csak a zavarom volt, Toni, meg én.
Ismét csak Jucus bökdösésére eszméltem, aki feszt azt ecsetelgette nekem, hogy mennyire király fickó a Toni haverja Dario, csak nézzem meg a fekete haját, meg azt a vadítóan tüzes fekete szemét!
Megnéztem, nekem még mindig nem nagyon tetszett, de mondtam, hogy jaja, baró.
Közben el kellett indulnunk az erdőbe, megkezdődött a harc. Szétoszlottunk, feltettük a számokat, és ezerrel próbáltuk levadászni a másik csapat tagjait.
Jucussal mi lehetőség szerint úgy oszoltunk, hogy azért együtt maradjunk, Ancsa viszont olyan ügyesen levált, mintha ott sem lett volna. Valószínűleg eltűnt a bizonyos Sanyijával. Azt is éreztem végig, hogy Toni a közelemben volt. Jucussal komolyan vettük a háborút, had lássák a bolgárok, hogy mekkora spillerek vagyunk benne, így bokor aljából bokor aljába vetődtünk, hason kúsztunk, és hasonló bevált módszereket alkalmaztunk, nehogy leolvassanak bennünket. Nem törődtünk mi akkor a ruhánkkal, sminkünkkel a játék hevében, csak a fiúknak akartunk bizonyítani.
Aztán mégis leolvastak. Ráadásul azért, mert ovis hibát követtünk el. Megszégyenülten másztunk ki a bokor aljából, amikor elhangzott Toni és Dario száma is. Ők sem voltak ügyesebbek nálunk. – gondoltuk, de aztán később rájöttünk, hogy direkt hagyták magukat elkapni, mert velünk akartak maradni.
Együtt mentünk négyen kifelé az erdőből: Majdnem elájultam, amikor a sötétben Toni megfogta a kezemet.
Hát…sok minden járt a fejemben, főleg az, hogy oldani kéne ezt a kínos csendet, de sajnos az oroszom meglehetősen gyatra volt, így nem erőltettem a beszélgetést, ahogy Jucus sem. Mentünk egymás mellett, mint négy ember, akik dugót nyeltek, egy szó nélkül. Azon aggódtam, hogy vajon izzad-e a tenyerem, mert ha igen, az vér ciki, mennyire lehetek koszos, és meg fog-e csókolni itt a sötét erdő közepén. Leginkább ezen a problémakörön tipródtam, mert természetesen ez volt a legizgalmasabb téma. A kétnapos kirándulás alatt Jucussal eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad itt a táborban el fogjuk veszíteni a csókszüzességünket, mert iszonyú gáz, hogy tizennégy és fél évesen még nem csókolóztunk.
Ráadásul abszolút megfelelőnek tűnt a két bolgár fiú erre feladatra, mert ha véletlenül totál beégünk a bénaságunk miatt, Bulgária messze van, és nem kell túl gyakran a szemükbe néznünk a jövőben.
Közben kiértünk a házak közé a fényre, és elszállt minden reményem arra vonatkozóan, hogy a kerek erdő romantikus sötétjében valósul meg az első csók az életemben. Aztán azt is éreztem, hogy ez ma már nem történik meg, az biztos. Toni ugyanis rám nézett a fényben, sármosan elvigyorodott, mondott valamit Darionak, aki szintén elvigyorodott, majd Jucus is rám nézett, és döbbenten csak annyit nyögött ki, hogy :
- Aszta! Hogy nézel ki!
- Hogy nézek ki? – kérdeztem.
- Hú, Kisanyám! Neked lecsúszott a komplett szemfestéked, olyan mintha két bazi nagy mokeszed lenne! Nem semmi! – próbálta visszafojtani a röhögést, de nem ment valami jól neki, én pedig elvörösödve kaptam az arcomhoz.
- Szent Ég! De kínos! – suttogtam, a szememet elfutotta a könny, és elrohantam szégyenemben, ahogy csak a lábam bírta.
Jucus futott utánam a nevemet kiáltozva, követett a WC-re, ahol éppen zokogva, tiszta erőből próbáltam ledörzsölni a festéket az arcomról.
Folyt.köv.
|
|