A szerelem mérlege-5
5.


1985-ben Ferire a kamaszkor hirtelen csapott le, és támadása nem maradt nyomtalan. Tizennégy évesen döbbenten szemlélte magát a tükörben, mert nem elég, hogy serkent a bajusza, de kinőtt rajta – a leglehetetlenebb helyeken – néhány igazán ronda pattanás. Az arca kirügyezett, a libidója jelentkezett reggel visszataszító nyomot hagyva az ágyneműjén, a szőrzete alakulása is idegesítette, úgyhogy meglehetősen tanácstalanul szemlélte teste változásait, főleg, hogy a többieken még alig látszott valamiféle átalakulás. Úgy tűnt, hogy egyedül őt kerítette hatalmába a serdülőkor, sem Gabóval, sem Józsival nem történt semmi különös a külsejüket tekintve, persze a reggeli meglepetésekről ők is beszámoltak, de egyébként sem szőrösebbek, sem pattanásosabbak nem lettek, mint voltak azelőtt. A lányok viszont csodás fejlődésen mentek keresztül, Feri naphosszat tudta volna nézegetni a formájukat, álmodott is velük rendszeresen. És nem csak Andival, hanem Annival, Timivel, a földrajz tanárnővel, és még a középkorú tornatanárnővel is. Az álom mindig ugyanúgy kezdődött és a vége is változatlan maradt, kizárólag a szereplők cserélődtek annak megfelelően, hogy éppen kire gondolt elalvás előtt. Az elején egy fa alatt álltak, ő és a lány. A lány mosolygott, kedvesen, szelíden, a haját meglibbentette az enyhe szellő, szoknyát viselt, és gombos blúzt. Egyenesen állt, és a szemébe nézett, majd elkezdte kigombolni a blúzát, olyan lassan, hogy Feri minden tagjában a várakozás, és az izgalom fájdalmát érezte, minden egyes gomb, egy külön megpróbáltatás volt a számára. A torka kiszáradt, a tekintetét megbabonázva szegezte a lány ráérősen mozgó kezére, aztán megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, amikor az utolsó gomb is kibújt a lyukból és feltárult előtte a fantasztikusan telt, gravitációt nem ismerő női kebel. Ő a kezét nyújtotta felé, hogy megérintse, már egészen közel volt hozzá, már érezte a test melegét az ujjai hegyén, amikor menetrendszerűen felébredt. A mell mindig ugyanaz volt, egy aktmodell melle, akit valamelyik férfiújság címlapján látott, a környezet is, de a nő, az arc, az majdnem mindig más. Erősen vágyott arra, hogy megérinthesse egy nő mellét, így figyelte a lányokat, ez szinte kitette a gondolatai nagy részét egészen addig, amíg egy kis időre valami érthetetlen, valami meglepő értesülés el nem terelte róla a figyelmét.

December volt, nyálas fázós, olykor harapós kedvű téli idő, hó nem esett, ónos eső viszont annál több. Az emberek dideregve húzták össze magukon a kabátot, rohantak az utcán, hogy minél kevesebb időt töltsenek a szabadban. Feriéknek éppen véget ért a matematika óra, és fizika következett utána, ugyanazzal a tanárral, így a tanár nem vitte ki magával az osztálynaplót, amikor szünetben az udvarra ment elszívni egy cigarettát. Feri látta a folyosó hatalmas üvegablakán keresztül, hogy a tanár elővette a puha cigarettáscsomagját, kiütött egy szálat belőle, és a szájába tette. Aztán lobbant az öngyújtó, a keze menedékül szolgálva a lángnak körülfogta a cigaretta végét, az első szippantás után hátrahajtotta a fejét szinte megkönnyebbült mozdulattal, mint akiből minden feszültség ezzel az egy szippantással távozhatott volna, majd a szájából laza „O” betűt formálva játékosan, karikákkal próbálkozva eregette az ezüstfüstöt. Feri odalépett a tanári asztalhoz, és azon törte a fejét, hogy hogyan tudna kiszúrni vele úgy, hogy ne lehessen rábizonyítani. Talán ha rágógumit ragasztana a székére… Míg ezen morfondírozott, könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, lapozgatta az osztálynaplót. A saját nevét látva elvigyorodott.

- Hát ez nem túl király, gimibe nem lenne elég – gondolta. A jegyei siralmasak voltak, az osztályfőnök szerint éppen hogy csak elegendő lesz a szakmunkásképzőbe, többről ne is álmodjon. Az irodalom ötös semmit nem ér a többi kettes, jó esetben hármas között.

Ahogy nézegette a naplót észrevette, hogy minden gyerek neve fölé, az üres részre egy betűt írt valaki. Kovalcsik Anni nevénél egy „SZ” betű, az ő nevénél egy „C” betű, míg Lebov Andi nevénél egy „É” betű állt. Nem értette.

- Te Gabó! Gyere csak! – szól oda legjobb barátjának, aki éppen valaki füzetéről körmölte a házi feladatot, amit lustaságból nem csinált meg előző este.

- Nem érek rá! Baromira fontos dolgom van! – kiáltotta vissza Gabó, és írta tovább a leckét.

Feri leült a helyére, mert bejött a tanár. Egész órán azon törte a fejét, hogy mit jelentenek a betűk. Talán azt jelölték a „C-vel”, hogy ő cigány?

- De akkor mi az „SZ” és mi az „É”? És miért jelölnének meg azért, mert cigány vagyok? Nem látják? Minek azt külön megjelölni? – gondolta egyre mérgesebben.

Ő volt az osztályban az egyetlen cigány származású tanuló, de nem érezte ezt negatívumnak a többiekkel szemben. A jegyei azért voltak rosszak, mert nem tanult, lusta volt, és nem tudta soha a leckét, ráadásul mindig okozott valami galibát. Ezzel ő tisztában volt, de hát nem érdekelték azok az unalmas tantárgyak. Andikának azért nem kellett, mert nem tetszett neki, nem azért, mert cigány. Vagy mégis azért? De hisz a barátai sem cigányok, ők sosem törődtek vele, hogy ő meg az.

Otthon csak az anyját találta, amikor hazaért, éppen túrós csuszát készített. A konyhában jó meleg volt a kinti csontig hatoló nedves hideg után. Sári a Ferivel való terhessége után elhízott, olyan gömbölyű lett, hogy könnyebb lett volna átugrani, mint megkerülni. Arcán még látszott a hajdan volt szépsége, a szeme sem veszítette el a fényét, csak az alakja ment ki a formájából.

- Anya! Ma belenéztem az osztálynaplóba, és találtam valami érdekeset.

- Mit nézegeted te az osztálynaplót? Nincs elég bajod? – rivallt rá az anyja ijedten attól, hogy már megint valamilyen csínyt követett el a fia.

- Nem vette észre senki. Nyugi. Viszont a nevemnél kék filctollal van egy nagy „C” betű. Az mi? Hogy cigány vagyok? Másoknál van „SZ”, meg némelyeknél „É” is.

Az anyja megtörölte a kezét, és leült a konyhaasztalhoz.

- Igen. Azt jelöli a „C”, hogy cigány. De nem azt, hogy te cigány vagy, hanem hogy a szüleid azok. Az „SZ”, az szakmunkás, az „É” az értelmiségi. Ne törődj vele, már az én időmben is megvoltak a betűk, minket sem érdekelt.

- Aha. Engem azért érdekel.

- Ne foglalkozz vele, csak baj lesz belőle, ha hepciáskodsz. Tanulj, tanuld meg a kőműves szakmát, akkor meg fognak becsülni, mint apádat. Ha naplopó leszel, akkor meg mindegy, hogy cigány vagy-e, vagy nem, úgyis lenéznek a dolgos emberek. Nézd meg. Mindenünk megvan. Szeretjük egymást, sosem bántottak minket amiatt, hogy cigányok vagyunk, aki meg bántani akarna, azzal nem állunk szóba. Kész. Azt mondtam már…

Feri még jó darabig hallgatta az anyját, aki mesélt a fiatalkoráról, a szüleiről, arról, hogy hogyan szerettek egymásba a Feri apjával, bármiről, hogy elterelje a fia gondolatait az aznapi felfedezéséről. Sárinak az járt a fejében, hogy ráér még ezzel foglalkozni a gyerek, abban reménykedett, hogy a fiának soha nem lesz szüksége ezekre a gondolatokra, mint ahogy szerencsére neki sem volt túl gyakran, hisz dolgos, megbecsült emberek voltak az ő szülei is, és ráadásul a világ javul, biztosan javul…

Folyt.köv.




Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=12026