Fullextra.hu

Elvinne az Árpád hídig?

Előszó

Nem szeretem a tömegközlekedést. Ezzel tudom, hogy nem vagyok egyedül, de én különösen utálom a fent nevezett formáját az A pontból B pontba való eljutásnak. Van egy meglehetősen idegesítő problémám: másfél éve pánikbeteg lettem. Ne kérdezze tőlem senki, hogy mitől, miért, hogyan, mert fogalmam sincs, egyszer csak jött, és ott volt, az összes durva tünetével, melyek leginkább a szívinfarktusra emlékeztettek. Túlestem néhány kemény rohamon, mire a teljes kivizsgálás kiderítette, hogy semmi szervi bajom nincs, a ketyegőm ugyan kissé legyengült az életmódom következtében: értem ezalatt, hogy mozgás nuku, cigi, kávé viszont ami belefér. Kiötlötte a kardiológus, hogy dobjam el a bűzrudat, és én engedelmeskedtem neki, annyira féltem, hogy meg fogok halni. Azt is megparancsolta, hogy hanyagoljam a koffeint, és én ennek is megfeleltem, azóta nem iszom kávét, csak gyümölcsteát szürcsölgetek. Kitalálta, hogy naponta mozogjak valamennyit. Na ezt nem ígértem, és jól tettem, mert lusta vagyok, mint a dög, a mai napig is igyekszem elkerülni minden megerőltető ugrabugrálást. Egy hónap múlva visszamentem hozzá, megnézte az értékeimet, elpanaszoltam, hogy még mindig gyakran kapok infarktust, és láttam a szemében a kétségbeesést. Nem tudta, hogy mi a bajom. Felírt nekem ezerféle gyógyszert, amit ha kiváltottam volna, kevésnek bizonyult volna a havi keresetem. Közben anyám javaslatára ellátogattam egy pszichiáterhez, aki rámsütötte, hogy pánikbeteg vagyok, ezért megtanít relaxálni, ha ez nem segít, akkor felír nyugibogyót, vagy ha az is kevés, akkor még antidepresszánst is. Némileg zavart, hogy gáz van az agyammal, mert a dokinő elmagyarázta, hogy ez bizony onnan indul, és magam gerjesztem, ráadásul ebbe még senki nem halt bele, bármennyire is úgy hiszem, hogy a halálomon vagyok roham közben. Szegény szervezetem egy-egy ilyen alkalommal megjegyzi az érzést, aztán már folyamatosan szorong, hogy mikor jön a következő kiborulás. Ami a leginkább aggasztott a logikusnak mondható eszmefuttatásban az, hogy sajnos a legtöbb ember ezt nem képes kontroll alatt tartani. Tehát ha úgy érzi, hogy jön a roham, nem tudja elterelni a figyelmét, nem képes másra gondolni, hanem a félelemmel még csúnyán rá is segít erre.

Mindezt azért írtam le, hogy érthető legyen a magatartásom, ami azok számára kicsit meglepő lehetne, akik nincsenek tisztában a pánik mibenlétével. A parás igyekszik elkerülni azokat a helyeket, ahol egyedül kell lennie tömegben, ahol nincs levegő, ahonnan nem tud bármelyik pillanatban kiszabadulni. Ilyen a mozi, az összes tömegközlekedési eszköz, a füstös kocsma, vagy a bevásárlóközpont.

Szóval, ha valaki hagyja magán eluralkodni a félelmet, akkor ülhet a négy fal között, mint egy szobanövény és értesülhet a világ dolgainak folyásáról a tévékészüléken keresztül. Én nem ülök a szobában, igazából nem is szeretek, engem az utóbbi időben csak a tömegközlekedés frusztrál, ami nem csoda, hisz nem régen költöztem egy Budapest környéki településre, ahonnan naponta egy órát utazom a belvárosi munkahelyemre, és természetesen ugyanennyit vissza. Parázva. Hol jobb, hol rosszabb, de sosem tökéletes. Mindegy, csinálom. Hogy miért? Miért nem maradtam a jó kis belvárosi lakásomban? Hát igen. Ez a kérdés jogos. Közbeszólt a szerelem.

A párommal már régóta készültünk arra, hogy összeköltözünk, és bárhogyan csűrtük, csavartuk, csakis a nagy, vidéki családi ház maradt az egyetlen üdvözítő megoldás, hogy együtt élhessünk. Így ugyan megosztjuk a napjainkat a párom családjával is, de roppant szerencsés helyzetben vagyunk: jól érezzük magunkat együtt. Az én belvárosi 26 négyzetméteres lakásomban megfordulni sem tudtunk volna ketten, ráadásul ott nem gyakori a madárcsicsergés, a kertiparti, és a virágzó cseresznyefa sem. Ez a luxus azonban magával vonszolta a számomra némileg kellemetlennek mondható hozadékát: a napi két órás HÉV-ezést, metrózást.

Itt jön a képbe az elkerülő magatartás. Már több, mint két hete laktam kinn, és mindennap azon agyaltam a HÉV megállóhoz gyalogolva, hogyan tudnám kiiktatni a tömegközlekedést az életemből. Például: kéne egy kocsi. Ez eddig oké, pénzem viszont nincs rá, úgyhogy mégsem oké. Vagy egy robogó. Ezt felvetettem, mire a párom közölte, hogy nem enged ki a gyorsforgalmi útra egy robogóval, mert tuti, hogy matrica leszek, amilyen szeleburdi vagyok. A bicikli roppant fárasztó, úgyhogy ezt az ötletet gyorsan elvetettem. Addig-addig forgattam az agyamban a lehetőségeket, míg egy szép napon rájöttem, hogy mit kell tennem.

Viszonylag jó csaj vagyok. Nem a dögös-bögyös cicamica fajtából, inkább a sportosan elegáns vonalat képviselem, legalábbis szeretném ezt hinni. Mindenesetre a pasik megfordulnak utánam, úgyhogy ha nem a sliccem van lecsúszva, és a gatyám sem szakadt ki a lábam között, akkor tetszem nekik, és valószínűleg a nők sem idegenkednének tőlem, hisz, mint az előbb említettem, nem vagyok egy utálnivaló Barbi típus. Így okoskodva jutottam arra az elhatározásra, hogy akár kocsival is járhatnék dolgozni, ki kell próbálnom a stoppolást. Ezt az ötletemet azért néhány napig még hánytam-vetettem, mert a biztonság, meg a büszkeség, pláne, hogy nem vagyok már húszéves kiscsirke ugye… De úgy döntöttem, hogy megpróbálom, lesz, ami lesz.

Folyt.köv.