Váratlan vendég-8.
3.
Délben elindult, hogy eleget tegyen Manyi meghívásának. Pontosan érkezett, ez nála szabály volt, soha, sehonnan nem késett el, a világon a legnagyobb udvariatlanságnak tartotta megváratni valakit. Becsengetett, s az oldalsó üvegen keresztül látta, hogy egy alacsony, gömbölyded forma suhan az ajtóhoz, és már tárja is szélesre. Manyi boldog mosollyal az arcán állt az udvarban, Alex észrevette az arckifejezésén, hogy valamiféle dicséretet, elismerést vár, hisz kiöltözött a jeles vendég tiszteletére. Valóban. Alexnek feltűnt a változás Manyi külsejében, és ezt nyugtázta is magában, majd a várakozást látva így szólt:
- Manyika! Hogy maga milyen… csinos ma! – préselte ki magából a bókot, bár sem a nő bordó kiskosztümje, sem pedig pirosas színre festett kontya nem nyerte el a tetszését. Még a slampos, de legalább természetes Manyi is közelebb állt a szívéhez, mint a mai kisuvickolt, túlmázolt asszonyság.
- Ó! Alex! Vagy… szólítsam Sándornak…?
- Ahogy tetszik Manyika, hallgatok mindkettőre…
- Hát Sándor, ön olyan kedves. Fáradjon be, megterítettem itt az udvaron, úgysem jár erre senki, és itt legalább a zöldben ehetünk. Foglaljon helyet… - invitálta a nő Alexet, aki riadtan bámulta az ebéd színhelyét.
Manyi kivitte az ebédlőasztalt az udvarra, leterítette egyetlen hófehér damasztabroszával, és azon terített nem törődve azzal, hogy a többi lakó, akik a körfolyosón jutnak a lakásukig, egyszerűen belenéznek evés közben a szájukba. Ő már régen kisajátította az udvart, nem volt kétséges, hogy itt joga bármihez kizárólag neki volt. Az asztalon már gőzölgött a húsleves, az illata fenséges volt, Alexnek megmozdult a gyomra, ahogy megérezte. Az édesanyja főztje jutott az eszébe. Letelepedett az egyik székre.
- Jaj ne, ne oda üljön! – ugrott Manyi. – Az az én helyem, hogy közel legyek a konyhához! Az a maga helye, ott ni, szemben velem!
- Mamó nem eszik velünk? – nézett körül Alex az öregasszonyt keresve.
- Nincs ma valami jól. – mondta a nő, de érezni lehetett a hangján, hogy nem mond igazat. Alex ekkor vette csak észre, hogy Manyi nem régen látott szomszédként, nem gyerekkori játszópajtásként, hanem férfiként tekint rá, és nem a vendégnek, hanem a férfinak szól az öltözéke, a fodrászolt haja, a sminkje.
- Jaj Istenem! – nyögött fel magában Alex. – Már csak ez hiányzik nekem!
Manyi tüsténkedve szedett a tányérjába, közben beszélt, beszélt. Elmondta, hogy hányszor eszébe jutott neki Sándor, és persze az egész családja, hogy mi történhetett velük, aztán az is, hogy ki jelenthette fel őket.
- Épp ezt szeretném tudni én is. – mondta Alex. – Hogy ki, és miért? Nem tud valamit, Manyika?
Manyi elgondolkodott, még a kanál is megállt a kezében, aztán rázni kezdte a fejét.
- Nem tudom. Igazság szerint semmit sem tudok, mert egész végig beteg voltam. Mamó nem engedett kiszállni az ágyból. Hallottam a fegyverropogást, meg néha kiabálásokat, aztán, hogy itt-ott verték az ajtót, de semmi egyebet. Mamó azt mondta, hogy hamar vége lett az ellenforradalomnak… bocsánat, minket annak idején így tanítottak, aztán megragadt, már tudom, hogy nem ellenforradalom volt az…
- Megértem, hogy így rögzült. De mondja csak, semmit nem beszélt az édesanyja rólunk, miután eltűntünk? – nézett Alex mélyen a Manyi szemébe a húsleves fölött.
- Mire gondol? – Itt a nő rövid szünetet tartott, aztán hirtelen felkapta a fejét. – Csak nem hiszi, hogy Mamó jelentette fel magukat? – kérdezte élesen. Élesebben, mint szerette volna, hisz nem akart rossz benyomást kelteni.
- Nem… vagyis hát, ugye tudjuk mind, hogy Mamónak igencsak jók voltak a kapcsolatai…
- Nahát Sándor! Igazán nem hittem volna, hogy ilyesmi jut az eszébe. A maga apjának biztos, hogy voltak ellenségei, Mamó nem tartozott közéjük. Nahát…
- Bocsásson meg, nem akartam megbántani…
Ekkor kicsoszogott Mamó a lakásból, és egyenesen Alex szemébe nézett. Úgy tűnt, hogy Mamó minden szót hallott, ott állhatott az ajtó mögött. Összeszűkült szemmel szólt a férfihoz, göbe, izületes ujjával bökve felé:
- Szóval azt akarod tudni, hogy ki jelentett fel benneteket? Minek az neked? Mit akarsz attól, aki feljelentett? – kérdezte Mamó letegezve Alexet, aki ezért egy cseppet sem haragudott, valamiért természetesnek érezte az öregasszony szájából.
- Csak tudni akarom, hogy ki volt, és miért tette. – válaszolta nyugodtan.
- Nem én voltam. Megmondanám. Mit is tudnál te velem csinálni, ami nekem fájhat? De nem én voltam, mint mondtam, helyes nő volt az anyád. Az apád nem annyira, de az anyád az volt. – mondta Mamó, aztán nem várva válaszra visszacsoszogott a lakásba.
Alex a tányérjába meredt.
- Akkor ki volt? Kinek állhattak az útjában? És főleg ki tudott arról, hogy az apja nem olyan jó káder, mint mutatja magát? – tette fel magában a kérdéseket.
Rápillantott Manyira, aki őt nézte.
- Elnézést Manyika, de nem volt más tippem. Ugye nem haragszik?
- Nem. Tényleg gondolhatta, hogy Mamó… De ő csak azokat jelentette fel, akik megérdemelték. Ő ezt mondta. És azt is, hogy sosem bánta meg egyik tettét sem, mert tudja, hogy jól döntött. – Manyi megbocsátó hangon válaszolt.
- Elhiszem. Csak most már azt nem tudom, hogy hol keressem azt az embert, aki ártani akart nekünk. Na… majd csak kitalálok valamit. Viszont van itt más is. Mondja csak! Tud valamit Juditról? – és fejével a szomszéd ajtaja felé bökött.
Manyi megdermedt. Már megint Judit. Ez a kérdés a szívébe markolt. Hát ennyi év után is Judittal akar találkozni? Talán amikor tegnap délután itt járt, akkor is őt kereste?
- Itt lakik még a szomszédban, most nincs itthon, orvoshoz ment. – vágta rá túl gyorsan, ezzel leplezve bosszúságát és zavarát.
- Tehát él még. És… hogy van?
- Hát…kicsit furcsa, mint akinek nincsenek otthon, tudja… - és a kezével a fejére mutatott jelezve, hogy Judit nem teljesen normális.
- Valóban? De egyébként jól van? Nem beteg?
- Nem, nem beteg, csak mondom… - újra mutatta a jelet. – Nem „százas égő”, hogy így pestiesen mondjam. – mosolygott saját humorán Manyi.
Közben végeztek a levessel, Manyi befutott a konyhába, hogy a főételt szervírozhassa, addig Alex hátradőlt a székben. Szinte már a levessel jóllakott, de nem akarta megsérteni a vendéglátóját azzal, hogy nem kéri a főételt. Otthon megszokta, hogy könnyű ételeket eszik, amióta pedig a szíve rendetlenkedett, nem is engedhette meg magának, hogy zsíros, vagy koleszterin-dús fogásokat egyen. De azért nagyon hiányzott neki a jó magyaros házi koszt, most is, ahogy megérezte a rántott csirke illatát, szinte azonnal összefutott a nyál a szájában.
- Micsoda illat! – gondolta. – Hiába no, legjobb a rántott csirke, a lazac, meg a kaviár is elbújhat mögötte.
Elmosolyodott, arra gondolt, hogy hányan cserélnének vele, ő pedig hány egyszerű, akár szegény emberrel cserélne, akinek egészséges a szíve.
***
Felnézett az első emeletre, és maga előtt látta tizenhat éves önmagát, amint éjszaka, az anyjára várva sürgeti őket az apja, hogy igyekezzenek, mert itt az autó, ami elviszi őket a határig. Sietni kellett, mert bármelyik pillanatban rájuk törhettek az ávósok, akkor pedig nem úszták volna meg börtön nélkül, még az is lehet, hogy halálbüntetést kaptak volna. Az apja egészen biztosan. Nézte az anyját, aki őrülten rohangált a lakásban, összegyűjtve az apróbb értékeket, pénzt, ékszereket, mindezt egy utazótáskába dobálva rendszertelenül, aztán annak a tetejére a nercbundáját… Aztán csendben, nehogy a ház lakói felébredjenek bezárták a lakást, és lesiettek a lépcsőn, ki a kapun, bevágták magukat az ott várakozó nagy, fekete autóba. Látta, hogy az apja pénzt adott a sofőrnek, aki elindította a kocsit…
***
Itt tartott a gondolataiban, amikor meghallotta, hogy csörren a vasajtóban egy kulcs, valaki bejött az udvarra. Alex hátrafordult. Egy idős nő állt az ajtóban, hatalmasra tupírozott, mosatlan, kócos fehér haja az égnek meredt, ajkán jóval túlhúzva vörös rúzs kenődött, vizenyős kék szemei semmitmondóan lestek rá. Ráncos arca beesett, a ruházata gondozatlan, valaha jobb időket látott, most már molyrágta selyemkosztüm volt. Alex nem tudta levenni róla a szemét. Ekkor jött vissza Manyi a főétellel. Megállt az ajtóban, és ráförmedt a nőre:
- Mit állsz itt Judit? Köszönj Sanyinak! Tán emlékszel még rá! Na!
Folyt.köv.
|
|