Váratlan vendég-14.
9.
Lehunyt szemmel feküdt, az ébrenlét és az álom határán, még valamelyest irányítható gondolatokkal, de már a nyugalom felé haladva. Agya nem érzékelte a reggeli fényt, a szállodát, nem emlékezett Juditra, a széphangú énekesnőre, és elfelejtette az előző napi kínos szituációt is, csak a gondolat volt, az a finom, tavaszillatú gondolat…
***
1970 március vége volt. A tél már az utolsókat rúgta, a tavasz kegyetlenül tört előre, New York végre nagyot szippantott az illatos légből. Sanyi nem szállt autóba az irodájánál, inkább a metrót választotta, el akarta kerülni a dugókat.
Leszaladt a kicsempézett aluljáróba, és nagy lendülettel vetette magát a tömegbe. Ragyogó volt a kedve. Megkapta a város legújabb felhőkarcolójának a tervezését, ő volt az, aki felépíthette a világ egyik legmagasabb épületét.
Szét sem nézett, nem figyelt a falakat borító graffitikre, nem törődött a sarokban ücsörgő, mocskos ruhát viselő néger koldussal, csak ment mosolyogva, nagyokat lépve, felemelt fejjel, hogy elmondhassa otthon, mekkora lehetőséget kapott a társaktól.
Még azt is megemlítették, hogy ha sikerül a tervet elfogadtatni, és a város elégedett lesz az ötlettel, illetve a költségvetéssel, akkor elérhető távolságra kerül tőle az, hogy ő maga is társ legyen az irodában. El sem merte hinni! Már öt éve dolgozott éjt nappallá téve a Burns&Brooknál, az egyetem elvégzése után azonnal ennél a cégnél ajánlottak neki munkát, és ő megbecsülte magát. A jó hírű építésziroda nemcsak ugródeszkának, hanem akár állandó, a nyugállományig tartó remek állásnak is kiváló volt, így Sanyi nem is lehetett volna elégedettebb.
Rohant haza, hogy elújságolja a nagy hírt a szüleinek, és a grófnőnek, aki akkor már kilencven éves is elmúlt ugyan, de szellemileg tökéletesen ép volt, csak a teste rendetlenkedett, az nem akart szót fogadni neki. Tolószékkel közlekedett, alig-alig tudott már lábra állni, de a szeme fiatalosan, élénken csillogott, különösen, amikor Sanyiról, az eredményeiről esett szó. Nagyon büszke volt rá. Úgy érezte, hogy nem hiába fektetett bizalmat bele, minden cseppjét meghálálta a fiú. Elsősorban nem azzal, hogy jól tanult, becsületesen, kreatívan végezte a munkáját, hanem a törődéssel, a beszélgetésekkel, és a felé áradó nyílt szeretettel. A beszélgetések. Az volt a legfontosabb neki. Sanyi tudta ezt. Amikor beszélt a gyerekkoráról, beszélt az iskoláról, a lányokról – akiket sosem mutatott be – aztán a munkájáról, amit viszont részletesen, nagy beleéléssel sorolt mindig, a grófnő boldogan, tágra nyílt szemmel hallgatta. Újra élte ifjúságát Sanyi történetein keresztül, megfiatalodott naponta egy órára. Nem is engedte, hogy Sanyi elköltözzön, amikor ő felvetette, hogy már a saját lábára illene állnia, bérelne egy lakást, hisz kinőtt a gyerekkorból. Elisa úgy döntött, hogy külön lakosztályt választat le a házból Sanyinak, így megadva neki az önállóságot, de mégis maga mellett tartva őt.
A metró tele volt, nyakkendős férfiak, kosztümös nők között lavírozott, felugrott az érkező szerelvényre, és megállt az egyik hosszú ülés mellett, melyen szorosan egymáshoz préselődve ültek az utasok. Éppen megkapaszkodott, amikor a metró előrelendült, felvette őrült sebességét, majd a két állomás között, egy hirtelen fékezéssel megállt. Sötétbe borult a kocsi, s néhány ember rémülten sikoltozni kezdett. Sanyi a táskáját erősebben magához szorította, de egyébként nyugodtan álldogált, várta, hogy elinduljon a metró, úgy sejtette, hogy valami egyszerű üzemzavar lehet az állás oka. Ekkor meghallotta a halk nyöszörgést az ülés felől, ami úgy hangzott, mint egy kis állat ijedt nyüszítése. Önkéntelenül leguggolt, hogy megnyugtassa, akárki is az, és arrafelé nyújtotta a kezét, ahol a hollétét sejtette. Az ujjai selymes hosszú hajba túrtak, egy pillanatra megakadt a mozdulata, aztán simogatni kezdte a hajat. Azt gondolta, hogy egy kislány, aki a szülei nélkül utazott a metrón, úgyhogy nyugtató hangon mondogatta neki:
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, mindjárt elindulunk!
Pár perc telhetett csak el, és a metrón újra világítani kezdtek a fények. Sanyi ránézett pártfogoltjára, és csak bámulta, nem tudta levenni róla a szemét.
Egy aranyszínű hajzuhatag előtt guggolt, ami nem egy gyermekhez, hanem egy fiatal lányhoz tartozott. A lány térdig érő szűk szoknyát viselt, ami felcsúszott a combjáig, ijedtében szinte a melléig húzta karcsú lábait. Felemelte a fejét, és belenézett Sanyi szemébe. Sanyi még soha életében nem látott ilyen gyönyörű smaragdszempárt, melynek a sarkában, mint a briliánsok, úgy ült meg két könnycsepp. Kedvesen szeplős arca volt és elbűvölően rózsaszínű ajka, mely azonnal mosolyra fakadt, amikor Sanyira nézett.
- Mint a gyerekek – gondolta Sanyi. – Az egyik pillanatban retteg, sír, a másikban meg már mosolyog…
- Köszönöm! – rebegte a lány. – Igazán kedves hozzám…
- Nincs mit. A hittem, hogy egy gyermek… - motyogta Sanyi, mert szinte elfelejtett beszélni, olyan hatással volt rá a lány. – Segíthetek valamit?
A lány bájosan elpirult.
- Talán ha leszállna velem a következő megállónál… tudja egy ilyen roham után mindig halálosan fáradt vagyok…Persze…biztosan túl sokat kérek…
- Nem…Dehogy. Nagyon szívesen elkísérem…
- Meredith. Meredithnek hívnak.
- Alex Buzas. Nagyon örülök, bár talán más körülmények között kellemesebb lett volna…
- Ne haragudjon, hogy így magára erőltetem magamat, de igazán nem lakom messze, egy háztömb mindössze a megállótól…
- Örömmel kísérem el, már mondtam, ne szabadkozzon! – mondta Sanyi, és már fel is segítette a lányt.
A metró megállt, kiszálltak. Meredith belekarolt Sanyiba, rendbe hozta az arcvonásait, semmi nem látszott rajta az iménti ijedtségből, egy csinos, széparcú, jól öltözött fiatal nő nézett rá.
- Klausztrofóbia. Járok vele pszichiáterhez, de nem nagyon segít. Sajnos nem bírom a bezártságot, például lifttel sem megyek az emeletre, kizárólag gyalog.
- És ha a nyolcvanadikra kell mennie? – incselkedett Sanyi.
- Nem megyek fel. Olyan magasra nem. – mondta a lány nyomatékosan.
- Csak nincs még tériszonya is? – nevetett fel Sanyi, mire a lány nagyon komolyan ránézett. Sanyi megdermedt. Azt hitte, hogy csúnyán melléfogott, és ez meg is látszott az arcán. Meredith erre hangosan felkacagott. A nevetése úgy gurult, mint a szétszórt igazgyöngyök. Sanyi megbűvölten nézte.
- Hogy maga milyen bájos… - mondta akaratlanul, aztán zavarba jött, mint egy kamasz, és elfordította a fejét.
- Köszönöm. Egyébként más bajom nincs, csak vicceltem a tériszonnyal.
Rámosolygott Sanyira.
- Megérkeztünk. Itt lakom. – mondta a lány és kivonta a karját Sanyi karjából.
- Felhívhatom? Esetleg elmehetnénk valamikor kávézni, esetleg egy ebéd, vagy vacsora… - pillantott komolyan Meredithre. Remélte, hogy a lány igent mond, annyira remélte…
- Szívesen! – jött a várva várt válasz. Meredith beletúrt a táskájába, papírt, tollat halászott elő, ráírta a telefonszámot, még egyszer rámosolygott, amikor átnyújtotta, aztán megfordult és felszaladt a századeleji vöröstéglás ház lépcsőjén.
Sanyi boldog volt. Életében másodszor érezte ezt a semmihez nem hasonlítható örömöt, várakozást, reményt. Ezt a lányt igazán meg akarta ismerni, meg akarta ölelni, megsimogatni az arcát, és belenézni minden nap a sugárzó smaragdzöld szemekbe…
***
Alex kinyitotta a szemét. Nehézkesen felült az ágyban, ránézett az órájára, amit az éjjeliszekrényre tett. Tíz óra volt. Bement a fürdőszobába, beállt a zuhany alá, és jéghideg vizet engedett magára. Felfrissülve, elegánsan indult reggelizni, a fejfájását elfújta megismerkedésük emléke, mely még annyi év után is mosolyra fakasztotta a lelkét...
Folyt.köv.
|
|