Fullextra.hu

3.

Már egy hónapja tartott az iskola, és Ferike nem találta a helyét. Nem értette, hogy miért kell csendben hallgatni a tanító nénit, és azt sem, hogy ha neki játszani támad kedve, vagy a vécére kell kimennie, akkor miért nem állhat fel egyszerűen az asztalától, és mehet oda, ahová a szükség viszi. Gabóval gyakran megbeszélték, hogy nem olyan jó az iskola, mint hitték, és Ica néni különösen utálatos, egyáltalán nem kedves, és biztos, hogy boszorka. A nagyszünetben sárga faleveleket gyűjtögettek, és azt taglalták, hogy hogyan szabadulhatnának meg a tanulás kötelezettsége alól. Séta közben elérkeztek a kerítéshez, vágyakozva lesték a duzzasztót, és mögötte a rétet, ahol tehenek legeltek. A fű még ropogós volt, a városhoz tartozó falu néhány tehene itt ette degeszre magát nap, mint nap. A csordás a fűben hevert, fekete, zsíros kalapját a szemébe húzva rágott egy fűszálat, koszlott szürke munkásnadrágos, zokni nélküli, tornacipős lábait keresztbe vetette egymáson, úgy süttette a hasát, míg kicsi puli keverék kutyája végezte a dolgát: amelyik tehén elcsámborgott a többitől, azt hangos csaholással, körbefutkosással visszaterelte a helyére. Szépen sütött a nap, már nem volt olyan ereje, mint nyáron, de a fiúk még rövid ujjú pólóban jártak, a lányok szoknyában, mert ősz ide, ősz oda, még mindig túlszárnyalta a hőmérséklet a húsz fokot napközben. Igazi vénasszonyok nyara volt. A két fiú mélán bámulta a kerítésen át a tehéncsordának igazán nem nevezhető, nyolc tehénkét számláló állományt:

- Te Ferkó! – szólalt meg a szőke hajú Gabó. – Én csordás leszek, ha megnövök! Az biztos! Nézd meg! Semmi dolga, heverészik egész nap…

- Én is lennék csordás, de én nem lehetek. Nekem kőművesnek kell lennem. – mondta Ferike lemondóan.

- Miért kell annak lenned? – csodálkozott rá a barátjára Gabó tágra nyílt szemmel.

- Mert az apukám is az, és a bátyám is az lesz. Aztán ha megnövök, akkor én is. Apukám azt mondta, hogy tovább kell vinni a nevünket, meg a szakmát. – válaszolta némi büszkeséggel a hangjában Ferkó.

- Ó. Az nem jó. Mi lesz, ha nem is szereted ezt a kőművességet? – kérdezte Gabó, miközben levette a tekintetét a számára oly csábító szakmát űző példaképéről, és Ferkó felé fordult.

- Biztos szeretni fogom, mert apukám is szereti. Bár néha mondja, hogy fáj a dereka, mert még inas korában megemelte magát. – Ferike a kerítés alsó rácsai közé dugta a lábait, kezével pedig a drótba kapaszkodva hintáztatta a testét.

- Megemelte magát? Hogyan tudta magát megemelni? – nézett döbbenten rá Gabó.

- Azt nem tudom, de majd megkérdezem. Azt is szokta mondani, hogy kutya fáradt, mert Pista, meg Öcsi olyan hülyék, mint a föld. Pista, meg Öcsi a segédmunkásai, azt tudom – Róluk sokat hallott, az apja folyton szidta őket, hogy semmirekellők, lusták. – Apukám mindig azt mondja, hogy azért kell megtanulni a szakmát az iskolában, hogy ne legyen olyan hülye az ember, ha kikerül az életbe, mint azok.

- Sok bajjal járhat ez a kőművesség – mondta Gabó, aztán visszatért a tehenek bámulásához, megelégelte a kőműves mesterség napos és árnyas oldalainak taglalását, inkább a maga dolgával foglalkozott.

- Te láttál már tehenet közelről?- kérdezte Ferkót.

- Nem én. De félek is tőlük, mert olyan nagyok, fel is rúghatnak, nem?

- Úgy tudom, hogy a lovak rúgnak fel. Én már voltam is tehénistállóban, képzeld. A nagymamám faluban lakik, és elvitt. Neki nincs tehene, csak egy kutyája, Béla, meg egy macskája Cöci, de van egy ismerőse, akinek három is van. Mármint tehene. Te! Tudod milyen büdös a tehén közelről? – fintorgott Ferikére.

- Mondom, hogy még sosem láttam…

- Hát nagyon büdös. Mondjuk a disznó is. Mert én disznót is láttam már. – dicsekedett Gabó.

- Azt már én is, mert voltam disznóölésen, bizony. Csak úgy sírt a disznó, amikor el akarták kapni. Apa is segített nekik. Én nagyon sajnáltam a malacot, Jucinak hívták – komorodott el egy pillanatra Ferike arcocskája, hogy aztán újra felderüljön. – Azért a hurka, meg a kolbász fincsi volt, és megkaptam a farkát is. Az tudod, hogy milyen finom? Nagyon!

Közben hallották, hogy becsengettek. Lassan bandukoltak az osztályterem felé, éppen a tanítónő előtt csúsztak be az ajtón. Ica már az első napon szétültette őket, semmit nem bízott a véletlenre. Így Ferike és Gabó a terem két legtávolabbi sarkában ült, egy-egy kislány mellett. Ferkó fájlalta, hogy ez a kislány az ő esetében nem Andika volt, de vigasztalta a tudat, hogy az előtte lévő padban ült, így folyton láthatta hátulról a szép világosbarna haját, sőt, ha akarta volna, akár meg is simogathatta volna egy óvatlan pillanatban. De nem nyúlt hozzá. Emlékezett még arra, hogy kiabált az óvodában Andi, amikor ő megpuszilta. És azt is jól az eszébe véste, amit Éva néni mondott: nem szabad piszkálni a lányokat, mert nem örülnek neki. Inkább arra gondolt, majd ha már tud írni, akkor egyszer ír neki egy szép levelet, egy kedveset.

Egyelőre azonban azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljon úgy viselkedni, ahogy Ica néni szeretné, de valahogy nem ment neki. Ha dobolt a lábával, az volt a baj, ha kibambult az ablakon, az volt a baj, ha a szomszédjától kérdezett valamit, akkor meg az. Pedig nem is állt fel az asztalától, és nem rohangált a teremben, mégis mintha be lett volna sózva, nem tudott nyugton ülni, mint a többi gyerek. Folyton járt a szeme, mindig törte valamin a fejét, izgett - mozgott, amivel a végletekig felidegesítette a tanítónőt, aki gyakran kiküldte az óráról a folyosóra. Most is ez történt.

- Menj ki Feri a teremből, ne zavard az órát, a többi gyerek tanulni szeretne, nem úgy, mint te! – mondta szigorúan Ica, és a kezével mutatta az irányt a kisfiúnak.

Ferike lehajtott fejjel kioldalgott a teremből. Először csak ugrált a folyosó színes kövezetén, bordó – szürke, bordó – szürke. Aztán fél lábon ugyanezt a játékot eljátszotta még egyszer. Majd amikor elege lett a céltalan ugrabugrálásból, leült a kis padra a folyosó falánál, mely fölé a tanulók a kabátjaikat akasztották, ott ücsörgött előre-hátra billegve, fejét a kezébe támasztva, és rettenetesen unatkozott.

Folyt.köv.