Fullextra.hu

1956 október közepe volt, Manyi nagyon csúnyán felfázott. Az anyja melegvizes palackokkal rakta tele az ágyát, de a lány üvölteni tudott volna a derekába sugárzó éles fájdalomtól. Lázas volt. Az orvos írt valamilyen gyógyszert, de ő maga is azt mondta, hogy egyetlen módja van a gyógyulásnak, a fekvés, és a melegben tartás. Tehát Manyi feküdt, Mamó csak addig engedte meg, hogy kikeljen a dunyha alól, amíg a szüksége megkívánta. Természetesen nem mehetett ki a hidegbe, az udvarból nyíló közös vécébe, kizárólag éjjeliedénybe végezhette a dolgát, amit ő, tizenhat éves nagylányként szinte megalázónak érzett. Aztán azonnal vissza kellett bújnia fehér, keményített ágyneműs ágyába, és ott kuksolni egész álló nap. Olvasni szeretett volna, romantikus lányregényeket, de nemigen voltak könyvek a lakásban, hisz Mamó alig tudott olvasni, Manyi pedig nem tudott könyvet venni, miután semmiféle pénzzel nem rendelkezett. Ha kért könyvet, Mamó csak nagy ritkán engedélyezte a vásárlást, kidobott pénznek tekintette az irodalmat, úgy gondolta, hogy az életben semmi haszna nem vehető. Ami otthon volt, azokat Manyika már régen kiolvasta, sőt, némelyiket többször is, szinte fújta kívülről a szerelmes részeket. De a betegsége alatt nem volt kedve a régi regényeket olvasni. Inkább ábrándozott, álmodozott. Például arról, hogy mit mondhatott volna még Búzás Sanyinak, amikor a hangjáról diskuráltak. Arra gondolt, hogy legközelebb, amikor találkoznak, kedvesen mosolyogva köszönti majd, remélhetőleg Sanyi is viszonozza ezt, és szóba elegyedik vele. Például így:

- Szervusz. – mondaná Sanyi mosolyogva.

- Szervusz. – válaszolná Manyi szintén mosolyogva.

- Ma igazán remek az idő, nemdebár? – kezdené a társalgást Sanyi úriember módjára.

- Valóban! – válaszolna Manyi úri kisasszony módjára.

- Nincs kedved sétálni egyet a parkban? – kérdezné Sanyi udvariasan.

- Óh. De igen, az remek volna! – válaszolná Manyika szintén udvariasan … de itt elakadtak a gondolatai, mert fogalma sem volt, hogy egy úri kisasszony elfogadhat-e ilyen meghívást, vagy sem. A regényekben változó volt az írók megítélése, ezért nem tudott másra, mint a szívére hallgatni.

- Óh igen. Az remek volna! – válaszolná udvariasan.

- Ebéd után, esetleg? – fixálná az időpontot Sanyi!

- Rendben, ebéd után nekem is megfelel. – fixálná Manyi is az időpontot.

- Akkor szervusz! – köszönne el mosolyogva tőle Sanyi.

- Hát szervusz! – köszönne el mosolyogva Manyi is.

Manyika mosolyogva feküdt az ágyában. A képzelete szárnyalt, a parkban Sanyi megfogná a kezét, és megcsókolná… Így szenderült lázas álomba szinte minden este.

Október 23-án még mindig az ágyat nyomta, azt vette észre, hogy Mamó idegesen futkos, minden csengetésre, kopogtatásra összerezzen, a szemei riadtan lesik a menekülés lehetőségét. De a félelme, ijedt reakciója vaklárma volt. Nem jött érte senki, nem akarták elvinni sehová. Pedig rettegett. Az ÁVH-s kapcsolatai, egy-két feljelentése miatt várható volt, hogy egyesek megtorolják Mamón, amit elkövetett ellenük. A forradalom első napján még nem volt túlzottan megrettenve, azt gondolta, hogy úgyis hamar leverik, csak néhány diák hepciáskodik az utcán, semmi nem lesz abból. Pár nap múlva azonban már nem így gondolkodott. A rádiót hallgatta folyton, nem is takarított, nem csinált semmit, néha elment élelemért – nyilván a jó ismerősei látták el, mert mindig hozott valamit, miközben a város éhezett – de nagyon gyorsan visszaért, aztán bezárta az ajtókat, ablakokat, és nem engedett be senkit, csak miután megbizonyosodott róla, hogy nem törnek az életére. Manyit sehová nem engedte, sőt, még mindig nem kelhetett fel az ágyból. Lövéseket hallott, gépfegyverek hangját, de nem tudta, hogy ki lő kire. Nem tudta, hogy miért harcolnak az emberek, és nem tudta, hogy sok ezren meghaltak. Meg volt rémülve, félt, mert látta, hogy az ő magabiztos anyja is fél. Aztán egyszer csak vége lett a lövöldözésnek, vége szakadt az utcai harcoknak. Legközelebb november nyolcadikán mehetett ki az udvarra, addigra tökéletesen meggyógyult. Attól a naptól fogva nem látta többé a Búzás családot. Eltűntek. Az ő élete ugyanabban a mederben folyt tovább, mint addig, a különbség mégis óriási volt, hisz Sanyit hiába várta, hogy felbukkanjon, nem jött többé haza a házba. És a szülei sem. Akárkit kérdezett, senki nem tudott róluk semmit, csak azt, hogy valaki feljelentette őket az ÁVH-nál, miszerint ellenforradalmi tevékenységet folytattak. De hogy elfogták-e őket, vagy élnek-e még, sikerült-e megmenekülniük, arról senkinek nem volt tudomása.

Manyi lassan elfeledkezett már Sanyiról, csak akkor gondolt rá, amikor Judit emlegette, milyen tüzesen is csapta neki a szelet a „kisfiú”. Az élet ment tovább, Manyi húsz évesen hozzáment Hoffmann Istvánhoz, aki buszvezetőként dolgozott, és lelkesen udvarolt a csinos kis vörös lánynak. Hamarosan született egy fiuk, Istvánka, és boldogan éltek a rendszerváltásig. Akkor István elveszítette a munkáját - leépítés volt a közlekedési vállalatnál - elkezdett inni, és rendszeresen verni Manyit. Manyinak gyakran megfordult a fejében, hogy ismétli magát az élet, és biztosan igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy egy lány mindig az apja képére választ magának férjet. Azon is gondolkodott - mint az anyja annak idején - hogy megöli, de inkább elvált tőle, és kitette a szűrét a házmesterlakásból. Istvánka harminc évesen megnősült, elköltözött otthonról, úgyhogy a lakást attól fogva újra csak ketten lakták, Manyi, és Mamó. Mamó nyolcvanöt évesen még mindig járt-kelt, néha az udvaron söprögetett, a haja hófehér lett, valaha oly élénk szemei hályogosan, kopottan, fénytelenül néztek a világra. Manyi kicsi volt, vörös és megviselt. A válása és előtte a férje agresszivitása tönkretette az idegeit. Már régóta ő volt a házfelügyelő, megörökölte a munkát az anyjától, így is tervezte.

Judit sosem ment férjhez. Nem tudott megmaradni egyetlen férfi mellett sem attól a perctől kezdve, hogy Búzás Miklós kiadta az útját. Játszott a férfiakkal, szórakozott velük, de egyikhez sem akart hozzámenni. Egyedül maradt. A testvére a forradalom után azonnal disszidált Új-Zélandra, néha kapott tőle Judit leveleket, amiben mindig megígérte, hogy a következő alkalommal már repülőjegyet küld, hogy kiutazhasson hozzá, és ott is maradjon. A repülőjegy sosem jött meg, Juditnak pedig hetven éves korától már nem működött rendesen az agya. Elborult, de senki sem tudta, hogy milyen betegség, vagy bánat következtében. Csak Manyi sejtett valamit, ő volt az egyetlen, aki törődött vele, aki próbálta rendbe tenni a környezetét, aki főzött neki. Sajnálta. Szánta, de nem szerette. Nem is kedvelte. Judit még vénségére sem vált szeretetreméltóvá, hisz nem tudta, hogy öreg, meggyőződéssel hitte, hogy remekül fest, a teste fiatal, az arca ránctalan, a férfiak bomlanak utána. Az a fránya tükör... Az a fránya elme…

Vége a bevezető résznek.