A díler
Joe a mobiltelefonja csengésére ébredt. A szemét nem nyitotta ki, úgy vette el az éjjeliszekrényről. Iszonyú fáradt volt, alig aludhatott két órát az éjjel, a pokolba kívánta a hívót.
- Mit akarsz? - szólt bele a készülékbe morcosan, közben azon járt az esze, hogy vajon mitől van elzsibbadva a nyelve, és miért ilyen iszonyú száraz a szája. Az éjjel semmilyen szert nem vett be, sok helyen járt árulni, és munka közben sosem használta az általa forgalmazott drogokat. Nem keverte a kellemeset a hasznossal.
- Mit hoztál nekünk tegnap te állat? – üvöltötte valaki a vonal másik végén. – Livi kinyúlt. Érted? Totál kész a csaj! Itt voltak a mentők, a zsaruk! Livi meghalt! Mindenkit kihallgattak, és tuti, hogy valaki köpött rólad. Tele volt a ház kis hülyékkel, biztos, hogy volt olyan közöttük, aki nem tartotta a száját, úgyhogy készülj, haver, mert neked annyi!
- Mit hablatyolsz itt össze? Kipurcant a kiscsaj? Mennyit vett be? – A hangja idegesen csengett, már ő is kiabált. – És mit köptek el? Én ott sem voltam! Semmi közöm az egészhez! – ezzel kinyomta a telefont, és a fekete selyemszatén ágynemű közé vágta.
- Basszus! – gondolta. – Nekem tényleg annyi. Ha a sok kis idióta ellenem vall, engem soha az életben nem engednek ki a sittről.
Fel alá járkált a nappaliban. Töltött magának egy dupla wiskeyt, és egy hajtásra megitta. Aztán töltött még egyet és azt is leeresztette a torkán. Kezdett a köd lehúzódni az agyáról. Felhívta az ügyvédjét, és beszámolt neki az esetről. Az ügyvéd nem volt elragadtatva, de megígérte, hogy amint konkretizálódik az eset, ő azonnal intézkedik.
- A francba! Nem azért melózom évek óta, hogy most egy liba miatt mindent elbukjak – gyötörte magát. – Nem. Nem hagyom veszni a lakást, a kocsit, mindent…
A lakás valóban pazar volt. A városka elit környékén egy új építésű házban vett egy száz négyzetméteres lakást, kilátással a dombokra, a csónakázó tóra. Lakberendezőt hívott, hogy ízlésesen, és elegánsan rendezze be, a jelszó az volt: pénz nem számít! A kocsiját szalonból hozta, nem a legnagyobb, de azért egy kifejezetten impozáns Mercédeszt birtokolt. Elégedett volt az életével. Úgy gondolta, hogy dílerkedik még két évet, aztán tisztességes vállalkozóvá válik.
Annak idején, amikor néhány éve belefogott a drogok terítésébe, nem volt munkája. Ebben a városban nagyon sok embernek nem volt akkor munkája, és a fiataloknak arra a részére, akik nem költöztek a fővárosba szerencsét próbálni, otthon a nihil várt. Megszaporodtak a bűnügyek, elsősorban a rablás, és a külföldön, főképpen Ausztriában elkövetett bolti lopások, az úgynevezett „kastázások”. A kastások nagyon gyakran lebuktak. Rengeteg, valaha szépreményű fiatal választotta a pénzkeresésnek ezt a morálisan erősen kifogásolható módját, és bár a lakosság nem kis hányada volt munka nélkül, az ügyvédekről és a rendőrökről ezt nem lehetett elmondani. Joe is a kastások népes társaságához tartozott, amikor egy távoli unokatestvére megkereste, és ajánlatot tett neki. Nagyon vonzó ajánlatot, úgyhogy egy percig sem tiltakozott, amikor felkérte, hogy legyen a helyi terjesztője. Nem voltak erkölcsi fenntartásai a drogok eladása miatt, neki csak a pénz számított.
Újra csörgött a telefonja. Megkereste az ágynemű között, és felvette. Az édesanyja hívta:
- Jocókám! Átjössz ebédelni? Tudod, vasárnap van, a kedvencedet főztem…
- Nem megyek Anya, ne haragudj, fontos elintéznivalóm van. Sajnálom. – Kizárólag tőle tűrte el, hogy Jocónak szólítsa, mindenki más esetében kikérte volna magának, de az anyjára sosem szólt rá. Nem akarta megbántani, úgyhogy inkább ráhagyta.
- Jól van kisfiam, de ne hajtsd túl magad, az üzlet is megvár, pihenni is kell néha, nemcsak dolgozni – intette az asszony kedves, gondoskodó hangján, amitől Joe mindig elgyengült.
- Majd holnap átmegyek, jó? Akkor még finomabb lesz a káposzta, tudod, másnaposan az igazi…Mert töltött káposzta van, ugye? – Joe képes volt normális hangnemben társalogni az anyjával, miközben remegett az idegességtől. – Most leteszem Anya, mennem kell.
Az anyja abban a hitben élt, hogy egy nagy cég ügynökeként tevékenykedik, rengeteget dolgozik, és fantasztikusan jól keres. Ha megtudta volna, hogy az ő mintafiacskája mivel keresi a betevőre valót, szörnyethalt volna szégyenében. Eddig Joe jól titkolta. De ha börtönbe zárják, akkor minden kiderül.
- Az a lökött kis liba! – Dünnyögte magában, és töltött még egy duplát. Éppen felhajtotta, amikor csengettek. Joe biztos volt benne, hogy a rendőrök érkeztek meg, elsápadt, megremegett, de összeszedte magát, nem mutathatta, hogy retteg, azzal a bűnösségét bizonyította volna. Magára kapott egy pólót, és a bejárathoz sietett.
- Te mit keresel itt? – dörrent rá az érkezőre, de azért szélesre tárta az ajtót.
- Tegnap nem hívtál, ezért úgy döntöttem, hogy megleplek. Na? Hol rejtegeted? – kérdezte a lány, és benyomult a lakásba.
- Kit? Miről beszélsz Timi?
- Azt a szajhát, akit tegnap este felcsíptél! Hol van? – kutatva mászkált a lakásban. A parkettán kopogott tűsarkú cipője, halálra bosszantva ezzel Joet.
- Nincs itt senki, nézz csak szét nyugodtan. Egész éjjel dolgoztam, utána meg aludtam. És most szeretnék tovább aludni – mondta fáradtan.
- Zavarok? – dobta hátra szőke, hosszú haját Timi, telt ajkát lebiggyesztve, támadó arckifejezéssel meresztette a szemét Joera.
Joe már ezerszer megbánta, hogy kikezdett Timivel. Ő volt a városban a legjobb nő, mindene rendben volt, ami meg nem, azt megcsináltatta. De az agya… A féltékenysége megőrjítette a fiút, és nem volt annyi pénz a földön, amit ne tudott volna egy szempillantás alatt eltapsolni. Mégsem dobhatta ki, ez a nő a kocsija és a lakása mellett a fő státuszszimbólumává vált, kellett az összképhez. És az anyja is kedvelte valamiért, amit Joe sosem értett, de természetesen nem kért magyarázatot az érintettől erre a számára rejtélyes dologra.
Most azonban igazán semmi szüksége nem volt Timi jeleneteire, úgyhogy rövid úton kirakta a szűrét, közölte, hogy fáradt, álmos, Timike térjen vissza másnap, majd akkor mindent szépen megbeszélnek.
Amint a nő kihúzta a lábát, egy újabb italt gurított le a torkán, csak hogy megnyugodjon az előző idegbaj után. Érezte, hogy kezd berúgni. Lassan egy fél üveg wiskey lötyögött benne, de a görcsös szorítás, amit a gyomorszája környékén érzett, nem enyhült. Ahogy haladt az idő, egyre inkább félt. Szinte már az őrület határán érezte magát, annyira rettegett. Soha nem került még ilyen helyzetbe. Egy-egy kisebb lopásért régebben már kihallgatták, de semmit nem tudtak rábizonyítani. Most is óvatos volt. Bement a buliba, gyorsan szétosztotta az anyagot, és már el is tűnt. Nem társalgott, nem iszogatott, nem vegyült el, távozott, amint az üzlet megköttetett. Nem hibázott.
- Persze – gondolta – benne van a pakliban. Mindig benne van, hogy valamelyik túlszedi magát, de olyan kicsi volt rá az esély… És ha többet vesz be, még akkor is rendbe lehet hozni, ha időben észreveszik, ha jó a szíve…
Már elmúlt dél. Még mindig nem jöttek a rendőrök. Joe itta tovább a wiskeyt, kora délutánra már totálisan részeg volt. Feküdt a fekete szatén ágyneműje között, a szoba forgott vele, és alkoholgőzös állapotában arra gondolt, hogy nincs értelme élni, ha börtönbe kell mennie. Volt elképzelése arról is, hogy mit kap a magafajta, a többi bűnözőtől. Akár sorozatgyilkossal is összezárhatják… Ezen a ponton az ital teljesen kiütötte az agyát, elveszítette az öntudatát.
Másnap reggel magától ébredt. A feje borzalmasan fájt, lüktetett, szét akart szakadni.
Elméjében felderengett az előző nap.
A rendőrök nem keresték.
- Nem köptek be. Megúsztam. – Gyötrelmes, migrénes mosolyra húzódott a szája.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón…
|
|