Fullextra.hu

1.
Ferike kócos, fekete haján megcsillant a napfény, maszatos kis kópé arcán látszott, hogy valamire készül, de még nincs konkrét terve, hogy hogyan is fogjon hozzá. A gyerekek az óvoda kertjében játszottak, élvezték a tavaszt, a hirtelen jött langymeleg időt. Az udvaron a kerékpáros kreszpálya mellett egy kicsi medence feküdt, melyet még nem töltöttek meg vízzel, arra csak a nyári kánikulában szokott sor kerülni. Ferike a medence szélén üldögélt a barátjával, Pásztor Gabóval, és egy kis csoportot lestek, akik éppen orvosost játszottak. A csupa kislányokból álló társaság egyik tagja a fűben feküdt, hárman pedig a televízió sorozatokból megismert módon próbálták életre kelteni, húzgálták, dögönyözték, míg a gyerek már felkiáltott, hogy elég, hiszen beszakad a mellkasa, ha még sokáig nyomkodják. Ferike őt nézte. Andikát, a szép világosbarna copfját, bájos arcát, hatalmas babakék szemét, és arra gondolt, hogy ő bizony szerelmes belé tiszta szívéből. Andika kacagott, a többiek még mindig rángatták, de már ők is nevettek, aztán mellé heveredtek a fűbe.

- Tudod, hogy a cigányfiú téged néz? – kérdezte Timike, egy szép, szőke lányka lekezelő hangsúllyal.

Andi odapillantott, és látta, hogy Ferike valóban őt bámulja. Egy pillanatra összeakadt a fekete szempár a kékkel, aztán Andika fölényesen elfordult tőle.

- Majd jól megmondom neki, hogy mit nézzen, ha még sokáig csinálja ezt - vonta meg a vállát lebiggyesztett szájjal, és visszafordult a többiekhez.

Ferike nem vette le a szemét róla, a terve megfogant. Figyelte őket. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, különben oda a meglepetés ereje, ezért Gabót otthagyta, minden erejét összeszedve nekiiramodott, és amilyen sebességgel csak a lába vitte odafutott a lányokhoz, térdre vetette magát, és csókot nyomott Andika játékban és nevetésben kipirult arcára. A kislányt annyira váratlanul érte a támadás, hogy értékes másodpercek teltek el, mire képes volt reagálni, addigra Feri már a kert másik végében járt, onnan vigyorgott vissza rá. Andika nem volt rest, úgy elkezdett üvölteni, hogy az összes óvónő összefutott ijedtében.

- Feri megcsókolt! – bömbölte könnyeit pergetve a lányka. – Iderohant és megcsókolt!

Ferinek bűnhődnie kellett. Éva, a nagycsoport kedves, de szigorú óvónője próbálta elrejteni a mosolyát, Andika óriás problémáját hallgatva, de hát ilyet mégsem lehet tenni, Ferikének a sarokban a helye. Így, amíg a többi gyerek a kertben élvezte a napsütést, addig Ferike a nagycsoportos terem egyik sarkában kuksolt, hátha megbánja a bűneit. Ferike azonban nem bánta meg. Nagyon is boldog volt, hogy megtette, és eszében sem volt bánkódni a sarokállás miatt.

- Megérte – gondolta elégedetten. Néha belekotort sűrű hajába, megvakarta a fejét, olykor megmozgatta gémberedő lábacskáit, és széles mosollyal bámulta a falat, odaképzelte Andika arcát a sima fehér felületre.

Fél óra elteltével Éva megnézte a gyereket, bekukkantott az ajtó üvegtábláján. Ferike mosolyogva ácsorgott a sarokban, ahová állította, látszott, hogy el sem mozdult. Éva benyitott, és odasétált hozzá.

- Tudod, hogy rosszat tettél, Ferkó? – vonta az ölébe, és megsimogatta kócos bozontját. – Le kéne már vágni a hajadat, olyan hosszú lassan, mint egy kislánynak.

- Miért rossz az, hogy adtam egy puszit neki? – kérdezett vissza Ferike, mert valóban nem értette, hogy mi a baj azzal, ha szeret valakit, és megpuszilja.

- Nem a puszival van a gond, kicsim, hanem azzal, hogy engedély nélkül adtad. – mondta komolyan az óvónő. – Meg kell kérdezni egy kislányt arról, hogy kéri-e a puszidat, mielőtt adod. Nem szabad hirtelen megtámadni valakit.

- De hát azt mondta volna, hogy nem kell neki a puszim. De én nagyon adni akartam. Akkor máskor mit csináljak? – nézett tágra nyílt szemmel Évára.

- Máskor ne puszild meg. Ha valaki nem kér a puszidból, akkor nem kényszerítheted rá, hogy kérjen. Ez más dolgokkal is így van. Nem erőltetheted rá a szeretetedet valakire, aki nem akarja, hogy szeresd.

- De akkor én belehalok, ha nem is szerethetem – pityeredett el a kisfiú.

- Szeretheted, csak ne várd tőle, hogy ő is szeressen. Ezt most még nem biztos, hogy érted, de majd később világossá válik, meglátod. Ne támadd meg, ne erőszakoskodj vele! Megígéred? – Éva elővett egy papír zsebkendőt, és letörölte Ferike könnyeit.

- Megígérem. De azért biztos, hogy szerethetem, ugye? – szipogta.

- Hát persze. Most pedig szaladj, mosd meg az arcodat, és menj vissza játszani!

Ferkó elfutott a mosdóba, ahol minden picike volt, épp, mintha Liliputba keveredett volna az ember, apró mosdókagylók sorakoztak hófehéren, apró tükrökkel. Kinyitotta a hideg vizes csapot, meglötykölte az arcát, ami csak félig lett tiszta, beletörölte az egyik apró virágmintás törölközőbe, melyből minden mosdókagyló mellett, ezüst színű tartón lógott egy-egy, aztán már rohant is tovább az udvarra, hogy kihasználhassa a maradék játékidőt.

Folyt.köv.