Váratlan vendég-15.
10.
- Uram! – szólt a szállodaportás Alexnek, amikor a reggeli után éppen kilépni készült a szálloda forgóajtaján.
- Igen? – fordult vissza.
- Üzenete van uram! – mondta a portás tiszteletteljes hangsúllyal, majd átnyújtott Alexnek egy lezárt borítékot, melyen csak az ő neve szerepelt, a feladót nem tüntette fel a küldője.
Kinyitotta a borítékot, és kiemelte a papírdarabot, melyen látszott, hogy a szálloda kávézójának a blokkfüzetéből tépték ki. A női kézírás szépen kanyargott a papíron, a kék tinta …
***
- Kérem, uram! Itt írja alá! – kiabálta a nővér, miközben rohant mellette. Sanyi nem hallotta, nem látta, a szeme csak a hordágyon fekvő halottsápadt Mereditht látta, véres hálóingét, csukott szemét…
- Uram! Írja alá, különben nem műthetjük meg a feleségét! – üvöltötte most már a nővér az arcába és az orra elé dugott egy papírt, meg egy tollat.
- Minek írjam alá? Mit akar tőlem? Mi ez? – kérdezte Sanyi szinte sokkosan, fogalma sem volt róla, hogy mit akar tőle a nő, mit erőszakoskodik, mikor Meredith mindjárt meghal…
- Írja alá! – kiabálta a nővér. – Ez az engedélye a műtéthez! Értse már meg, hogy egy fölösleges percünk sincs!
Sanyi elvette a papírt a nővértől, és aláfirkantotta a nevét a vonalra. A tinta kék volt, egy pillanatra megragadt a szemében, aztán a nő már el is kapta tőle, Mereditht hatalmas lendülettel betolták egy ajtón, amit bezártak előtte, nem engedték tovább.
Megállt a folyosón, a hajába túrt, leült az egyik kényelmetlen székre, és a kezébe temette az arcát. Sírt.
Nagyon ritkán sírt, utoljára Elisa grófnő temetésén könnyezett. Négy éve halt meg, csendesen, álmában ment el, egyszerűen megállt a szíve, semmit nem érzett. Minden vagyonát rájuk hagyta, rá, és a szüleire. Gazdagok lettek. Nagyon gazdagok. Annyira, hogy soha többé egyiküknek sem kellett volna dolgoznia, sőt, még az unokáiknak sem. Elisa egy nagyobb összeget jótékony célra adományozott a róla elnevezett alapítványnak, és a többi vagyonát, házait, részvényeit, bankbetétjeit mind a Búzás családra hagyta. Miután Ulrike meghalt, őket tekintette a családjának, Sanyit pedig fiaként szerette.
A végrendeletet Meredith bátyja, Bob Shelton olvasta fel, Elisa őt bízta meg öreg ügyvédje nyugalomba vonulása után az ügyei intézésével. Amikor kiderült, hogy milyen hatalmas vagyon felett rendelkezett a grófnő, és ezt ezentúl Sanyi családjának kellett megtennie, azonnal megkérték Bobot, hogy kezelje a jövőben ő a hagyatékot, hisz egyikőjük sem értett a befektetésekhez. Nem akartak rosszul gazdálkodni a rengeteg pénzzel, és Bob különben is családtag volt, tökéletesen megbíztak benne, és kapóra jött a szakértelme is. Bob összefogott egy pénzügyi szakemberrel, régi barátjával, és a lehető legkedvezőbb módon fektették be a család örökségét, mégpedig úgy, hogy a betétek minden évben minimum annyit fialjanak, hogy a családnak ne kelljen a tőkéhez nyúlnia, a hozam és a kamatok úgy is luxus körülményeket biztosítsanak a számukra.
A Fifth Aveneun álló nagy házból nem költöztek el, Meredith és Sanyi sem, együtt éltek négyen, nem zavarták egymást. Meredith remekül kijött a szüleivel. Folyton faggatta az apját, hogy meséljen az 1956-os eseményekről, de az apja nem akart róla beszélni, mindig elodázta a dolgot. Azt mondta, hogy majd máskor, ha lesz elég idejük, mert ez nemcsak egy rövid kis história ám! Meredith ilyenkor mosolygott, és azt mondta, hogy egyszer úgyis kihúzza belőle a történetet, ha addig él is! Az anyjának pedig nagy segítsége volt, mert a hosszú évek alatt is képtelen volt rendesen megtanulni angolul, így nem szívesen mozdult ki otthonról. Meredith eljárt vele vásárolgatni, segített neki, amikor nem tudta magát kifejezni, és tört angolsággal súgta a fülébe, hogy mit szeretne.
Minden olyan tökéletes volt, mint a mesében, Sanyi el sem tudott nagyobb boldogságot képzelni. Már csak a gyermekáldásra vártak. Meredith huszonöt éves volt, amikor összeházasodtak, és úgy döntöttek, hogy harminc éves kora előtt mindenképpen megszüli az első babát, aztán két évvel később a másodikat. De addig csak egymásnak akartak élni, utazni, kirándulni, bolond dolgokat megtenni, amit felelősséggel már nem tehettek volna, ha van egy gyermekük. Kipróbálták a sziklamászást, lovagolni és síelni jártak, Sanyi leugrott négyezer méter magasból ejtőernyővel, aztán közösen kipróbálták a búvárkodást a nagy Korallzátonynál. Élték a gazdagok gondtalan életét. Sanyi társ lett a Burns&Brook-nál, nem vágyott rá, hogy saját irodát nyisson, hisz a név attól a perctől Burns, Brook&Buzas lett, és a három „B” betű remekül hangzott együtt. Nem gondolkodott rajta, hogy a váratlan meggazdagodása segítette-e ilyen gyorsan a társak közé, vagy a tehetségét díjazták. Nem is érdekelte. Szerette a munkáját, és nem akart soha, semmi mással foglalkozni, mint épületek tervezésével, és építésével.
Aztán egyszer eljött a perc, amikor Meredithel komolyan megbeszélték a gyerekvállalást, és nem is gördült semmi akadály az útjukba. Meredith egyik nap sugárzó arccal várta Sanyit:
- Szia Apuci! – köszöntötte boldogan, és a nyakába ugrott.
Sanyival madarat lehetett volna fogatni, a szülei is repestek az örömtől. Úgy vigyáztak az állapotos asszonykára, mint a hímes tojásra. Meredith csak nevetett rajtuk, de azért ő is betartotta a szabályokat.
Minden rendben ment, már majdnem négy hónapos terhes volt, amikor egy éjszaka iszonyatos, szaggató fájdalmat érzett az alhasában, olyat, amilyet még soha életében nem tapasztalt, még a legrémesebb rémálmában sem. Leizzadva ébredt, azonnal a hasára szorította a kezét, majd lerúgta magáról a takarót, felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát, és látva, hogy a lepedő merő vér körülötte, sikoltva rázta Sanyit.
Sanyi őrült tekintettel meredt a vértócsára, aztán a feleségére, aki abban a pillanatban vesztette el az eszméletét. Magára rángatott egy nadrágot, felkapta az ölébe és rohant vele a kocsihoz. Tébolyult sebességgel hajtott a kórház felé, nem gondolkodott, egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megmenteni a szerelmét. Még a baba sem jutott az eszébe. Csikorgó gumikkal fékezett a kórház előtt, újra ölbe kapta asszonyát, és futott vele az ajtó felé.
Bent rögtön átvették tőle, lefektették egy kerekes hordágyra, néhány kérdést tettek fel neki, amire nem emlékezett, hogy válaszolt-e, aztán elé dugta az a nővér a papírt…
- Istenem! – nyögte magyarul a folyosón várakozva. – Mit vétettem, hogy így büntetsz? Add, hogy ne legyen baja, add, hogy életben maradjon!
Imádkozott. Gyerekkora óta nem fohászkodott Istenhez, most mégis hozzá fordult. Összekulcsolta a kezét, és magában motyogva sorolta az imákat, melyek az eszébe jutottak, csak mormolta, mormolta, míg az orvos ki nem jött azon az ajtón, amin Mereditht betolták.
- Mr. Buzas? – kérdezte a magas, zöld műtősruhát viselő, nyugodt, de fáradt arcú férfi.
- Igen, én vagyok. – ugrott fel Sanyi a székről. - Hogy van a feleségem?
- Túlélte. De sajnos a baba… nos elvetélt a felesége. A baba elment. – mondta Sanyi szemébe nézve.
Sanyi nem tudta, hogy mit érezzen. Egyrészt örült, mert Meredith életben volt, imája meghallgattatott, ugyanakkor elveszítették a babát, akit annyira vártak, és a boldogságuk megkoronázásaként jött volna a világra.
- Még lehet gyermekük. – szólt az orvos. – Akár egy tucat is.
- Igen? – kérdezte Sanyi. – Nem kellett…?
- Nem. Nem nyúltunk a méhéhez. Minden rendben lesz. Nyugodjon meg. Egy óra múlva bemehet hozzá. – mondta az orvos, és otthagyta a folyosón.
Sanyi visszaroskadt a székre, újra beletemette az arcát a kezébe, és sírt. Megint sírt. Akkor már tudta, hogy örömet kell éreznie. Megmaradt neki a szerelme, az élete értelme, a legfontosabb ember a világon…
***
„Drága Alex! Este várlak! Ugye eljössz?”
Aláírás nem volt. Nem is hiányzott, Alex tudta, hogy kizárólag Judit írhatta a levelet. Összegyűrte a papírt, nem bírt a nőre gondolni, szinte fizikai fájdalmat okozott neki Meredith hiánya, majdnem lelkiismeret furdalást érzett, amiért egy másik nővel szeretkezett. Semmi oka nem volt rá, mégis minden alkalommal beleszúrt a szívébe a gondolat, hogy megcsalja Mereditht. Minden alkalommal… Pedig volt néhány alkalom.
A levelet a zsebébe süllyesztette, és kilépett a szállodából a napfénybe…
Folyt.köv.
|
|