Fullextra.hu

Bujkált. Már hosszú évek óta rejtőzködött a világ elől. Remélte, hogy nem ismerné fel senki, ha a felszínre merészkedne, de nem lehetett biztos benne. Rongyos, mocskos ruhája alig-alig védte fáradt, öreg, megviselt testét a hidegtől. A haja megőszült, loncsosan lógott az arcába, melyet egykor hetyke, most kókadt, cingár bajusz, ritkás szakáll fedett. Kék szemei megfakultak, a félelem, és a kilátástalanság már seszínűre festette, elvesztette régi csillogását. Nem is értette, hogy miért bujkál még mindig, nem is értette, hogy miért ragaszkodik ehhez a patkányhoz is méltatlan élethez, melyet választott magának, a biztos halál helyett.

- A halál is kegyesebb volna, mint ez a vakond lét. – gondolta, miközben megigazította a rongyot a bal lábfején, ami tél óta nem akart gyógyulni a fagyástól keletkezett sebekből, pedig gyógyfüvet is rakott rá, amit a hegyen a hajnal első, elcsent fényénél szedett titokban.

Csak ilyentájt, vagy éjjelenként jött elő, akkor összelopkodott, amit tudott, csak annyit, ami önmaga fenntartásához szükséges volt, ottfelejtett élelmet, teregetett ruhát, aztán amint megkaparintotta azt, ami feltétlenül kellett az életben maradásához, már szelelt is vissza búvóhelyére, nem kockáztatva, hogy bárki is meglássa a városban. Pedig nagy valószínűséggel senki sem ismerte volna fel. Sok év telt el, ő megöregedett, leromlott állapota nem is emlékeztette hajdani önmagára, nem is beszélve arról, hogy munka közben az arcát senki emberfia nem láthatta. Mégis úgy érezte, hogy az első alkalommal, amint nappal a felszínre botorkálna, az, akivel szembetalálkozna, rögvest rákiáltana:

- Gyilkos! – és már meg is jelennének a katonák, és vinnék a tömlöcbe, hogy aztán másnap kerékbe törjék, vagy karóba húzzák, vagy ne adj isten szíjat hasítsanak a hátából, vagy ki tudja milyen borzalmas kínok közti halálnemet eszeljenek ki a számára.

A gyomra a torkába tódult, amikor a kínzások sorára gondolt, melyek valaha az ő munkájának is részét képezték, amit pénzért, kötelességből, parancsra úgy végzett el másokon, hogy a szánalomnak a nyoma sem volt fellelhető a szívében. Pedig voltak közöttük asszonyok és gyermekek is, bűnösök és ártatlanok egyaránt, de ő nem sajnálta egyiket sem. Ez volt a feladata, és ő elvégezte becsülettel. Akkor még úgy gondolta, hogy a legfájdalmasabb kínzás a szíjhasítás, amikor az ember hátán két helyen, párhuzamosan függőleges vágást ejtenek, majd lassan, de nagyon lassan lenyúzzák a bőrét… Az borzasztó…

Aztán megtörtént az, amiről soha sem hitte, hogy előfordulhat.

1457. március 15-én, egy kora tavaszi, illatos, napos délelőttön lovasok érkeztek a budai várba, V. László király meghívására. Hunyadi László, a testvéröccse Mátyás, és a híveik vágtattak a királyhoz, mit sem sejtve a fenséges uruk aljas szándékáról. A király alig múlt akkor 16 éves, gyáva, befolyásolható uralkodó volt, és rettegett a Hunyadi klántól, miután Hunyadi László megölte Cillei Ulrikot, az ő kedves nagybátyját és tanácsadóját. A király tudta, hogy mi történt, azt is látta, hogy Cillei rántott kardot előbb, Hunyadinak nem volt választása. Lesújtotta a nagybátyja halála, a szíve bosszúért szomjazott, de megesküdött a Hunyadiaknak, hogy nem esik bántódása Lászlónak ezért a tettéért, csak őt engedjék vissza élve Budára. Hát ennyire gyáva volt a király. Amint a Hunyadiak betették a lábukat a várba, a király elfogatta őket és kísérőiket is, és halálos ítélettel azonnal tömlöcbe vettette őket. Az első ítéletet másnap, március 16-án kellett végrehajtani. Hunyadi László lefejezésének a napja volt az, és az ő utolsó munkával töltött napja is. Ő volt a hóhér. Az a hóhér, akit a kivégzésre összegyűlt tömeg meg akart lincselni. Hogy miért? Ez volt az ő kínja, kárhozata. Csak negyedszerre sikerült levágnia Hunyadi László szép fejét. Háromszor sújtott le a bárddal hiába, mindannyiszor kérdőn ránézett a bíróra, hiszen ilyen esetben máskor az elítéltnek kegyelem járt…de nem. Hunyadi Lászlónak nem járt a kegyelem. Ő pedig a negyedik, egyben sikeres kísérlet után állt dermedten, a tömeg gyilkost kiáltott, zúgott, morajlott felé, és nem lévén más választása, bárdját elhajítva futott, futott addig, míg hallotta a zaklatott emberek kiáltásait. Aztán lerogyott. A szégyen összetörte, nem ismert ettől nagyobb hibát, ettől szörnyűbb megaláztatást, de ettől iszonyatosabb kínzást sem. Még a szíjhasítást sem. Négyszer! Soha, még rémálmában sem fordult elő vele ilyen borzalmas dolog. Pedig ő nem volt hibás. Ő a kötelességét teljesítette.

Azóta bujkált. A budai karszt barlangrendszerét úgy ismerte már, mint a tenyerét. Amióta pedig Mátyás, Hunyadi László öccse lett a király, kétszeresen is retteghetett a bosszútól. Hallotta, hogy mindenkit kivégeztek, akinek köze volt László halálához.

Őt is keresték.

Őt, a hóhért.

De nem találták meg.

Elrejtette a budai karszt.

Elrejtette, és a patkányok életére kényszerítette.

- Ettől még a halál is enyhébb büntetés. – gondolta újra, és élt tovább úgy, hogy meg szeretett volna halni, de tudta, hogy az élet kínját érdemli.