Hát jó. Önnek biztosan elmondhatom a történetemet Asszonyom, hisz Ön oly kegyes volt hozzám, és oly megértő, talán nem lesz kevésbé szíves irántam akkor sem, ha meghallja életem tragédiáját, melyet a férfiak kegyetlensége okozott, és a sors, melyről kisleányként még úgy hittem, hogy kedveltjei között tart számon.

Módos polgári családba születtem, apám kereskedő volt, nagy vagyont gyűjtött a szebbnél szebb szövetekkel, vásznakkal, brokátselyem kelmékkel, melyekből az úriasszonyok kedvelt, divatos öltözékei készültek. Apám párizsi szalonokból hozatta az áruját, sőt, gyakran maga ment kiválasztani a legmegfelelőbb anyagot, ha egy-egy magas rangú kuncsaftja megkérte erre.

Anyám nagyon szép, beteges, sápadt asszony volt, szinte alig ismertem, sosem engedett magához, vagy migrénre, vagy ideglázra panaszkodott, így gyermekként dadák sora nevelt, az anyám nemigen vágyott a társaságomra. Apám rajongott az anyámért, elhalmozta ékszerekkel, csodaszép ruhákat varratott neki, és leste minden szavát, mozdulatát, ugyanakkor anyám egyfajta lenézéssel viseltetett apám iránt, melynek okát csak jóval később tudtam meg, minthogy észrevettem. Egy öreg szolgálótól hallottam, amikor már nagyobbacska lettem, hogy anyám nemesi családból származik, de a családja szegény volt, mint a templom egere, ezért az apja, hogy a megélhetésük biztosított legyen hozzáadta apámhoz, aki már akkor is gazdag embernek számított, tekintve, hogy apja, és a nagyapja is ezt a mesterséget űzte meglehetősen sikeresen. Folytonos lázban égtem , hogy megfeleljek az anyámnak, hogy mosolyt csaljak az arcára, hogy megsimogassa az arcomat, vagy mondjon valami kedveset, de ő mindig beteg volt, mindig gyengélkedett, ha a közelébe próbáltam kerülni.

Úgy nőttem fel, hogy női mintaként anyám állt előttem, akivel alig találkoztam, a nevelőnőm, s a szolgálók és dadák, akik viszont olyan életet éltek, melyet úrikisasszony még elképzelni sem tud, mi több, nem is illdomos neki. Apám néha megkérdezett hogylétem felől, megkaptam a legjobbat mindenből, de egyébként nem törődött a fejlődésemmel.

A nevelőnőm, bizonyos Fraulein Scmidt tenyeres-talpas német kisasszony volt, hirtelenszőke hajjal, és szigorú, mindig penge vékonyra összeszorított szájjal. Rettegtem tőle, mert a kedvesség, a mosoly, a kellem mind hiányzott az eszköztárából, ha velem beszélgetett. Parancsai szerint tettem-vettem a tanórákon, egyenes derékkal ültem a széken, nem lóbáltam, nem dobáltam a tagjaimat, csak akkor beszéltem, ha kérdeztek. Egyetlen nagy előnyét azonban mégis élveztem a fraulein tanításának, mégpedig azt, hogy nem kizárólag viselkedni, írni, olvasni tanított meg, hanem segítségével járatos lettem a német nyelv, az irodalom, a festészet, sőt a matematika, a csillagászat, és a természet világában, mely nem megszokott ugyebár egy magamfajta fiatal hölgy esetében. Rávezetetett az olvasás, s a könyvek tanulmányozása általi lehetőségre, mellyel olyan tudást sajátíthattam el, melyet csak vágytam, s fantáziám éhségét is kielégíthettem.

Engem azonban tizennégy évesen kizárólag a szerelmes regények kötöttek le, különösen a tiltottak, melyeket apám a könyvtárszobájában tartott, s melyeket egy véletlen folytán fedeztem fel. Attól fogva bújtam a regényeket, minden percet kihasználtam, hogy olvassak, elbújva az apám íróasztala alatt, vagy éjjel, egyetlen gyertya fényénél a szobámban. Elmondhatatlan izgalmat okozott nekem, hogy értesültem arról, hogy a világban a férfiak és a nők mily romantikus szerelembe eshetnek, és hogy ez a szerelem a sírig is tarthat, és vannak szerelmek, melyekbe belehalnak az emberek, mert nem kívánatos, vagy éppenséggel valamilyen oknál fogva tiltott. Zokogtam Rómeó és Júlia történetén, hisz Júlia korombeliként meghalt a szerelméért. Oly megrázó, ugyanakkor felemelő volt némelyik regény, hogy egyenesen beleképzeltem magamat, engem mentett meg a gonosz rablóktól, engem csókolt a hős, az én kezemet kérte meg, s mint majd’ minden regény végén engem vezetett az oltár elé. Nem tudtam betelni a történetekkel, ébren álmodoztam valami hasonló nagy lángolásról, szenvedélyes egymásra találásról, mely váratlan, meglepő, izgalmas, és ijesztő egyben, de mindenképpen eszelősen romantikus.

A szerelmes regények mellett azonban a szolgálók fecsegését is kihallgattam, sőt, egyszer láttam, amikor a kertben, a bokrok között… nos… tudja. Elrémített, és undorított a látvány, mégis leskelődtem tovább, mintha lecövekelt volna a lábam. Hallgattam a lány sóhajtozásait, nyögéseit, és a fiú majdnem állati hangjait, és képtelen voltam mozdulni a rejtekemből, aztán amikor elhagyták a paráználkodásuk helyszínét, akkor futottam csak be a házba, s mint egy őrült rohantam fel a szobámba, hogy magamban legyek, és átgondolhassam a látottakat. Nem tudtam mire vélni a dolgot, nem tudtam kinek kérdéseket feltenni az esettel kapcsolatban, mert ugyebár úrilány az anyjától ilyesmit nem kérdez, nem készteti pirulásra a szüleit.

Egyik éjszaka aztán nem tudtam aludni, egy kevés tejet akartam melegíteni, hátha könnyebben rám száll az álom. Csendesen, mezítláb settenkedtem le a konyhába, hogy ne ébresszek fel senkit. Amikor az ajtóhoz értem, hangokat hallottam, azokat a nagyon is jól ismert, ezerszer felidézett hangokat, melyet a bokorból hallgattam ki, csak most mégis más volt. Nem ismertem fel a hangok tulajdonosait, de tudtam, hogy ez nem az a fiú és leány, akiket kihallgattam annak előtte. Tudtam, hogy rögvest vissza kellene fordulnom a szobámba, mégsem tettem, magam sem értem, hogy milyen erő tartott ott, de maradtam, és hallgattam a konyhából kiszűrődő nyögéseket. Közelebb lopóztam, belestem a konyhaajtón, és majdnem felsikoltottam döbbenetemben. Az én nemesvérű, sápadt anyám vonaglott az inas karjaiban hatalmas átéléssel, az inas pedig tempósan lökdöste a nagy konyhaasztalon, nem törődve gyenge, beteges testével. Kimeredt szemmel, ajkamon néma sikollyal bámultam a gyalázatos jelenetet, melynek jelentősége, és jelentése csak később tudatosult bennem. Megtudtam, hogy az anyám nem szereti az apámat, és nem szeret engem sem, a leányát. Az apámat lenézte, engem pedig nem akart, vagy nem tudott elfogadni, a szívébe beengedni, mert az apám nemzett. Arra emlékeztettem, hogy egy olyan emberhez kényszerítették hozzá, aki rangban, műveltségben jócskán alatta áll. Attól a naptól tudtam, hogy az anyám nem beteges, nem gyenge, ez a maszk, melyet nap mint nap felölt nekünk szól, a férjének, és a leányának, akiktől a lehető legtávolabb akarta magát tartani.

Bennem megszűnt a vágy, hogy bizonyítsak az anyámnak, és megvetettem őt azért, amit művel az apámmal, és megvetettem azért is, mert erkölcstelen, rendkívül visszataszító módon élt, melyet nem sokkal az én megszületésem után kezdett, teljesen kifordulva önmagából. A világon mindenki tudta, hogy az anyám minden jöttmenttel összefekszik, csak az apám nem. Bár… még az is nyugodtan elképzelhető, hogy tudta, de inkább nem szólt, csak az anyám olykor őt is magához engedje.

Annyira fájt nekem ez a felismerés, hogy inkább a regényeimhez menekültem, belemerültem a romantikus történetek tiszta világába, és elképzeltem, hogy eljön értem a szerelem egy igazi úriember személyében, és kiment ebből az erkölcsi fertőből, melyben tudattalanul éltem majd’ tizennégy éves koromig.

Folyt.köv.