Váratlan vendég-12.
7.
A vacsora után visszaérve a szállodába újra hallotta az igéző hangot, a bár felől. Húzta a hang, irányította a sötét helység felé, mintha hipnózis alatt cselekedne. Most nem ő volt az egyetlen vendég. A nő, karcsú testével és smaragdszín ruhájával magára tapasztotta a szemeket, a hangja túlfűtötten búgott a budoárszerű bár sötétjében. Csak állt a mikrofon előtt, néha megmozdította a csípőjét, olykor felemelte gömbölyű karját, de ennél többet nem mozgott. Alex whiskeyt rendelt, és amikor visszafordult a színpadhoz, meglepetten érzékelte, hogy az énekesnő őt nézi. Ugyanaz a szürreális hangulat, az az ijesztően izgalmas érzés kerítette a hatalmába, mint az első este. Újra magába szívta a nő szeme, de most nem taszította, hanem ott tartotta, nem engedte. A hang belemarkolt, és fogta, tudta, hogy amíg a nő akarja, ő addig marad. A végéig. Hajnalig. Akárcsak New Yorkban, 1958 őszén…
***
Ausztriából vonattal mentek Hamburgba, ott hajóra szálltak, és legközelebb New Yorkban ért szárazföldet a lábuk. 1958 nyarán, a legnagyobb hőségben érték el úti céljukat, hosszú, kellemetlen hajóút után. A grófnő, Elisa von Waldenstein levélben pénzt, és hajójegyet küldött nekik, miután Sanyi mindent egyeztetett unokahúgával, a szép Ulrikével. Sanyi nagyon nehezen hagyta ott az asszonyt Bécsben, hívta, hogy költözzön New Yorkba, biztos, hogy a nénikéje őt is segítené, de Ulrike hajthatatlan maradt. Azt mondta, hogy nem hajlandó megszokni a tengerentúlon, az ő élete Bécsben van, és ott is akar meghalni, úgy száz év múlva fogatlan, de csábítóan szellemes dámaként. Sanyi átgondolva a helyzetet megértette, hogy az ő kapcsolatuk sosem lesz igazi, felhőtlen szerelem, és bár nem érzéketlenül, de erősebb megrázkódtatás, és szívfájdalom nélkül tudta elhagyni élete első partnerét, aki a testi szerelem ajtaját megnyitotta előtte.
Abban a pillanatban, amikor Amerika földjét taposták, már tudta, hogy jól döntött.
A kikötőben a grófnő autója várta őket, a sofőr táblával álldogált a várakozók között, a táblán nagy, jól olvasható betűkkel németül állt: Familie Buzas.
Bepakolták a nagy vörös Buick-ba a csomagjaikat, aztán már suhantak is a tengerparti úton a Central Park felé, hogy elérjék a Fifth Aveneu-t, ahol a grófnő megvásárolta legújabb, a Parkra néző, négy hálószobás, személyzeti lakással ellátott apartmanját. Amint elindultak az autóval szemük-szájuk tátva maradt a technikai fejlettséget, a monumentalitást, és a csodákat látva, hisz csoda volt minden második látnivaló. Hatalmas felhőkarcolók, a Szabadságszobor, a széles sugárutak, a járművek ezerfélesége, és őrületes mennyisége, a szédítő forgatag… Mind-mind úgy hatottak Sanyira, mintha egy olyan vidámparkba került volna, amely sosem zár be. Az épületek formája, a méretek elbűvölték, míg szülei szörnyülködve lesték őket, mint hatalmas, brutális állatokat az állatkertben.
- Úristen! – nyögte az anyja. – Ezek a házak borzalmasan sivárak, semmi szépség nincs ebben a sok beton, meg üvegkolosszusban…
Sanyi azonban a fejlődést látta, a hihetetlen munkát, és mérnöki teljesítményt, mely ezeket a fantasztikus építményeket képes volt létrehozni.
Rövidesen megérkeztek a Fifth Aveneu-ra, ahol azok a New Yorkiak laktak, akiknek nem kellett azon gondolkodniuk, hogy miből telik másnap kenyérre.
A széles, macskaköves járda, mely a századeleji házak előtt húzódott remek sétáló helyet biztosított az arra járóknak, az út másik oldalán, a Central Park kerítésén zöld lombok kandikáltak át. Az anyja mosolyogva nézett körül, az elegáns környezet megnyugtatta.
A sofőr becsengetett a házba, mire egy csinos lány nyitott ajtót fehér fodros kötényben, és betessékelte a társaságot. Sanyi megbámulta, és gyönyörűnek találta. Érdekesnek, egzotikusnak, és nagyon szépnek. Fekete haja volt, és mandulavágású, tüzes, fekete szeme, a bőre bársonyosan kreol, az ajka telt, és rúzs nélkül is piros, mint az érett eperszem. A lány zavartan elfordult a kutató szempártól, és otthagyta őket a hallban. Sanyi akkor nézett körül új otthonában, és szó szerint tátott szájjal leste a lakás minden részletét. A padlózatot bézs színű márvánnyal borították, a falakat ugyanilyen árnyalatú selyemtapéta fedte. A tágas tér közepétől lépcső indult felfelé, melyet világos szőnyeg borított, a korlát pedig a legfinomabb kovácsoltvas csipkéből készült. A mennyezeten kristálycsillár függött, melyet a nap éppen megvilágított, így sziporkázva szórta szét a fényt az ezernyi apró, cseppformájú kövecske.
Sanyi visszafordult az ajtó felé, hogy megvizsgálja, vajon honnan jön a fény. A falon, az ajtó mellett embermagasságtól a mennyezetig futó keskeny, mozaiküveggel kirakott ablak húzódott, átengedve a napfényt, ugyanakkor a kíváncsi szemeknek megálljt parancsolva.
- Grüss Gott Herr Buzas, Grüss Gott Frau Buzas, und … Alexander? - hallotta Sanyi a háta mögül, és nyomban megpördült.
A lépcső aljánál egy mosolygó, előkelő, szép szőke kontyot viselő idős hölgy állt, és kérdőn nézett rá.
- Igen asszonyom, én vagyok Alexander. – motyogta Sanyi, és zavarában meghajolt a hölgy felé, aki ezt látva kedvesen felnevetett:
- Ezt az európai modort vártam, hála istennek, hogy a húgom ilyen jól választott. – kacsintott Sanyira, aki azonnal megértette a grófnő neki szánt mondatát.
- Tehát Ulrike elmesélte, hogy mi volt köztünk. – gondolta, és lángra gyúlt az arca, mert az ötlött fel benne, hogy talán a grófnő minden szaftos részletet ismer a kapcsolatukról.
- Én Waldenstein grófnő vagyok, a telet fogom itt tölteni, ebben a házban, a nyarakat nem bírom New Yorkban, és egyébkén sincs semmi érdekes program abban a fullasztó évszakban, azt inkább a tengerparton vészelem át. Grace-szel már találkoztak, ő a szobalány, Izabella, maga fogja irányítani a munkáját. – mondta határozottan, de egyszerű hangsúllyal a grófnő.
- Miklós, maga felel ezentúl mindenért, ami a házban történik, még a felesége munkájáért is, úgyhogy nem is nevezném önt inasnak, inkább titkárnak, vagy asszisztensnek. Tisztában vagyok a háború előtt Magyarországon betöltött társadalmi helyzetükkel, ezért nem is kívánom megalázó helyzetbe hozni Önöket, viszont pontos, precíz, és tisztességes munkát várok el, ennek megfelelő lesz a bérezés is. És Alexander… Maga tanulni fog. Először a nyelvet, aztán leérettségizik, majd egyetemre megy. Ez volt Ulrike kívánsága, és én semmit sem tudok megtagadni az egyetlen rokonomtól. – mosolygott sokat sejtetően az asszony.
- Hogyan tudjuk ezt önnek meghálálni asszonyom? Ön nagyon jó hozzánk, nem is ismer bennünket, mégis… - sírta el magát meghatottságában az anyja, és Sanyi is érezte, hogy a torkában hatalmas gombóc gyűlik, és könnybe lábad a szeme.
- Úgy, hogy tisztességgel elvégzik a feladatukat. Önöknek nincs okuk hálálkodni, jó munkáért jó elbánást kapnak, kéz kezet mos. Én megtehetem, hogy segítsek a rendes embereknek, azonban csalódni nem szeretek… De úgy látom, hogy nem is fogok… - végignézett a családon, akik zavartan, mélységes hálával néztek rá, aztán folytatta:
- Grace megmutatja a szállásukat, aztán ha kipakoltak – gondolom ez három órára meglesz – akkor várom önöket az ebédlőben, hogy megbeszéljük a részleteket. – azzal megfordult, és felment lépcsőn.
A lány intett a kezével, és elindult a lépcső melletti ajtó felé. Kinyitotta, és előre engedte a családot. Egy kétszobás kis lakosztályban találták magukat, egyszerű, de remek ízlésről árulkodó berendezéssel, hatalmas ablakokkal az apró, de kedves kert felé, mely a házhoz tartozott. Sanyi azonnal kiválasztotta a kisebbik, de szerinte otthonosabb szobát, és nekilátott kipakolni gyér holmiját. Aztán leült az íróasztalhoz, amely az ablak alatt állt, és levélírásba fogott Ulrikének, hogy szavakba öntse azt a hatalmas szeretetet, amit érzett iránta és köszönetet mondjon mindazért, amit értük tett. Kibámult az ablakon, és arra gondolt, hogy most jó helyen van, ezt a házat talán újra otthonaként szeretheti. Akkor még nem is tudta, hogy mennyire.
A grófnő betartotta az ígéretét, inkább családtagokként bánt velük, mint alkalmazottakként, különösen Sanyit halmozta el, szinte fiaként szerette. Nem volt gyermeke, talán azért vállalta fel az ő taníttatását, és talán azért adott meg neki mindent, amit megadott volna a saját gyermekének. A férje már régen meghalt, egyetlen élő rokona Ulrike volt. Alig telt el egy hónap az odaköltözésük után, amikor az anyja már nem csak házvezetőnő volt, hanem valamiféle társalkodónő, barátnő szerepet töltött be mellette, az apja pedig a titkára, jogi tanácsadója, megbízható üzleti bizalmasa lett. Sanyi szorgalmasan vette a nyelvleckéket, különösen sokat gyakorolt Grace-szel, akivel hamar megkedvelték egymást. Olyannyira, hogy Grace egyszer meghívta, nézzenek körül éjszaka New Yorkban. Sanyinak nem kellett kétszer mondani, azonnal kapható volt a kiruccanásra. Először sétáltak, megbámulták a Madison Aveneu kirakatait, majd Grace egy hirtelen ötlettől vezérelve leintett egy sárga taxit, és bemondott egy címet. Green street 32. Az autóban Sanyihoz simult, és nevető szemekkel nézett rá. Megérkeztek egy kihalt, macskaköves utcára, régi gyárépületek magasodtak mindkét oldalon, ijesztő, hűvös hangulat uralkodott. Sanyi meglepve nézett a lányra, nem értette, hogy mit keresnek ezen a taszító helyen. Azonban Grace határozottan elindult egy ház felé, Sanyi pedig követte. A lány kinyitott egy nagy, zöld vasajtót, és abban a pillanatban Sanyi mindent megértett. Füst, és nevetés, zene, meleg és valami hihetetlenül kellemes atmoszféra szűrődött ki az ajtón. Ahogy beléptek, egy bárban találták magukat, kicsi kerek asztalokkal, bárpulttal, táncparkettel és színpaddal, melyen egy nő állt, egy szál, a padlóhoz rögzített mikrofonnal és egy lassú dalt énekelt. Mögötte, a homályban egy zongora kísérte, de a zongorista nem látszott, mintha ő nem is lett volna fontos, csak a nő, ahogy állt, szőkén a fénykörben. Grace megfogta a kezét, és a parkettre húzta, átkarolta a nyakát, teljes testével hozzásimult, és Sanyi tudta, hogy az éjszaka nem ebben a bárban fog véget érni…
***
Hajnali egy lehetett, amikor Alex, a harmadik whiskey után még mindig a bárban ült, és a nőt hallgatta. Aztán csend lett. A nő befejezte az éneklést, a színpad elsötétült. Alex a zsebéből pénzt vett elő, és az asztalra helyezte, még egyszer a színpad felé nézett. A nő felé tartott. Odalépett hozzá, és erősen rúzsozott szája mosolyra húzódott.
- Hi! My name is Judit. – nyújtotta a kezét. Alex megdermedve bámulta a nőt, gépiesen megfogta a kezét, és megszólalt:
- Alex. – Jobban megnézte, és megállapította, hogy nem is olyan fiatal már, mint hitte. Lehetett negyven is, de azért még szép volt. Tetszett neki.
- Where are you from? – jött a következő angol mondat a nő szájából, rossz kiejtéssel, érezhetően kínlódva a szavakkal.
- New Yorkban élek, de beszélhetünk magyarul, magyar vagyok. – segített neki Alex. – Meghívhatom egy italra? Valóban Judit a neve?
- Igen. Judit vagyok, és köszönöm, elfogadom az italt – mondta a nő megkönnyebbülten. - De azt akár megihatnánk a szobájában is… nem gondolja? – nézett a szemébe buja félmosollyal.
Alex érezte, ahogy a választól felébred benne a férfi, újra ránézett a nőre, Juditra, egy pillanatra bevillant az élet sorsszerűsége, és nem tétovázott…
Folyt.köv.
|
|