Elvinne az Árpád hídig?-10.
10.
Ez a nap a kutyák jegyében telt. Előző nap – ez egy szerda volt – nem mentem dolgozni, egyéb elintéznivalóim voltak, ezért kivettem egy szabadnapot. A párom sem dolgozott, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy megnézzük a kettest, vagy a hármast (bányatavak, számuk van, nevük nincs), lehet-e fürödni bennük. Délben kaptuk magunkat, és a harmincöt fokos kánikula kellős közepén elautókáztunk a kb. öt percre fekvő tavakhoz. Mások is úgy látták, hogy az időjárás alkalmas a fürdőzésre, mert jó sokan voltak a parton, a kocsinak is alig találtunk helyet. Nagy volt a hőség és a por is, alig vártuk, hogy belevethessük magunkat a hűs habokba. Azonban a part szabad szakaszai, ahol a kis törülközőnket alkalmunk lett volna leteríteni penetra retkes volt, sörösdobozok, üdítősflakonok, és egyéb „biodzsuva” borította az alapvetően tiszta homokot. Na el is kezdtem jártatni a számat, konkrétan szidalmazva a szemetelő, nyomdafestéket nem tűrő tulajdonságokkal rendelkező embertársainkat, akiket nem vetemedek állatnak nevezni, egy állat sosem vágja tönkre a környezetét, ez kizárólag az ember sajátja. Szerelmem csitított, kérte, hogy ne szervezzek nyomban tüntetést, ne úsztassak bálnát a tavakon, és ma ne öltözzek zöldbe, most csak dobjam el az agyam bosszankodó részét, és próbáljam magamat féleszűen jól érezni. Megfogadtam a tanácsát, és láss csodát, találtunk is egy mikroméretű helyecskét, ahol letehettük a fenekünket. Lecsúsztunk a kilencven fokos lejtésszögű parton a vízhez, ledobáltuk a ruháinkat, és megtekintettük, hogy mit tud a víz. Beledugtam a lábamat, és megállapítottam, hogy rám várt ez a tó, én pedig rá, úgyhogy azonnal egymásra találtunk. Egyetlen zavaró tényező merült fel boldog pillanatomban, mégpedig az, hogy tőlünk egy méterre jobbra egy család virgonckodott fogszabályozóért kiáltó kutyával, balra pedig egy párocska pocsolt szerelmesen. A szerelmetes pár nem zavart annyira, mint a kutyás család, akik azt játszották, hogy bedobták a tóba a labdát, a kutyának pedig el kellett úszni érte. Mi mindenesetre elég messze beúsztunk, elsősorban azért, mert a víz sokkal tisztább volt beljebb. Viháncolgattam, viháncolgattam, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy az összeborzolt fogsorú kutya felém vette az irányt. A család kiabált neki, de mindhiába, ő velem akart megismerkedni a vízben. Csak úszott felém, úszott, a fogai kilógtak a szájából a pittye lefittyedt, a szeme hipnotizáltan engem bámult, én meg összecsináltam magam ijedtemben. Kiabáltam is.
- Miért pont én? Mit akarsz tőlem? -
Közben tekertem befelé, elfelé, valamerre, ahol a jószág nem érhetett utol, de nem úszom valami jól. A kutya kiszemelt, és gyorsabban úszott, mint én. Csak jött, jött, nekem meg beugrott a legutóbbi kalandom Gusztival…
Guszti a szomszéd spánielje, és miután ők ritkán vannak otthon, a kutya látványosan unatkozik, és magányos. Tőlünk mindig kap egy jó szót, csontot, simogatást, ő pedig hálás szemmel néz az emberre.
Az egyik napon, épp, amikor munkából mentem haza, és végigugatott az utca összes kutyája, odaértem a kerítéshez, és Guszti már szaladt is felém.
- Szia Guszti! – mondtam neki. – Na hogy vagy ma? Hogy ityeg a fityeg? Milyen napod volt öregfiú?
Közben simogattam a buksi fejét, ő meg persze nem válaszolt, viszont boci szemekkel nézett.
Egy kicsit lejjebb guggoltam a kerítéshez úgy, hogy a fejünk egészen közel került egymáshoz.
- Ma is unatkoztál? – kérdeztem a kutyát. -
Erre ő válasz helyett beleharapott az orromba. Olyan váratlanul ért, hogy fenékre ültem ijedtemben, és csak bámultam értetlenül a hülye kutyára. Én vagyok az egyetlen társasága. Én emberként bántam vele. Erre mit csinál? Beleharap az orromba. Na azóta nem nagyon álltam szóba vele, bár folyton csóválja a farkát amikor rájön, hogy én vagyok, addig persze, amíg homály fedi kilétem ugat, mint a többi idióta falusi kutya.
Ez villant be, amikor láttam az úszóbajnok kutya pofáját közeledni felém, és hirtelen pánik fogott el, hogy ez, ezzel a cirkuszkerítés fogsorral le is haraphatja az orromat.
Aztán valamiért meggondolta magát, és kikerült. Megmenekültem.
Összevakartam magamat riadt állapotomból, és felnevettem:
- Áh! Nem is féltem! – kiáltottam oda a páromnak, aki csak annyit válaszolt:
- Aha! Én kiabáltam az előbb, mi? – és szeretettel vigyorgott rám. – Nem baj Cica! Én is berezeltem volna, ha engem pécéz ki!
- De én…tényleg… - Aztán rájöttem, hogy fölöslegesen magyarázkodok. Először is a kutya sem hisz nekem, másodszor meg mi van, ha paráztam? Akkor sincs semmi! Más is megijedt volna egy ilyen horrorkutya láttán. Na.
Ezt azért mondtam el, mert a stoppolásom mintha az előző nap folytatása lett volna, olyan kísértetiesen hajazott a másikra.
Kiálltam stoppolni, és megállt nekem a világ legkisebb és meglehetősen öregecske kocsija. Szerintem. Azért nem haboztam, kinyitottam az ajtaját.
- Jó napot! Elvinne az Árpád hídig? – kérdeztem.
- Szálljon be kislányom! – hallottam a reszelős, öreg hangot, és amikor beültem, meg is bizonyosodtam róla, hogy amilyen kicsi volt a kocsi, olyan kicsi és öreg volt a gazdája is.
Nem tudnám megmondani, hogy hány éves lehetett az anyó, de anyóka volt, az biztos. Zavaromban még egyszer köszöntem:
- Csókolom!
- Mehetünk? – kérdezte, és rutinosan besorolt a forgalomba. Akkor vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül. Annyira nem, hogy egy hatalmas bernáthegyi dugta a fejét a hátsó ülésről a kettőnk feje közé. Ijedtemben majdnem kiütöttem a kobakommal a kocsi tetejét, akkorát ugrottam ültömben.
- Nahát. – mondtam. – Ez ám a méret!
- Bizony, bizony! Az én Moknyikám szép nagyra nőtt. Amikor pici volt, úgy gondoltam, hogy egy mokkáskanálnyi, azért kapta a nevét. Kicsit túlnőtte… nem gondolja? – kuncogott a néni.
- Némileg…- mondtam, és egy moknyikányit zavart, hogy a kutya nyála kettőnk közé csorog. Reméltem, hogy engem nem tisztel meg figyelmével. Hiába. Megtetszettem neki. A vállamra tette nagy busa fejét, és úgy lihegett a fülembe. A lehelete gyomorpanaszokról tanúskodott. A kocsiban elviselhetetlen volt a hőség.
- Elnézést! Lehúzhatnám az ablakot? – kérdeztem.
- Nem szeretném, ha megtenné, érzékenyek vagyunk a huzatra. Moknyika! Hagyd a hölgyet! – húzta össze szemöldökét a mamóka, de ettől csak úgy nézett ki, mint egy kis kobold, tekintélyt nem sűrűn sugárzott.
Moknyika nem is igazán foglalkozott a gazdájával, engem tanulmányozott. Én a hőguta hátárán voltam.
- A néninek sosincs melege? – érdeklődtem, miközben megtöröltem gyöngyöző homlokomat.
- Dehogynem. Most is melegem van, de nem kaphatok huzatot, nagyon kényes vagyok rá. Moknyika! Viselkedj! Ne haragudjon, de nagyon izgatott. Állatorvoshoz viszem. Az utóbbi időben nincs valami jól. Öreg már. Vénséges vén, mint én. Igaz, Moknyika? – komolyodott el a néni.
- Mi a baja? – kérdeztem együttérzőn.
- Nem tudni, majd ma kiderül. Az orvos attól fél, hogy rákos. Ma műtik, felvágják, ha rákos, akkor nem is ébresztik fel… - A szeme könnybe lábadt. Gyorsan megtörölte, nem lehetett gyenge, vezetnie kellett.
- Nagyon sajnálom… - mondtam, de tudtam, hogy ez nem vigasz.
- Nekem csak ő van. Kettecskén élünk már hosszú évek óta.
Nem mondtam semmit. Mit is mondhattam volna? Moknyika feje a vállamon nyugodott, én pedig megsimogattam, és már nem is zavart, hogy a nyakamba liheg…
- Nos… megérkeztünk. – mondta a néni, és mosolyogni próbált, amikor leállt a parkolóban. Kis ráncos arca fura grimaszba rándult mosoly helyett.
- Remélem… - kezdtem.
- Ne mondjon semmit! – mondta. – Babonából, tudja. Úgy is tudom, hogy mit szeretett volna mondani. Köszönöm.
- Én köszönöm, hogy elhoztak. – mondtam, és megremegett a hangom.
Bátorítón rámosolyogtam az idős hölgyre, még egyszer megsimogattam Moknyika fejét, aztán kiszálltam.
Néztem a kocsi után, és arra gondoltam, hogy bárcsak egy gyomorrontással megúszná Moknyika, és még évekig élhetne a nénike mellett…
Folyt.köv.
|
|