Fullextra.hu

Függő lettem. Vicc, mert szinte mindent kipróbáltam annak idején, amitől keményen lehet függeni, de semminek nem lettem a rabja. Most azonban beszívott az Internet, a társkeresés, az adrenalin szint emelkedés, valahányszor beütögettem valamelyik oldal címét. Hihetetlen hogy sem a kábítószerek, sem a cigaretta, sem az alkohol nem tett függővé. A cigit már tizenöt évesen kipróbáltuk Ancsival. Egy házban laktunk, ők az elsőn, mi a hatodikon. Amikor apámék elutaztak a nagyihoz egy hétvégére, és engem már otthon mertek hagyni, akkor Ancsi mindig nálunk aludt. Találtunk a bárszekrényben valami szutyok talpas bolgár cigit, és bátran el is szívtuk. Köhögtünk, fuldokoltunk, de megcsináltuk, és közben almabort iszogattunk az ágyban ülve, pizsamában. Megállapítottuk, hogy a cigi szar, büdös, és hányingeres, úgyhogy bagózni nem fogunk. Azóta sokat cigiztem. Buliban, ha emelkedik az alkoholszint, emelkedik az elszívott cigik száma is, aztán másnaptól megint nem gyújtok rá egy fél évig. Majd újra kirúgok a hámból, és cigizek egy éjszakán át, aztán megint semmi. Csak úgy brahiból. Ancsi rászokott. Napi egy dobozzal elszívott, és nem bírt ki egyetlen órát sem cigi nélkül. Nekem nem hiányzik. Fura az ember. Együtt kezdtük, az egyikünket rabul ejtette, a másikunkat nem. Miért? Bennem biztosan van egy plusz enzim, vagy hiányzik belőlem, vagy valami. Aztán ott a kábítószer. Németországban Robi nem csak a játékgépezést szerette, hanem a különböző drogokat is. Ugyan nem lőttem magam sosem, de a party drogokat, füvet kipróbáltam. Nem jött be. Semmi különös nem történt, csak a fűtől például baromi éhes lettem - ami esetemben nem igazán üdvös – és kizabáltam a hűtőt. Mindent megettem, a kolbászt magában, vagy fagyival, meg mindenféle egyébként számomra is döbbenetes variációkat. Aztán eldőltem, és aludtam, mint a tök. Ennyi. Ez a hízókúrázóknak jó szer, én úgy döntöttem, hogy nem nekem való. Amúgy meg nem sok embert ismerek, aki hízókúrázik. Ráadásul azt is hallottam, hogy a fű csak az első állomás a lejtőn, bár ez valószínűleg marhaság, mert igazából semmi köze a többi droghoz. Engem mellesleg a party drogok sem dobtak fel túlzottan, ezért az lett a vége, hogy nem vettem részt az össznépi narkózásban, hanem mással foglaltam el magamat. Minek költsem valamire a pénzt, aminek semmi látszatja? Az alkohol sem kebelezett be, sosem ittam annyit, hogy még többet akarjak. És akkor jön ez a hülye Net, és elkezdi befolyásolni az életemet, megszabja a programomat, és fenntart hajnalig. Sosem hittem, hogy egyszer bármi is ilyen hatással lesz rám, hogy nem tudok szabadulni tőle. Munkából hazaérve eddig megcsináltam a vacsorámat, leültem a tévé elé, ott megkajáltam, aztán tévénézés közben csináltam ezt-azt a lakásban, vagy tévé helyett tanultam, mindenesetre hasznosan töltöttem az estéimet. Amióta rákattantam a társkereső oldalakra tisztára megváltozott az életem. Na nem azért, mert elözönlötték a szívemet a csak rám váró, potenciálisan megfelelő férfiak, hanem mert nem tudtam elszakadni a képernyőtől. Az első levelekből idéznék:

„Szia! Tetszel a fénykép alapján, meg amit magadról írtál. Én Józsi vagyok, komoly kapcsolatot keresek egy olyan lány személyében, aki házias, és csinos. Találkozzunk? Józsi.”

Megnéztem a lapját, ott a fotóját, és azonnal vágtam, hogy nem az esetem a bácsi. Kábé ötvenöt és hatvan között lehetett, nagy bajusza, és nagy pocakja volt. Egy virágmintás inget vett fel a fotózáshoz, amit hasig kigombolt, hogy szabadon burjánzhasson őszes, dús, kunkori mellszőrzete. Kukába dobtam a levelet, nem féltem, hogy egyszer megbánom. Kinyitottam a következőt:

„ Hi! Szép vagy a fotón, pont ilyen lányról álmodtam, leszel a feleségem? András”

Kíváncsi voltam, hogy ki az a barom, aki a fotóm alapján megkérte a kezemet, úgyhogy odalapoztam. Nem is nézett ki rosszul, de kiderült, hogy nős, egy kislány édesapja, szereti a feleségét, azonban őt egy partner nem képes kielégíteni, ezért legszívesebben mohamedán lenne, de sajnos római katolikus, ami a törvényes többfeleségesdit akadályozza, nem beszélve a jogrendszerről.

- Na, ez sem az én emberem. –gondoltam.

Nézelődtem tovább, „bontottam” a következő üzenetet:

„Szia! Megtetszettél a lapod alapján, ha van kedved, és szimpatikusnak találsz, kérlek jelezd. Üdv: Laci.”

Hoppá! Egy értelmes levél! Gyorsan utánanéztem, és bár nem volt a srác egy George Clooney, azért helyes volt a maga nemében. Elég magasnak írta le magát, a fotón is látszott, hogy nem töpörtyű, kicsit kopaszodott, de az nem számított, szeretem a kopaszodó pasikat, férfiasnak tartom, ha egy kicsit megcsúszik a napsugár a homlokukon, a testalkata normális volt, az arca kellemes, semmi extra. Jeleztem neki, hogy „Bingó”, mehet a levelezés. Na itt durvult el a játék. Beindult a csetelés, de nem csak vele, hanem még jó néhány sráccal, éjszakába nyúlóan társalogtunk. Randidömping következett, egyszerűen alig tudtam beosztani a pasikat. Este randiztam, éjszaka cseteltem, nappal dolgoztam, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a munkahelyemen ráborultam az asztalra, és egyszerűen elaludtam. Nem tudom megmondani, hogy hány pasassal találkoztam, nagyon sokkal. Párhuzamosan randizgattam három sráccal , cseteltem még hárommal, leveleztem a fél világgal.

Eggyel sikerült valaminek kialakulnia, de végül kukakapcsolat lett belőle. Az első két hétben áradozott hatalmas és olthatatlan szerelméről, szinte együtt éltünk, hol ő aludt nálam, hol fordítva, reggelente úgy kellett lebontanom magamról, hogy el tudjak indulni dolgozni. A harmadik héten azonban már valahogy nem erőltette annyira a találkozást. Éreztem, hogy megváltozott, és igyekeztem nem mutatni előtte, hogy ez nekem mennyire rossz érzés. Már majdnem beleszerettem. Aztán eltűnt. Egy héttel később jelentkezett, hogy bocsi, sok volt a dolga, és nem adnék-e neki az irodánkból egy hivatalos igazolást, hogy járt nálunk munkát keresni, mert be kell mutatnia a munkaügyi központban, különben nem kap segélyt. Elhajtottam a francba, persze az én stílusomban, kedvesen úgy, hogy meg ne sértődjön. Magamban meg forrongtam:

- Takarodj az anyádba, te görényfajzat. Hogy van pofád még szívességet kérni! Hogy rohadna le a májad!

Persze nem ezt mondtam, hanem azt, hogy a főnököm sosem engedélyezne egy ilyen igazolást. Nincs is főnököm, csak Németországban, az meg mélyen leszarja, hogy én mit kavarok Magyarország szinten. Nem akartam adni. Essen bele a fene, szerintem meg lehet érteni, hogy miért. De nem tágított. Valamit ki akart belőlem csikarni, nem hagyott élni. Azzal jött, hogy ki akar adni valami lakást, és külföldinek szánja, ezért fordítsam le a hirdetését, és adjam meg a saját számomat, hogy velem kommunikáljon az érdeklődő. Ne ehhez azért pofa kellett. Itt már kerek-perec nemet mondtam, nincs nekem erre időm felkiáltással. Akkor sem azt bömböltem, hogy:

- Hogy képzeled te gennyláda? Velem bármit meg lehet csinálni? Engem bárki hülyére vehet? Nekem még magyarázat sem jár? Annyira nem tisztelsz, hogy még szívességet mersz kérni? Dögölj meg! – Ezt gondoltam, de persze megint csak belül forrongtam, kifelé elbűvölően csevegtem.

Nem vontam kérdőre, nem erőltettem a magyarázatot, szépen elbeszélgettem vele. Miután nem segítettem neki egyik idióta ügyében sem, eltűnt. Aztán még egyszer előkerült, hogy feljönne egy kis entyempentyemre, de nekem azonnal más programom volt. Miért nem tudok durván, keményen elküldeni senkit a francba? Pedig olykor milyen jól esne! Amikor rohadt, szemét módon bánnak velem, én meg kiüvölthetném azt, hogy mennyire rosszul esik. De nem. Én mosolygok, tereferélek, aztán magamban sírok. Mert azt is szoktam. A „nekem semmi sem sikerül” napok borzalmasak. Nem mondom, hogy depressziós vagyok, az nem volna igaz. Sem depis, sem szuicid alkat nem vagyok, egyszerűen csak el tudok keseredni, és rám ül olyankor a világfájdalom, azt gondolom, hogy szar az egész. Pont addig, amíg valami apró jó dolog nem történik velem. Nekem az is öröm, ha csinosan felöltözöm, és az utcán a férfiak arcáról leolvasom, hogy jól nézek ki. Az már egy pozitívuma a napnak, és feldobja a hangulatomat.

Folyt.köv.