Fullextra.hu

2.

Alex a Kempinsky Hotelben szállt meg, a szobáját még Amerikából lefoglaltatta a titkárnőjével. Azok az ismerősei, akik már jártak itthon dicsérték, azt mondták, hogy világszínvonalú az ellátás, még az ő kényes ízlését is kielégíti. A recepción kiválóan beszéltek az alkalmazottak angolul, még a boy is társalgási szinten kommunikált legalább két nyelven. Az épület pazar volt, a szobája kiváló, gyönyörű kilátással a budai hegyekre. Elégedett volt. Olyannak találta a szállodát, amilyennek leírták. Felment a szobájába, lezuhanyozott, belebújt a szálloda frottír köntösébe, és hanyattfeküdt a széles franciaágyon. Nagyon fáradt volt. Az utóbbi időben szinte mindig fáradt volt, de még nem akart elaludni. Megkordult a gyomra, jelezve, hogy egész nap semmit sem evett. Felöltözött, és lement a hotel éttermébe vacsorázni. Miután elköltötte könnyű vacsoráját, éppen indult volna vissza a szobájába, hogy kipihenje a nap fáradalmait, amikor meghallott egy gyönyörű női hangot. A dal, amit énekelt egy régi, huszas évekbeli amerikai sláger volt, gyakran játszották jazz klubokban New Yorkban is. Szerette ezt a számot, s a hang, az a mélytónusú, buján rekedtes hang úgy vonzotta, mint a mágnes. Áthaladt a hallon, ahol a társalgó részben puha, világos bézs színű fotelok, kanapék terpeszkedtek, kellemes beszélgető helyet biztosítva a vendégek számára. Elballagott a kávézó mellett, ahol már csak egy-két ember ücsörgött az italát kortyolgatva – inkább délután volt forgalma a helynek – és elérkezett ahhoz a teremhez, amely a hang forrása volt. A bár. A falakat vörös bársony drapéria fedte, a padlószőnyeg is hasonló anyagból készült, a bútorokat ízlésesen válogatták össze. Volt egyszemélyes asztal, kétszemélyes a pároknak, vagy bizalmasan társalgóknak, és társaságok is találtak helyet maguknak a nagyobb bokszokban. Alex megállat az ajtóban, és előre bámult. Szemben vele, a kicsiny színpadon egy nő állt, magas volt és karcsú, a haja platinaszőke. Földig érő vörös bársonyruhát viselt, a száját is erre a színre színezte. Lehunyt szemmel énekelt, hangja fülledt erotikát sugallt annak, aki hallgatta. Alex beljebb ment, leült az egyik egyszemélyes asztalhoz, a fejét a kezére támasztotta, és megbűvölten nézte a nőt.

- Mintha Juditot látnám… - gondolta, aztán elhessegette a képzelgését. – Már vagy hetvenöt éves is lehet. Ez a nő alig több harmincnál… Körülpillantott. Egyedül volt a bárban, ő volt az egyetlen vendég. A pincér, mintha a semmiből került volna elő, egyszer csak ott állt mellette, és angolul érdeklődött arról, hogy mit hozhat inni. Alex kért egy whiskey-t jéggel, aztán tovább bámulta a nőt. A szám végén a nő kinyitotta a szemét, szinte szürreális volt, ahogy a hatalmas szemek egyenesen a férfira meredtek. Nézték egymást, bár a nő csak egy foltot látott az egyik asztalnál, a fény elvakította. Újabb dalba kezdett, de ezt már az ismeretlen, egyetlen vendégnek énekelte, őt nézte. Alex kezdte magát kellemetlenül érezni, mintha a búgó, erotikus hang tulajdonosa szuggerálná, mintha akarna tőle valami. Felhajtotta az italát, pénzt dobott az asztalra, és sietősen kiment a bárból. Elgondolkodva ért a szobájába, nem ment ki a fejéből a nő, aki annyira hasonlít arra a képre, amelyet Juditról őrzött a szívében. Még sokáig forgolódott, mire sikerült elaludnia.

Másnap reggel arra ébredt, hogy az ablakon besüt a reggeli napfény, arany csíkjai megfestik a paplant, amit éjjel lerúgott magáról. Nem volt kedve felkelni. Rosszul aludt, álmos volt még. A napfény ébresztette, nem a szervezete jelzett, hogy elég volt az alvásból. Feküdt az ágyon, és az előző napi eseményeket taglalta. Nagyon örült, hogy megtalálta Manyit, és annak is, hogy Mamó él, ugyanakkor megdöbbent, amikor kiderült, hogy az a slampos, ízléstelen, rikácsoló takarítónő ugyanaz a Manyi, aki ’56-ban a folyosót sikálva dúdolt angyali hangon, és akinek olyan fényesen ragyogtak vörös fürtjei. Akkor, azon a napon megtetszett neki a lány, na nem annyira, hogy bármit is gondoljon a kettejük kapcsolatáról, csak egy hirtelen, egyszerű pillanat volt, egy szép, angyalhangú, napfényes, mosolygós pillanat. Mégis. Ez a pillanat megragadt a fejében, pedig oly sok mindent elfelejtett az idők során. Talán azért maradt meg, mert ez volt az utolsó kellemes emléke a házról, az utolsó nyugodt hazaérkezése, az utolsó kedves pillanata itthon.

- Itthon. Már megint ez a szó. Nem szabadulok, úgy látszik. – gondolta.

Összeszedte magát, felöltözött szokásos eleganciájával, és a szállodából elballagott lassan, komótosan a Duna partig. Ott leült egy padra és a vizet csodálta, mely hatalmasan, és barnán hömpölygött. Ez már gyerekkorában is rejtély volt a számára. Vajon miért hívják kék Dunának a Dunát? Hisz sosem volt kék, mindig barna volt, tavasszal törmelékes, tele úszó fadarabokkal, amit a rohanó ár felkapott, nyáron egyszerűen barna, seszínű.

- Azért csodálatos. – gondolta. – Nem számít, hogy nem kék, egyik nagy folyó sem kék.

Nézte a hajókat, az egyiknél már gyülekeztek a turisták, úgy tűnt, hogy hajókirándulásnak lesznek a részesei. Alex gondolt egyet, és csatlakozott. Vett jegyet, és felszállt a kis sétahajóra, felment a nyitott fedélzetre, és ott leült az egyik fehér padra, melyek a korlátnál sorakoztak. A szellő kellemesen simogatta az arcát, a reggeli óra ellenére érezte a nap melegét. Úgy vélte, hogy ettől jobb helyet nem is találhatott volna arra, hogy rendezze a gondolatait. Amikor New Yorkban felszállt a repülőre, teljes biztonsággal tudta, hogy haza kell jönnie, és itt újra le kell telepednie. Meg akarta találni a régi helyeket, ahol boldog volt, meg akarta találni a régi embereket, akikkel kapcsolata volt, és meg akarta tudni, hogy ki miatt kellett kiszökniük az országból. Nem a bosszú vezérelte, hanem a kíváncsiság. Tudni akarta, hogy miért jelentették fel őket az ÁVH-nál, és főképpen azt, hogy ki tette. Természetesen Mamóra tippelt, mindenki tudta a házban, hogy milyen kapcsolatban állt a hivatal néhány munkatársával. Úgy gondolta, hogy ha hazajön, és kiderül az igazság, akkor felelősségre vonja azt, aki miatt megváltozott az életük. De most, amikor látta a kismadár öregasszonyt a botjával, a szétesett Manyival, inkább szánta, hisz ha ő volt, akkor gazdaggá tette őket azzal, hogy menekülésre kényszerültek. Ő pedig itt maradt, nyomorult kis életét éli, ugyanazok között a körülmények között, mint ötven éve, azzal a különbséggel, hogy már semmit nem vár az élettől, csak a halált. Hogyan vonjon felelősségre egy ilyen öreget, aki talán hitte is akkor, hogy jót cselekszik, hisz az elvei, a meggyőződése vezette odáig, hogy azt tegye, amit tett. Ha ő tette. Persze az is lehet, hogy juttatásért cserébe besúgott embereket, de ezt már nem fogja megtudni. Meg kellett találnia Juditot is, ha él.

- Talán a Cseres név a csengők mellett ő lesz, és nem a bátyja. – gondolta.

Át kell adnia neki egy levelet, amit az apja írt, a halála előtt. Alex nem értette, hogy miért írt az apja levelet Juditnak, de megígérte, hogy eljuttatja hozzá. Talán Judit megmagyarázza majd neki, hogy miért gondolt rá az apja ötven év távlatából is annyira, hogy levelet küldjön neki. Az is biztos volt, hogy levelet már jóval a rosszulléte előtt megírta, mert az agyvérzése hirtelen jött, és bénulással járt, akkor már a kezét sem bírta felemelni, beszélni is alig tudott. Az apjától már azt sem tudhatta meg, hogy miért kell személyesen átadnia a levelet, bár valószínűleg azért, hogy valóban ő kapja meg, hisz ennyi év elteltével már ki tudja, hogy kit, hová sodort az élet. Mielőtt eljött otthonról arra gondolt, hogy vesz egy lakást a házban, szépen felújíttatja, aztán le is telepszik újra Magyarországon.

- Szép ez a város. Szebb, mint amire emlékeztem. – gondolta, miközben a hajó a Parlament előtt elhaladva a Margit sziget felé vette az irányt. - Tényleg gyönyörű! – állapította meg magában elégedetten.

Folyt. köv.