Váratlan vendég-1
1.
Sárgacsőrű feketerigó ücsörgött a gangos bérház első emeleti korlátján, dala körbefonta, átölelte a langyos reggelt. Alant, a ház belső udvarán vörös macska borzolta a szőrét, farka az ég felé meredt, mint rőt nyíl, úgy mutatott a füttyögő madárka felé, sárga szemét le nem vette reménybeli zsákmányáról. A feketerigó nyugodtan énekelt tovább, tudta, hogy a macska nem érheti el. Nem először játszották ezt a játékot, a rigó csak fújta a magáét, a macska pedig mereven, támadó pozitúrát felvéve figyelte, hátha hibázik, megbillen és leesik, vagy buta jószágként leszáll a magaslatról, hogy ő hirtelen, egy gyors reflexmozdulattal kábára sújtsa a mancsával. De a madár nem mozdult. A macska mégsem unta meg a vadászatot, várt. A bordó és szürke kővel lerakott udvart cserepes virágok garmadája borította, a rendetlenség, a káosz érzetét keltve forma- és színkavalkádjával. A nagy, zöld levelű virág, cserépburkoló híján egy cinvödörben ücsörgött, míg a fácska, melyen néha megpihent a rigó, narancssárga műanyaglavórban éktelenkedett. Némelyik zöld, másik barna, megint másik lila kaspóba csomagolva élte az életét tavasztól késő őszig, mígnem mind lekerültek a poros, sötét pincébe, ahol nagyobb volt az esélyük a tél túlélésére, mint a felszínen. Hiába. Télen a napfény sem az igazi, csak csacska utánzat, optikai csalódása a melegre vágyó természetnek.
A macska behúzódott a virágdzsungel rejtet adó sűrűjébe, és onnan leste a madarat tovább.
Három lakásnak nyílt az udvar felé az ajtaja. A vaskapu felőli első lakásban laktak Hofmannék. Hofmanné látta el a házfelügyelői posztot a házban, előtte az anyja, Mamó takarította az épület minden folyosóját, intézte a lakók ügyes-bajos dolgait. Mamó már húsz éve nyugdíjba vonult, utána a lánya, Manyi vette át a gondnoki tisztet. A második lakásban Juditka, a valahai operett csillag élt, hetvenöt évesen sem érezve át korát, groteszk sminkkel az arcán, mosatlan, hófehér hajával úgy festett, mint egy ütött-kopott madárijesztő. Valami nem stimmelt a fejével. Mindenki tudta, hogy Juditnak nincs rendben az agya, ezért roppant türelmesen bántak vele a lakók. Manyi főzött rá, néha megérdeklődte, hogy kitakarítson-e, de Judit azt nem hagyta. Senkit nem engedett be a lakásába, csak az orvost, félt, hogy kirabolják.
- Ebben a mai világban, már senkiben sem bízhat az ember! Bárcsak küldené már Jenő a pénzt, meg a repülőjegyet, hogy utazhassak Új-Zélandra! – mondogatta vágyakozva, felidézve az ígéretet, amit a bátyja tett neki negyven éve.
Utált a házban élni, pedig amióta az eszét tudta, mindig itt lakott, mindig ismerte Mamót, és Manyit is, hisz még vigyázott is rá, amikor pici baba volt. Kiültek az udvarra, Mamó takarított, ő meg dajkálta a kis Manyikát. Azóta sok minden megváltozott. Leginkább a lakás mérete, amit ’48-ban meg kellett felezniük egy másik családdal. Így már csak két szobájuk maradt, egyikben a mamáék, a másikban Juditka lakott. Nem panaszkodtak. Lett volna miért, de nem tették, nem lett volna kifizetődő abban az időben. Épp elég volt, hogy a mama sosem dolgozott, a papa pedig jól menő férfiruházati boltot üzemeltetett. Ezt nem szerették akkoriban, úgyhogy a boltot el is vették, bár a papa eladóként továbbra is dolgozhatott benne, de a főnök más lett. Egy külső ember. A papa nagyon el volt keseredve, hisz az üzlet mindig a család birtokában volt. Juditka tizenhét éves fiatal lányként nem értette pontosan, hogy miért kell odaadniuk a lakásuk egy részét idegeneknek, és azt sem, hogy a papa miért olyan szomorú mindig, ha a munkája kerül szóba. Sokat szidta azt a külső embert, aki a főnök lett, bizonyos Kerekit. Azt mondta, hogy nem ért a textilekhez, a divathoz pedig végképp semmit sem konyít, és mégis a nyakára ültették. Judit nem szerette hallgatni a papát, amikor szentségelt, amikor a konyhában a mamára zúdította az egész napos keserűségét. A mama ilyenkor csendben hallgatta, szöszmötölt a tűzhelynél, sürgött-forgott, nem szólt egy szót sem. Nem akarta még jobban bőszíteni az urát, tudta, hogy bármit mond, csak olaj lenne a tűzre.
Judit az évek múlásával egyre mutatósabb ifjú hölgy lett, a hangja pedig elbűvölt minden embert, aki csak hallotta énekelni. Egy nap, amikor felvételt hirdettek az operettnél, ő elment, és azonnal szerződtették a kórusba, később pedig már primadonnaként állt a színpadon. A papa és a mama talán csak akkor érezte újra boldognak magát, amikor látták, hogyan ünnepeli a tömeg a lányukat a különböző daljátékokban. Judit nem vette észre, hogy elszaladt felette az idő, még mindig szépnek, kívánatosnak látta magát a tükörben, pedig ezer ránc szabta már az arcát, ragyogó szőke haja kifehéredett, a mosdatlanságtól összetapadt, mint a komondor szőre eső után, elpuhult teste nehezen mozgott.
Mégis. A tükör azt hazudta neki, hogy semmi sem változott, és az agya a tükörnek hitt, nem Manyinak, aki sajnálatból számos esetben összekülönbözött vele. Kérte, hogy ne a zöld, dekoltált selyemestélyiben menjen vásárolni, mert nem oda való az a ruha, de Judit hajthatatlan volt, ő abban látta magát gyönyörűnek és hódítónak. Manyi kérte, hogy had mossa meg a haját, de Judit azt sem engedte, mondván, hogy le akarja vágni az ő csodaszép szőke haját, hogy magának parókát csináltasson belőle. Hisz tudja ő jól, hogy Manyi mindig irigykedett az adottságaira. Nem beszélve a hódolókról! Gyakran emlegette az udvarlóit. Főképpen egy Búzás Sanyi nevű fiatalembert, aki a csillagokat is lehozta volna érte, ha kéri tőle. Természetesen Judit tisztában volt azzal, hogy Manyit évekig emésztette a szerelem a jóvágású fiú után, ezért minden lehetőséget megragadott, hogy az orra alá dörgölje Sanyi iránta lángoló vonzalmát. Még az sem érdekelte, hogy a fiú éppen tíz évvel volt fiatalabb nála, kamaszként rajongott érte. Manyi csak tűrte. Már nagyon régen nem törődött a Judit piszkálódásával, tudta, hogy csak bántani akarja azzal, hogy épp ezt a fiút emlegeti. Odavolt érte. Nagyon. De a fiú apja ügyvéd volt, a háború előtt jól menő irodát vezetett, az anyja egy igazi dámaként viselkedett, biztos volt benne, hogy neki, a házmester lányának nincs esélye nála. Aztán ’56-ban eltűnt az egész család. Sokat gondolt rájuk, vajon mi lett velük, élnek-e, vagy elvitte őket is a forradalom szele. Úgy tudta, hogy a forradalom leverése után valaki följelentette őket, és menekülni kényszerültek, mert Búzás bácsi, és Sanyi is ott volt a Rádiónál, ráadásul tevékenyen részt vettek a harcokban. Ezt is csak úgy hallotta, őt nem engedték sehová, be kellett zárkóznia a lakásba, amíg el nem csitultak az események.
Mamó ment ételért, ő az orrát sem dughatta ki a házból. Mamó mindent megszerzett. Manyi nem tudta, hogy hogyan, de nem szenvedtek hiányt semmiben. Nekik eredetileg is kétszobás volt a lakásuk, de csak ketten laktak benne, amióta az apja meghalt tüdőrákban. Akkor annak már hat éve is volt, Manyi alig ismerte. Arra emlékezett, hogy gyakran ücsörgött a konyhaasztalnál, fáradtan simogatta a fejét, rövid, barna hajába néha beletúrt, csendben bámulta a sörét, aztán megitta. Kibontotta a következőt, rágyújtott mellette, aztán még egyet, és még egyet. Általában négy üveg sorakozott az asztalon, amikor elüvöltötte magát:
- Ilon! Ide gyere! Adj ennem, de máris! – Mamó elérakta az ételt, amit az lesöpört az asztalról, elkapta a karját, és addig ütötte, rugdosta, amíg mozgott. Akkor aztán rádörrent:
- Takarítsd fel ezt a mocskot, olyan ez a ház, mint a disznóól! – azzal otthagyta a földön heverő asszonyt, és bement a szobába. Rágyújtott egy újabb cigarettára, ölébe vett egy újabb üveg sört, és csak ivott, ivott, míg végül a fotelban, teljes részegségében elaludt.
Manyi ezt a másik szobából, csendben, az ajtórésen kukucskálva figyelte, reszketve reménykedett, hogy az anyja életben marad, és reménykedett, hogy őt nem fogja bántani az apja, mert hamarabb kidől a sok sörtől, semhogy új alanyt keressen agressziója kiéléséhez.
Folyt.köv.
|
|