1.

Eljött a nap. Reggel, felkelés és garantáltan tein mentes gyümölcstea után az idegességtől enyhe gyomorgörccsel és némi hányingerrel küszködve indultam útnak, a legnagyobb titokban. Igen. Természetesen nem mondtam senkinek a családból, hogy mire készülök, mert azonnal leszedték volna a fejemet, teljesen elmebetegnek tituláltak volna, és nem engedték volna megvalósítani a tervemet. Így aztán totális kussban maradtam az üggyel kapcsolatban, szépen elköszöntem mindenkitől, és elindultam dolgozni. Csak éppen a másik irányba. A virágzó gyümölcsfák látványa, és a vonyító kutyák nem javítottak a közérzetemen, de reméltem, hogy amint felvesz egy szimpatikus egyén, egyből megnyugszom. A vonyító kutyákra visszatérve: nem értem őket. Három éve minden hétvégén találkoztam velük. Most, lassan már egy hónapja minden nap kétszer elsétálok a kerítések előtt. Ennek ellenére minden áldott nap megugatnak kétszer. Minek? Már tudják, hogy nem akarok betörni, nem vagyok kutyagyilkos sem, akkor minek pazarolják az energiájukat rám? A múltkor még a szomszéd kutya is megugatott, pedig nyáron, a grillezések alkalmával a maradékot mindig neki adom, olykor megsimogatom, és kedvesen beszélek hozzá.

Az utcában sétálva pofákat vágtam a hangoskodó kutyákra, némelyiknek még oda is szóltam, hogy fogja már be, mert totál fölöslegesen csinálja a ricsajt. Aztán körülnéztem abban a reményben, hogy senki nem látott, és nem hallott, bár szerintem mások is szoktak grimaszolni a kutyákra, vagy beszólogatni nekik, ha tudják, hogy senki sem látja őket. Vagy nem?

Közben elértem a tavat, a mellette futó ösvényen megszaporáztam a lépteimet, figyelemre sem méltattam a parton sorakozó, leveleiket éppen bontogató fűzfákat. Kiértem a gyorsforgalmi úthoz, és elbandukoltam a kiszélesedő leállósávhoz, hogy legyen majd alkalma a lestoppolt autósnak nyugodtan leállni. Érdekes. Ilyenkor, amikor az ember nem autóval rohan az úttesten, hanem gyalog baktat, észrevesz mindenféle dolgot, ami egyébként elkerülné a figyelmét. Például a bazi nagy koszt. Ez az észrevétel nem furcsa az én esetemben, mivel fehér élvasalt nadrágot és fehér papucscipőt viseltem a tavasz és a virágzó gyümölcsfák tiszteletére, és nem örültem neki, hogy bokáig gázolok a mocsokban. Eltökéltségemet azonban ez nem ingatta meg, inkább csak rávilágított arra a kétségtelen tényre, hogy a stoppoláshoz nem a legelegánsabb nadrágomat kellene felhúznom legközelebb. Kiálltam hát az út szélére, fellendítettem a karomat az ismert stoppos pózba, és vártam. Őrült nagy volt a forgalom, az autók sorban suhantak el mellettem, de egy sem állt meg. Egy böhöm BMW-ből kiintett egy kopasz fazon, félreérthetetlen mozdulata kicsit kellemetlenül érintett, de ezt feledtette velem egy kissrác integetése egy minibusz hátsó ablakából, aki addig lóbálta a kezét, amíg látszottam. Én is integettem neki, és kedvesen mosolyogtam hozzá. Rápillantottam az órámra. Nyolc óra tizenötöt mutatott, és nekem kilencre kellett az irodába érnem. Még nem aggódtam, ha a következő negyed órában valaki megáll, nyert ügyem van.

És valóban. Fehér kisautó fékezett mellettem, én pedig futottam a kocsi ajtajához, nehogy a tulaj meggondolja magát:

-          Jó napot! Elvinne az Árpád hídig? – dugtam be a fejem a kocsiba boldog vigyorral.

A kocsiból egy húsz év körüli lány nézett vissza rám brutális napszemüveg mögül:

-          Ugorj be, elviszlek! – mondta, és a táskáját, ami addig a mellette lévő ülésen terpeszkedett hátradobta a hátsó traktusba, oda se nézve, hol landol a holmija.

Bemásztam, és saját táskámat az ölemben tartva elhelyezkedtem kényelmesen, amennyire egy ilyen mini járgányban ez lehetséges.

-          Miért stoppolsz? – kérdezte egyszerűen. – Még sosem láttam itt senkit stoppolni.

-          Nem bírok tömegközlekedni. – válaszoltam. – Amúgy ma stoppolok először, te vagy az első, akivel együtt utazom.

-          Pánikos vagy? – nézett rám levéve a szemüvegét.

A jobb szeme alól egy lila monokli nézett rám. Összerezzentem, mert rádöbbentem, hogy bámulom, és gyorsan a szemébe néztem.

- Az. Honnan tudod?

- A barátnőm is parás, ő sem tud felülni semmire, csak kocsival közlekedik. Miért nem veszel egy kocsit?

- Nem akarok. – vigyorogtam rá, két ujjamat összedörzsölve, nemzetközi szinten érthető jelbeszédet alkalmazva.

- Aha! Világos. – bólintott az utat nézve. Egészen jól haladtunk. Mintha valami húzta volna a szememet, mindig a lila foltra tévedt.

- A mokeszomat nézed?

- Bocsi. Nem akartam, csak mindig odatéved a szemem. – Szégyenemben elvörösödtem. – Nem akartam tolakodó lenni…

- Nem vagy. Elég feltűnő. – mondta a lány. – Egyébként Era vagyok.

- Angelika. – mutatkoztam be én is, és kezet fogtunk a kormánykerék fölött. – Tényleg ne haragudj!

- Nem haragszom. Még egy pár napig ott lesz, ilyen keményen régen ütött meg. – mondta, és megtapogatta az arcát. – Dokihoz megyek, hogy nincs-e törés, vagy repedés.

- Hű. Jól elintézett. Máskor is szokott…? – kérdeztem, magamban pedig elhordtam minden utolsó gazembernek azt a szemétládát, aki ezt művelte ezzel a bájos kislánnyal.

-          Ja-ja. Majd’ minden nap. Már megszoktam. – mosolygott fájdalmasan Era. – Eléggé fáj, ha hozzáérek.

Hallgattunk. Nem tudtam, hogy mit mondjak.

-          Ez nem is ember. Ez egy patkány, egy rohadék… - gondoltam. – Ez a csaj meg agyatlan liba, ha hagyja. Vajon mi viheti rá, hogy tűrje a veréseket? „Majd’ minden nap…” Te jó ég! Ilyen nyomorúságos életet, ilyen deformált lelkivilágot, hogy már nem is menekül, egykedvűen elmegy az orvosoz, elmondja, hogy beverte a szemét az ajtó élébe, aztán visszamegy a pasijához, hogy az újra jól meggyepálhassa. És hány ilyen van? És még azt hittem, hogy nekem van baj az agyammal…

-          Na jó. – szólalt meg Era. – Nem a pasim vert össze, mielőtt helytelen következtetéseket vonsz le, és magadban őt nőverő görénynek, engem meg akarat nélküli idiótának gondolnál. – Az apám volt.

-          Mi? Az apád? Nahát! – hüledeztem.

A felháborodásom hatalmas méreteket öltött. Ez a csaj ennyire hülye?

-          Oké. Nem idétlenkedek tovább. Az apám az edzőm. Bokszoló vagyok. – mondta elégedetten látva elképedt arcomat. – Tegnap nyomtunk egy kemény edzést, és belehajoltam egy ütésbe. Így szereztem a mokeszt.

Úgy bámultam rá, mint aki kettőig sem tud számolni. Én meg egész úton sajnáltam, hogy szegényt hogy eltángálta a pasija, vagy az apja, vagy akárki…

Elmosolyodtam.

-          Na hallod, jól megvezettél. Tényleg azt hittem, hogy üt-ver a pasid.

-          Sejtettem, mert olyan zavarban voltál, amikor levettem a szemüvegemet, hogy azt sem tudtad, hová nézzél. Ugye nem haragszol, amiért kihasználtam a helyzetet, hogy egy kicsit szórakozzak?! Ennyi fizetség jár nekem a fuvarért! – nevetett rám. - Na itt vagyunk. Jó, ha itt kiteszlek? – kérdezte, és lefékezett a buszmegállóban.

-          Tökéletes. Köszi, hogy elhoztál! Remélem, hogy nem repedt el az arcod! – fejeztem ki reményemet, kiszálltam a kocsiból, és utána intettem jókedvűen. Nem zavart, hogy átvert, úgy éreztem, hogy ennyit igazán kibírhatok a fuvarért.

Folyt.köv.