Váratlan vendég-6.
1.
A férfi némi zavarral az arcán állt a vaskapu előtt, a névkiírásokat tanulmányozva. Hoffmann, Cseres, aztán egy utazási iroda…
Nem nyomta meg egyik gombot sem, körülnézett. Már kívülről is megállapította, hogy a ház omladozik, mindkét oldalán új, fényes kőből épített, csupa üveg banképület terpeszkedett, maguk közé szorítva, összenyomva az öreg, sötétszürke bérházat. Aztán az jutott az eszébe, hogy talán e két friss torony tartja meg a vénséget, hogy el ne dőljön, össze ne essen, mintha a két karját fognák támogatva… A férfi elmosolyodott saját gondolatain, úgy nézte ezt a romos épületet, mintha élő, lélegző lény volna, mintha egy rész lenne belőle, pedig ötven éve nem látta. Kerek ötven éve. A lépcsőház hajdani márványberakása megkopott, itt-ott darabok törtek le belőle, a lépcsőről eltűnt a szőnyeg, oldalán a mindig fényesre suvickolt sárgaréz rögzítővel, mely nem engedte összegyűrődni, most csak a csupasz beton bámult vissza arra, aki rálépett.
- Milyen ócska lett, milyen szegényes… pedig mintha nagy és… elegáns épület lett volna… - gondolta, és felemelte a fejét, felnézett, kereste a gipszstukkót, és a méltóságteljes rézcsillárt a plafonon.
A gipszstukkó megvolt, de a lámpának hűlt helyét találta. Helyette egy egyszerű gömb ült a stukkódísz közepén, szánalmasan ízléstelen látványt nyújtva. A férfi a liftet vette szemügyre: elvitték a régi, kovácsoltvas rácsot, mely ajtóként szolgált rajta, és egy szürkére festett vasajtót szereltek fel a helyére, az egészet felújították, modernizálták, mely lehetséges, hogy nagyobb biztonságot nyújtott, de elkeserítően mutatott.
Felment az első emeletre, ahol ötven éve lakott, és elsétált az ajtóig, amelyre most „Juhász” volt kiírva egy műanyag táblácskára, és már az ajtó sem az ő ajtójuk volt. Kazettás, tejüveges divatos nyílászáró választotta el a lakást a külvilágtól. Nem akart bemenni. Eszébe sem jutott bekopogni, megnézni, hogy kik lakják egykori lakásukat, csak oda akart állni egy pillanatra az ajtó elé, felidézni a múltat, érezni az ötven évvel ezelőtti illatokat, hallani újra a hangokat… de semmit nem érzett, nem is hallott.
- Ej, de régen is volt… - biccentett a fejével, és megfordult az udvar felé, hogy lenézzen a jól ismert padra. A pad. Nem volt ott. A férfi forgatta a fejét, még ki is hajolt a rácson, hátha máshová tették, de nem. Nem volt meg. Aztán hirtelen meglátta a nőt. Az is észrevette őt, és rábámult:
- Segíthetek? – hangja élesen, elutasítóan csengett, a férfi érezte, hogy nem szívesen látják itt az idegeneket.
- Yes, please, I’m looking for…Óh. Bocsánat. – mosolygott zavartan, és magyar nyelvre váltott, amikor észrevette a nő összeránduló szemöldökét. – A gondnokot keresem. – mondta, bár sejtette, hogy éppen vele beszél. Az asszony seprűt tartott a kezében, kicsi volt, megviselt, a haja vörösen virított, melybe ősz szálak vegyültek.
Meglehetősen ápolatlannak látszott, az öltözéke kifejezetten előnytelen volt: feszes, lila színű pamutnadrágja, mint második bőr feszült telt combjain és méretes fenekén. Lila és zöld csíkos pamutpulóvere remekül illett ugyan színben a fent említett macskanadrághoz, azonban a nő alkatához a legkevésbé sem passzolt. A haja szanaszét állt, mint aki nem fésülködött egy-két napja, és a lábán viselt papucs is inkább tűnt koszlottnak, mint kifakultnak, vagy kopottnak.
- Az én vagyok. Mi tetszik az úrnak? – kérdezte, és intett a férfinak, hogy baktasson le a lépcsőn a vaskapuig.
A férfi udvariasan elmosolyodott, és lesétált a lépcsőn. Addigra a nő félig kinyitotta a vaskaput, és ott várta. Nem tárta ki az ajtót, éppen csak annyira nyitotta ki, hogy beszélni tudjanak, de az idegen ne férkőzhessen be az udvarra.
- A nevem Alex Buzas. – mutatkozott be a férfi. – Itt laktam, az első emeleten tizenhat éves koromig.
- Buzas… Búzás? – csillant fel a nő szeme, melyet ragyogva emelt a magas, jóképű idegenre. Búzás?
- Igen. Búzás Sanyi vagyok… talán…csak nem…Manyika? – döbbent meg a férfi, de egy pillanat alatt öröm költözött a tekintetébe. – Maga az? Manyika?
Manyi azonnal sarkig tárta a nehéz ajtót:
- Jöjjön, jöjjön! Jaj Istenem! Hát ezt sem hittem volna, nahát…! Jöjjön, jöjjön! Mamó! Mamó bújjon elő! Nem fogja elhinni, hogy ki van itt! – kiabálta a nő teljes zavarodottságban, futkosott az udvarban, és tiszta erőből sipákolt.
A férfi nyugodtan állt mögötte, némileg ő is zavarban volt a nagy felhajtás miatt, de ez rajta nem látszott. Megigazította világosszürke selyem nyakkendőjét, és várt. Várta, hogy az asszony abbahagyja az őrült rikácsolást, és rohangálást.
- Jaj! Nem számítottam ám vendégre! Most mit tegyek? Hát még csak meg sem tudom kínálni semmivel! Talán… ha készítek egy kis teát, azt talán… Mamó! Hol a francban van már? Jöjjön már elő, hát vendégünk van! – bömbölt tovább Manyi, hol Alex, hol a lakásajtajuk felé fordulva. A férfi látta, hogy Manyi nincs teljesen beszámítható állapotban, ami meglehetősen meglepte.
- Ilyen futkosást rendezni miatta! Mintha az angol királynő toppant volna be, úgy viselkedik ez a Manyi. – gondolta, de valahogy nem is bánta az egészet. Örült, hogy ennyire jóindulatúan fogadták, és örült, hogy épp Manyi az, akivel összefutott. Remélte, hogy él még valaki a házban a régiek közül, amikor elindult otthonról. – Otthon és itthon. Melyik, melyik? Vajon az otthonom még nekem ez az ország, ez a város, ez a ház? Vajon akarom én ezt, most, hogy láttam?
Itt tartott a gondolataiban, amikor előcsoszogott a lakásból egy öregasszony. Nagyon öreg volt, nyolcvanöt éves lehetett, de száznak látszott, a haja teljesen hófehérre változott az elmúl ötven évben, a háta meggörbült, az arcát ráncok sűrű szövevénye hálózta. A botjára támaszkodott, öreg, agyondolgozott kezei erősen szorították a görbe végét, mintha attól kellene tartania, hogy valaki elveszi tőle, és ő támasz nélkül marad. Szeme lassan, a rosszul látók alaposságával méregette a jövevényt, nem mosolygott. Komor arccal bámulta a férfit:
- Emlékszem. Az elsőn laktak. Az anyja rendes asszony volt. – mondta Mamó rekedt, fáradt hangján.
- Igen. Ott laktunk Mamó! Örülök, hogy emlékszik. – mondta a férfi.
- Emlékszem. A fejem még jó, ha a lábam cserbenhagyott is. – azzal az öregasszony lehuppant a lakás ajtaja mellett álló padra.
- Nahát! A pad! Azt hittem, hogy már kidobták! – élénkült fel Alex.
Manyi ekkor fedezte fel a beszédében az enyhe akcentust. Sejtette az első mondatokból, hogy nem Magyarországon lakik a férfi, de csak most tudatosult benne a dolog.
- Maga nem itt él, ugye? És a szülei, élnek-e? Mi azt hittük, hogy mind meghaltak, vagy börtönben ülnek… már elnézést, de abban az időben, ugye…
- Meghaltak. – mondta, de amikor látta a rettenetet a Manyi arcán, gyorsan folytatta. – Öt éve temettem el apámat, alig egy évvel élte túl anyámat. Anyámnak májrákja volt, apám pedig agyvérzésben halt meg. De hát nagyon öregek voltak, úgyhogy… Amerikában éltünk… illetőleg én most is ott élek hivatalosan.
- Most jött haza csak? Most először? ’56 óta? – kérdezte a kissé megnyugodott Manyi.
- Most. Eljött az idő, hogy néhány dolognak utánanézzek…
- No! Üljön már le egy percre, el ne vigye az álmunkat! Megyek, megcsinálom azt a teát, aztán meséljen! – tüsténkedett a nő, de a férfi nemet intett.
- Sajnos most nem tehetem, csak beugrottam a házba, meg akartam nézni, hogy áll-e még. – rápillantott elegáns aranyórájára. – Fél óra múlva már egy tárgyaláson kell lennem, úgyhogy most nem alkalmas semmiképpen…
- Akkor jöjjön vissza utána! Főzök ebédet is, vagy vacsorát, ahogy jobban tetszik… - pattogott Manyi.
A férfi látta az igyekezetet, meghatotta ez az erőlködés, amiről nem tudta igazán eldönteni, hogy minek tulajdonítsa, de azért jól esett neki.
- Nos…holnap visszajövök. Egyébként is szívesen hallanám, hogy mi történt itt, amióta elmentünk, és igazság szerint a lakások is érdekelnek, persze, ha van eladó…
- Van, van! Kettő is! Egész pofásak… Akkor holnap ebédre várhatom? – kérdezte várakozón a nő.
- Rendben. Egy órára itt leszek. Nagyon köszönöm a meghívást, igazán kedves Manyika! Akkor viszlát holnap! – köszönt el a férfi és kisétált az udvarból.
Kint, az utcán forrón sütött a nyári nap, szinte olvadt az aszfalt. Megborzongott. A benti hűvös után hirtelen megcsapta a meleg levegő, szinte letaglózta a hőmérsékletkülönbség. Levette drága öltönye zakóját és akkurátusan a karjára terítette. Elballagott hatalmas bérelt autójáig, kinyitotta az ajtaját, és beindította a motort. Nem ült még be, bekapcsolta a klímaberendezést, had hűljön a jármű. Vigyáznia kellett magára. Az orvos azt mondta, hogy nincs több esélye. Több infarktust már nem visel el a szervezete, a következő halálos lesz…
Pedig még rengeteg dolga van…
Folyt. köv.
|
|