4.

Azt mondják, hogy a tavasz ravasz, mindig okozhat meglepetést, változékony, mint a nők hangulata, és még sok közhelyet fel tudnék sorolni, amit a hosszú emberöltők megfigyelései pakoltak a köz tudatába. Ez a tavasz azonban nem változékony, nem ravasz, egyszerűen utálatosan, gusztustalanul hideg, esős, és sáros, mocskos, latyakos. Utálom is, mert amikor szakad az eső, villámlik, és dörög az ég, akkor nem tudok kiállni stoppolni, tehát továbbra is a HÉV utasait szórakoztatom a tornagyakorlataimmal és grimaszaimmal. Egyetlen szempontból szerencsésebb, hogy az utóbbi napokban a tömegközlekedés kimerítő tevékenységét voltam kénytelen választani, mégpedig az, hogy a párom anyja gyanakodni kezdett. Az egyik szomszéd látott, hogy nem a megálló felé vettem az irányt az egyik reggelen, és ez szöget ütött leendő anyósom fejébe.

- Hallom, hogy tegnapelőtt reggel nem a HÉV-hez mentél egyenesen. – mondta, és ácsorgott, várta a választ, amit én azonnal és (szerintem) roppant kreatívan meg is adtam neki:

- Igen. Előtte bementem a kisboltba.

- Mit vettél? – kérdezte még mindig szúrós, mindent látó szemmel tekintve rám, mintha máris bebizonyosodott volna, hogy csalom a fiát reggelente öt percben.

- Epres rágót. Tudod, hogy anélkül nem megy a közlekedés… - mosolyogtam zavartalanul, és további magyarázat nélkül bevonultam a fürdőszobába.

Az tény, hogy epres rágó nélkül nem megyek sehová, bár egyre nehezebb hozzájutni. Valószínűleg senki nem szereti rajtam kívül, mert eddig bárkit kínáltam vele, fintorogva intett nemet. Nyilván a kutya sem veszi, csak én, miattam viszont nem fogják forgalomban tartani, attól félek. Én szeretem, sőt, mondhatni, élni sem tudok már nélküle, egyesek nyugtatókat szednek, mások antidepresszánsokat, én epres rágót majszolgatok útközben. Nem mondom, hogy felér egy nyugibogyóval, mindenesetre kevésbé káros. Nos, az epres rágót mostanában úgy tűnik, hogy nem gyártják, mert legutóbb is, amikor venni akartam, a beszélgetésem a következőképpen zajlott az újságosnál (ott szoktam venni, a reggeli sajtóval együtt).

- Ezt kérem! – dugtam az eladófiú orra elé a lapot. – És egy epres rágót.

- Dinnyés van, vegyél azt. – mondta alternatívát ajánlva.

- De én az epreset szeretem. Biztos, hogy nincs? – reménykedtem.

- Nincs, de jó a dinnyés is. – bizonygatta.

- Na akkor adj egy dinnyéset, de lelked rajta, hogy jó legyen! – mintha valami komoly dologról, mondjuk az eladott drog tisztaságáról egyezkedtünk volna, olyan komolyan vettük az alkut a dinnyés és az epres rágók ügyében.

Bevonultam a metróba az új szerzeményemmel, kibontottam, és bekaptam egy szemet. Hát ilyen ócska, émelyítő ízt már régen éreztem. Amúgy sem rajongok a metróért, amúgy is rosszul vagyok a közlekedéstől, és akkor még dinnyés rágóval tetézem az egészet. Nagyon megharagudtam a srácra, mert nem tudta, hogy mit beszél, szerintem nem is kóstolta, csak rám akarta tukmálni az újdonat áruját.

Szerencsére pár nap múlva már mehettem stoppolni, mert a hülye időjárás némileg megemberelte magát, és beszüntette az esőt. Nem mondom, hogy gyönyörű idő lett, mert a napot még véletlenül sem láttam, borongós, felhős volt az ég, amikor kiléptem a kapun, de legalább az eső nem esett, és a szél sem akarta letépni a fejemet.

Elbaktattam a jó kis vadászhelyemre, nem találkoztam senkivel. Reméltem, hogy a szomszéd sem lebzsel a környéken, mert azt már nehezebb lett volna megmagyarázni, hogy mit kóválygok a tó körül reggel nyolckor. Szerencsére, és szinte már kivételesen senki nem tartózkodott az út szélén rajtam kívül, engem pedig még véletlenül sem lehetett prostinak nézni, mert a sportos eleganciámból kizárólag a sportos maradt meg, ami egy bő, zsebes vászongatyát, fekete sportcipőt, fekete hosszú ujjú felsőt, és egy szűk faridzsekit jelentett, ezáltal minden nőiességemet a hajam fazonja és szőkesége, illetve a fenekem mérete tömörített magába. Meglehetősen elrejtett bájaim okán nem is kaptam annyi szimpatikus mutogatást, és dudálást, mint addig, ez azonban szerintem kicsit sem meglepő módon nem zavart engem. Az már inkább aggasztott, hogy nem nagyon tolongtak körülöttem az autósok, hogy elvihessenek valameddig. Már majdnem feladtam, és elkönyveltem magamban, hogy a ritka alkalmak egyikeként elkések a munkahelyemről, amikor lefékezett mellettem egy kisautó. Azonnal rávetettem magam az ajtóra, és bedugtam a fejemet:

- Jó napot, elvinne az Árpád hídig?

- Persze! Azért álltam meg. Szálljon be nyugodtan! – mondta egy kedves, fiatal női hang, én pedig megnyugodva beszálltam. Mégiscsak biztonságosabb egy nővel furikázni, mint egy megőrült pasassal, gondolva itt a legutóbbi eszement csókkövetelő taknyosra.

Meglepődtem, amikor ránéztem a nőre, aki felvett. Középkorú hölgy nézett rám a volán mögül, rövid, festett vörös hajjal, nyugodt, átlagos, de nagyon kedves arccal, csinos, ugyanakkor egyszerű… inkább úgy fogalmaznék, hogy decens öltözékben.

- Kösse be magát kedvesem, nem szeretném, ha baja esne! – mondta, és elindult.

- Muszáj? – kérdeztem, mert utálom a biztonsági övet, hiába vagyok tisztában az előnyeivel. Engem szorít, rámtekeredik, és meg akar fojtani.

- Igen. Megkérem rá, számomra nagyon fontos, hogy az utasomat biztonságban tudjam. – mondta mosolyogva, de ellentmondást nem tűrő hanghordozással.

Bekapcsoltam a biztonsági övet, nem akartam vitatkozni, főleg, mert tudom, hogy a rendőr is büntet emiatt. Hogy jövök én ahhoz, hogy bajba sodorjam ezt kedves hölgyet, aki felvett.

- Miért stoppol? – tette fel a szokásos kérdést, melyre megadtam a szokásos választ. Nem faggatott tovább, csak bólintott, mint aki érti az indokaimat.

- Elég fiatalnak látszik. – mondta. – Hány éves?

- Harmincöt. Miért? – kérdeztem vissza.

- Kevesebbnek néztem, lehet, hogy az öltözék…

Elkenődtem. Azt hittem, hogy az arcom miatt tűntem csitrinek, mert olyan fantasztikusan jól tartom magamat, és egy ilyen bók megalapozta volna a napomat.

- Mindegy, így is sokkal fiatalabb nálam… Van tetoválása? – váltott egy gyorsat.

- Miért kérdezi? – kérdeztem már megint vissza, mert elképzelni nem tudtam, hogy mi köze neki az én testemhez. – Amúgy nincs.

- Kár. – mondta csalódottan. - Reméltem, hogy van, azért vettem fel. A ruhája miatt olyan vagányabbnak néztem…meg fiatalabbnak…

- Hát…egyszer volt tetoválva a szám, ha érdekli… - mondtam, mert megsajnáltam, annyira meg akart tudni valamit a tetkókról.

- Igen? – élénkült fel, jobban megnézte a számat, és amikor nem látott rajta semmi érdekeset, akkor megkérdezte. – És mi lett vele?

- Felszívódott. De miért olyan érdekes ez? – kérdeztem, mert evett a kíváncsiság, hogy miért olyan izgalmas téma ez egy középkorú nő számára, hogy még egy stoppost is megkockáztat a tudásáért.

- Na jó. Úgysem látom többet… - kezdte. – Csináltatni akarok egy tetoválást.

- Hova? – bámultam rá elkerekedett szemekkel.

- Nos… oda. – mondta, és a szemével az alfele felé bökött.

- Aszta! Ez ám a bátorság! – ámultam. – És miért?

- Szexinek tartom. És a barátom is. – mondta kicsit elpirulva. – Fáj vajon?

- Azt nem tudom, hogy ott fáj-e, de nem zárnám ki, nekem fájt a szám sokáig. – mondtam.

- Elmondaná, hogy volt? Milyen érzéstelenítést kapott, vagy kapott egyáltalán?

- Hát…ez azért nem most volt, azóta biztosan sokat fejlődött a technika, meg ugye az enyém kozmetikai tetoválás volt, ami lehet, hogy más…bár miért volna más...

Elmeséltem neki. Olyan ’94-95 körül kezdett elterjedni az országban ez a fajta tartós szépség, és én, mint ifjú titán, aki önmagával örökké elégedetlen egy ismerős unszolására elmentem egy most már nagyon ismert sminkmesterhez, aki az elsők között szerzett jártasságot ebben a technikában. Ő is úgy látta, hogy rá fér a számra egy kis korrekció, úgyhogy kigondoltuk, hogy egy halvány, barnás, szájszínű kontúrral javítunk a helyzeten. Egy hétig szednem kellett herpesz elleni tablettát, majd kezdődhetett a tetoválás. Adott nekem a lány két Algopirint, hogy vegyem be, majd bekente a számat valami érzéstelenítő kenőccsel, és nekilátott a munkának. Fájt. Úgy fájt, hogy folyt a könny a szememből. Amikor készen lett, és belenéztem a tükörbe, azt hittem, hogy lefordulok a székről. Akkorára dagadt a pittyem, hogy az összes kollagéncica megirigyelhette volna, a szép, halványbarna kontúrom fekete volt, mint egy tusrajz, ráadásul a szám máshová került, mint ahol addig volt. Feljebb, és lejjebb. Rémült, könnyes szemekkel néztem a kozmetikusra, aki megnyugtatóan mosolygott, és közölte, hogy ez még csak az első alkalom volt, másodjára jobban fog kinézni. Befestette a számat sötétpirosra, ami még mindig színtelen volt a fekete szegélyhez képest, és utamra bocsátott. Akkor sem volt kocsim, a szégyen majdnem megölt a villamoson, mindenki engem bámult. Reméltem, hogy másnapra jobb lesz a helyzet, így amint felébredtem, rohantam a tükörhöz. Nos, a számon körbe, a varas tetoválás mentén mindenütt herpesz virított, burjánzott, még dagadtabbra duzzasztva ajkamat. Sírógörcsöt kaptam. Körülbelül egy hét múlva jött annyira rendbe a szám, hogy utcára mertem menni, majd még egy hét telt el, mire elmúlt a varasodás, annak a helyén kellett volna a mesésen kontúrozott, csókos számnak lennie. Ehelyett egy darabokban festett, itt-ott látszó sötét vonalka jelezte, hogy valami történt, igazából úgy néztem ki, mint akinek folyton csokis a szája, de legalábbis koszos. Ezt többször meg is kérdezték tőlem, ami egy idő után már idegesített, így nekiláttam minden reggel kontúrceruzával körbehúzni, aztán berúzsozni, két éven keresztül, ami idő alatt szerencsére nyom nélkül eltűnt a csodatetkó. Azóta nem szeretnék újabb tetoválást, bár most már biztosan másképpen csinálják.

- Az én történetem ennyi, de nem szeretném eltántorítani… - mondtam neki látva, hogy szörnyülködve hallgatja kanosszajárásomat.

- Nem is tud, mert megígértem a páromnak, hogy megcsináltatom, ő is tetováltatja az övét, úgyhogy kölcsönös a dolog. Maga szerint lehet ott is herpeszt kapni?

- Fogalmam sincs. – vontam meg a vállamat. – Mondjuk választhattak volna kevésbé veszélyes helyet is… de hát én tényleg nem vagyok kompetens…

- Nem lehet. Csak olyan helyen, ahol más nem látja, csak ő és én. Én egyébként sem engedhetem meg magamnak, hogy látszódjék, van két felnőtt gyerekem, és igaz, hogy elváltam az apjuktól, de mégse gondolják már rólam azt, hogy érdekel a szex, meg egyáltalán, a munkám miatt sem lehet… - mondta, és nem tudom, hogy mit várt tőlem, amikor rám nézett.

- Megértem. – néztem vissza, hisz tudtam, hogy a világ furcsállná, hogy miért csináltat tetkót egy majdnem hatvan éves, eddig „normális” életvitelű hölgy.

- Miért is? – gondoltam. – Mert az olyan izgi, hogy megtesz valamit, amit a környezete elítélne, ha tudná. Mert az olyan kalandos, mintha újra fiatal lenne.

- Gondoltam arra is, hogy még egy lyukat furatok a fülembe, vagy veszek bokaláncot. – mosolygott.

- Jó ötlet. – mondtam. – Bár ezek látszanának.

- Igen. Azért döntöttem a tetoválás mellett. – nevetett. – Itt jó lesz, ha kiteszem?

- Kiváló! – válaszoltam. – Köszönöm, hogy elhozott, és sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Remélem, hogy nem lesz herpesze!

- Hát én is remélem! – nevetett újra, és otthagyott a megállóban. Felemeltem a karomat, hogy utána intsek, de már besorolt a forgalomba, nem nézett hátra, még a visszapillantóból sem. Drukkoltam neki, hogy sikerüljön a szexi tetoválása, és örültem, hogy vannak még lázadók, akik suttyomban ugyan, fű alatt, de mernek tenni az emberek által saját maguk korlátozására felállított álszent, prűd íratlan szabályok ellen.

(Senkit nem szeretnék becsapni, tényleg vettem kocsit, de eddig sem stoppoltam, amíg nem volt, és most, hogy már van, pláne nem fogok. Minden történet kitalált, az agyam szüleménye. Szegény anyósjelöltem amúgy nagyon jó fej, remélem, ezért sem fog orrolni rám.)

Folyt.köv.