Váratlan vendég-9.
4.
Judit úgy állt az ajtóban, mintha sóbálvánnyá változott volna. Alex nem akart hinni a szemének. Döbbenten vette tudomásul, hogy az ő első szerelme, a gyönyörű testű, és gyönyörű hangú Judit csúnya, formátlan, bohócarcra festett, gondozatlan nőszemély lett, miközben ő egy csinos, kedves arcú idős hölgyet várt. És mennyire várta, hogy újra lássa, mennyire remélte, hogy felismerheti benne a régi Juditot, felidézheti a régi szép emlékeket. De nem. Egy tönkrement, őrült külsejű boszorkány állt előtte, és bambán bámulta üveges szemeivel. Alex segélykérően fordult Manyi felé, akin abban a pillanatban észrevette a rosszindulat és a káröröm nehezen elrejthető jeleit.
- Na mi van? Judit! Nem ismered meg a régi barátodat? – kérdezte Manyi gúnyosan, minden addig elszenvedett szúrást és megaláztatást visszaadva ezzel Juditnak. Jól esett neki Alex visszariadó tekintete, ijedt mozdulata, zavara.
- Nem ismerek semmiféle Sanyit. Azonnal hagyjatok békén! – kiáltotta reszelős hangon a nő, közben felcsapta a karját a levegőbe, így a kezében tartott ócska, kopott reklámszatyor tartalma a földre zuhant. – Nem ismerem ezt az embert! – kiabálta eszelősen, közben szedegette a széthullott holmiját. Egy darab rézcsövet, összegyűrt csomagolópapírt, leégett gyertyát, egy megnyomott papírdobozkát, szalagot…
- Nem mondj ilyet Juditka! Hisz igazán jó barátok voltatok, mindig vele dicsekszel, hogy mennyire odavolt érted, hogy a bolondod volt! Mindig a padon ültetek, nem emlékszel? Aztán meg később…
- Hagyd abba! Hagyd abba te gonosz! Nem akarom hallani! – vágott közbe Judit, felkapta a szatyrát, és összevont szemöldökkel rohant át az udvaron a biztonságot adó lakásába.
Manyi nevetett. Jól érezte magát. Olyan sok kegyetlen szó hagyta már el a Judit ajkát, hogy most úgy érezte, megérdemelte a megaláztatást. Egyszer az életben vissza tudott döfni, és ez olyan roppant elégedettséggel töltötte el, hogy teljesen megfeledkezett a vendégéről. Még mindig a rántott csirkés tállal a kezében állt az ajtóban, és csúfondáros mosollyal nézett az önbecsülésében megtépázott öregasszony után.
Alex zavartan és ijedten figyelte a jelenetet, nem akarta elhinni, hogy ennek a színjátéknak ő részese lehet, de az lett, miatta döfte azt az éles tőrt egyik asszony a másik szívébe, csak azt nem tudta, hogy miért. Már semmit sem értett. Eleinte még világosnak tűnt a számára, hogy Manyi női praktikákat vet be annak érdekében, hogy ő, mint férfi felfigyeljen a bájaira. Ez nem sikerült túl jól neki, ettől függetlenül érthető volt a törekvése. De hogy miért bántotta szegény Juditot? Azt nem tudta.
- Talán Manyi még mindig az ötven évvel ezelőtt történtekre féltékeny? Nonszensz. Lehetetlen. Senki nem hordoz egy életen át kamaszsebeket! És hát ő igazán nem bátorította a lányt, olyan egyértelmű volt, hogy Juditba szerelmes, halálosan szerelmes…
***
Ó mennyire szerette, minden gyermekből férfivá érő szenvedélyét erre a nőre zúdította, ő volt titkos, éjjeli képzelgéseinek a tárgya, gondolatainak királynője, maga a világmindenség. Aztán elküldte őt Judit. Azt mondta, hogy keressen magához való lányt, valami csitrit, akit érdekelhet ifjonti ömlengése, neki nem kell, neki férfira van szüksége, nem egy lángoló kamaszra. Meg akart halni. Még akkor sem akart a szüleivel menni, amikor menekülni kényszerültek. Ott akart maradni a lakásban, vagy visszarohanni az utcára, hogy lőjék csak agyon, neki már mindegy, hisz az élete fabatkát sem ér többé… Sosem fogja elfelejteni azt a napot, amikor a tiltás ellenére huszonnegyedikén kiment a házból, a harcok nagyban folytak, közel volt a Rádió is, ő meg csak ment, ment arra, ahonnan a leghangosabban hallotta a zajt, hátha végre lelövi valaki, hátha egy kóbor golyó eltalálja legalább… de épp szembejött az apja, boldogan nevető arccal, összekapaszkodva néhány férfival. Amikor meglátta a fiát megtorpant.
- Te mit keresel errefelé kisfiam? – kérdezte, s a hangsúlyából érezhető volt az indulat. – Nem azt mondtam neked, hogy otthon maradsz, és vigyázol anyádra?
- Én is harcolni akarok! Én miért nem mehetek? Miért nem vehetek rész a történelemben? Hisz azt mondta édesapám, hogy történelmet csinálunk! – dacoskodott ő, és villámló szemmel nézett vissza haragos apjára.
- Igen. Mi. Felnőttek. Te azzal segítesz, ha nem vagy útban, és vigyázol anyádra! – dörögte az apja. – Mars haza, különben nem állok jót magamért!
Megfogta a grabancát, és becipelte a házba a fiút, akinek szégyenében úgy potyogtak a könnyei, mint egy kisgyereknek…
***
- Látja? Mondtam, hogy bolond! – szólalt meg Manyi, és nyugodt mozdulattal lerakta az asztalra a rántott csirkét.
Alex döbbenetéből felocsúdva ránézett Manyira.
- Nos… - köszörülte meg a torkát zavarában – Ez …
- Ne is mondjon semmit! Inkább együnk, mielőtt kihűl ez a jó kis csirke! – bazsalyogta Manyi, és letelepedett az asztalhoz. – Mellét, vagy combját? – kérdezte csintalankodó hunyorítással, amitől Alex még kínosabban érezte magát, habár addig is meglehetősen kellemetlennek találta a szituációt.
- Combot kérek, ha lehet… - nyögte ki, aztán arra gondolt, hogy vén róka létére még mindig zavarba hozzák a magabiztosan erőszakos nők. – Ez a jelenet… nos … nem igazán értem, hogy mi zajlott itt most…
- Áh! Semmi. Judit azt képzeli, hogy még mindig az a szőke baba, aki volt, és akiért maga annyira lapátolt… Jaj, bocsánat, nem akartam személyeskedni… - pirult bele Manyi, amikor rájött, hogy csúnyán melléfogott. Alex arca egy pillanat alatt elborult, és eltűnt róla az udvariasság.
- Beszélnem kell vele mindenképpen. Nagyon fontos, hogy tudjak vele nyugodt körülmények között váltani pár szót. – mondta Alex határozottan.
- Ma már nem hiszem, hogy olyan állapotban lesz, tudja… a meglepetés…talán holnap… – csillant fel Manyi, mert sanszot látott rá, hogy másnap is találkozzon a férfival.
- Jó. Akkor holnap visszajövök.
- Meghívhatom újra ebédre? – buzgólkodott a nő.
- Köszönöm, de egy ügyfelemmel ebédelek, sajnos nem tudom elfogadni a meghívását. – a férfi hangja akarata ellenére kimért volt.
Nem akarta bántani Manyit, de nem tudott uralkodni ambivalens érzésein. Gonosznak találta a nő támadását a nyomorultul meglepett és sarokba szorított Judit ellen.
Csendben ettek, csak az evőeszközök csörögtek, amikor hozzáverődtek a tányérokhoz. A hangulat elromlott, már Manyi sem sziporkázott boldogan Alex körül.
Megitták a kávét, Alex még néhány percig maradt, a tisztesség kedvéért, aztán megköszönte a vendéglátást, és egy újabb tárgyalásra hivatkozva gyorsan elbúcsúzott. Manyi leforrázva állt az asztal mellett, nézte az ebéd romjait, és tudta, hogy ma sincs esélye a férfinál. Ötven éve sem volt, most sincs, és úgy érezte, hogy most is Judit ütötte ki a nyeregből, mert egyértelmű volt a számára, hogy a férfi kedvét az ő megjelenése szegte.
Folyt.köv.
|
|