Judittal aznap, 1955 május 20-án megfordult a világ. A szeretője elküldte, elhagyta, eldobta. Ő semmi mást nem kért, csupán a jussát, azt, amit már többször említett, hogy végre váljon el a feleségétől, és vegye el őt, hisz szerelmesek, szeretik egymást. Erre a férfi újfent nemet mondott, sőt azt is kijelentette, hogy Judit nem más, mint a kitartottja, úgyhogy jobban tenné, ha befogná a száját, mielőtt még megvonja tőle az ajándékokat, a selyemharisnyát, és egyéb itthon nem kapható kellemes luxuscikket. Nem beszélve arról a kis apanázsról, amit havonta nyújtott neki.

Egy éve tartott a viszonyuk, és Judit halálosan beleszeretett a férfiba. Igazi úriember volt múlttal és jövővel, kapcsolatokkal, remek egzisztenciával – amit akkoriban kevesen mondhattak el magukról, főképpen úgy, ahogyan ő, a háború előtti időszakban is megtalálta a számítását, és az utána következő rendszer sem zargatta, nem felezték meg a lakását, nem költöztettek másokat a nyakára, pedig négy szobában éltek hárman a feleségével és a fiával. Igen. A fiával. Judit szeretője nem más volt, mint Dr. Búzás Miklós ügyvéd, Sanyi apja, és példaképe.

Judit összetört. Többé Sanyival sem kokettált, ború költözött szép arcára, rá sem lehetett ismerni. Így telt el jó néhány hónap, majd ismét magára talált, és újabb hódításaitól zengett a ház. Először elcsábította az apja főnökét, a bizonyos Kereki nevű embert, akit annak idején szaktudás nélkül, viszont politikai megbízhatóságának teljes díszében az apja nyakára ültettek, majd lassan megismerkedett Kereki elvtársaival is, akiket meglehetős sebességgel váltogatott „barátai” sorában. Ha kérdezték tőle, hogy mi végre ez a kapkodás, minek a nagy forgalom, ő csak nevetett, és azt mondta:

- Mindenem megvan, nem igaz? Élvezem, hogy a férfiak a lábaim előtt hevernek!

Mégsem tudta elfelejteni Búzás Miklóst, nem tudta túltenni magát rajta, bármennyire is azt mutatta a világnak, hogy mennyire boldog, mennyire jó dolga van. Éjszaka, amikor senki sem látta, odaült a szobája ablakába a függöny mögé, és csak leste az udvart, nézte az öreg padot, a rég eltakarított, lehullott vakolatot, melynek a helye, a vörhenyes tégla sebesülésként virított. Nézte a falon a sebhelyet, és peregtek a könnyei, csendben pergett a boldogtalanság sós permete. Várt. Várta, hogy a férfi egyszer megjelenik, megáll az árnyékban, ahová nem ér a lámpa fénye, fellobbantja gyufája lángját, és cigarettára gyújt. Ő pedig kimegy, hosszú hálóingére csak egy selyem köntöst kanyarít, megáll előtte. A férfi eldobja a cigarettát, ő pedig megérzi az oly édes-keserű dohányfüsttel átitatott zakója illatát, alélva omlik a karjába, ő megcsókolja, és halkan, mély rekedtes hangján elmondja, hogy csak őt szereti, senki mást, és a bocsánatáért esdekel.

Ez természetesen sohasem történt meg. Judit reggelre mindig összeszedte magát, vidáman, csinos ruhában, kirúzsozva ment az operettbe próbára, senki sem hitte volna, hogy milyen mély fájdalom húzódik a sima, hófehér homlok mögött, mennyi átsírt éjszaka nyomja ragyogó kék szemét. Szerencsés alkat volt, nem látszott rajta a szenvedés, tökéletesen képes volt elrejteni bánatát a jókedv álarca mögé.

Manyi, amikor ott, az ablakban rádöbbent, hogy Juditnak Dr. Búzás Miklós a szeretője, vele randevúzik majd’ minden éjjel a belső udvar sarkában, egy pillanatra kihagyott a szíve. Ezt nem mondhatja el Sanyinak! Hogyan is tehetné, hisz Sanyi imádta az apját, és rá, mint a rossz hír hozójára biztos, hogy iszonyatosan mérges lett volna. Tizenöt évesen Manyinak már volt annyi esze, hogy ne ártsa magát mások családi életébe. Őrlődött egy darabig, gondolkodott különböző megoldásokon, hogy hogyan oldhatná meg azt, hogy Sanyi értesüljön a csalásról, azonban ő teljesen kimaradjon a dologból. Aztán arra jutott, hogy amiről az ember nem tud, az nem fáj, Nem akart Sanyinak fájdalmat okozni, főleg, mert úgy tűnt, hogy vége lett a románcnak. Többé nem látta Juditot Búzás Miklóssal, és Sanyit sem engedte már magához a lány. Nem ücsörögtek beszélgetve a padon, nem évődtek a kapu alatt. Manyi látta, hogy Sanyi rosszkedvű, látta, hogy gyorsan, szinte körül sem nézve rohan a folyosón, hogy ne kelljen senkivel találkoznia, ne kelljen senkivel beszélnie. Telt az idő, közben Manyi helyes lány lett, dús vörös haja feltűnően lángolt, az arcán a szeplők szemtelen kis pöttyökké szelídültek, kicsiny, filigrán termete miatt egy kedves kis erdei tündérre emlékeztetett. Minden nap segített Mamónak a takarításban, hisz iskolába nem járt, nem is számított rá, hogy valaha is kiszabadul ebből a házból, és a házmesterlakásból.

Megint eltelt egy év, Manyi már megünnepelte a tizenhatodik születésnapját is, amikor megtörtént vele a csoda. Egyik nap éppen azt a szintet takarította, ahol Búzásék is laktak, és szokása szerint jól belemerült a folyosó sikálásába. A haját egy zöld szalaggal kötötte hátra. A késői, legyengült nap besütött, éppen oda, ahol ő térdelt, melegítette kicsit az arcát, lehunyta a szemét, és dudorászva emelte a fejét a fény felé.

- Mondták már, hogy szép a hangod?

Manyi riadtan hunyorgott, a tenyerével árnyékot vetett a szemeinek, hogy lássa, ki szólt hozzá. Sanyi állt mellette, és mosolyogva nézett le rá. Nagyon csinos fiú volt. Magas, fekete hajú, kék szemű, jóképű gyerek, akár az apja, csak fiatalabb kiadásban.

- Még nem. – nyögte ki Manyi a rövid választ, aztán zavartan súrolta tovább a követ.

- Pedig tényleg szép, lehet, hogy meg kéne mutatnod valamilyen énekes szakértőnek. – mondta a fiú kedvesen.

- Kinek? Énekes szakértőnek? A micsoda? – kérdezte elképedve Manyi, még a zavaráról is megfeledkezve, újra felfüggesztve a padlómosást.

- Hát olyan ember, aki énekeseket tanít. Vagy valami ilyesmi... – magyarázta Sanyi, de már az ő hangja is bizonytalanabbul csengett. Nem értett ő a zenéhez, a hangokhoz, de annyira megfogta a Manyi dúdolása, hogy úgy érezte, mondania kell valamit.

- Ja! – mondta Manyi, mint aki érti. – Sejtem, hogy mire gondolsz, de hát hol találok én ilyet, meg tudod, nekem nincs pénzem…

- Lehet, hogy pénz nem is kell, elég a tehetség…Na szervusz, nekem mennem kell. – mondta sietősen a fiú, és elviharzott Manyi mellett.

Manyi nézett utána, köszönni is elfelejtett, azt is csak akkor vette észre, hogy még mindig térdel, amikor belenyilallt a fájdalom a lábába a kényelmetlen testhelyzet miatt. Átbillent a fenekére, és úgy ücsörgött tovább a folyosó kövén, arcát a gang kovácsoltvas rácsához szorította, nem érezve a hideget egy pillanatra sem.

Teljes boldogságban bambult addig, amíg lentről, az udvarból Mamó nem kiáltott rá:

- Mit növeszted a valagad bazsalyogva édes lányom? Tán készen vagy a munkáddal?

- Mindjárt Mamókám! Mindjárt! – rikkantotta elevenen az álmodozásból felriasztott lány, és nagy sebbel-lobbal nekilátott újra a súrolásnak.

Folyt.köv.