Fullextra.hu

5.
Újabb reggel köszöntött ránk, borús, de száraz idővel indított a nyár. Nem reménykedtem. A tavasz idegesítő változékonysága után nem vártam forró nyarat, igazság szerint a folyton levegő után kapkodó időjós a tévében meglehetősen csapadékos évszakot ígért. Minden este megnézem az időjárás jelentést, mely természetesen komoly jelentőséggel bír, tekintve, hogy a stoppolás kizárólag száraz időben üdvös tevékenység. Akkor figyeltem föl arra, hogy a nő, aki jelentette szerte az ország népének az ócska, esős, borongós másnapot, úgy kapkodta a levegőt, mint aki halni készül. A párommal megjegyeztük, hogy ez bizony nem sokáig él már, tuti, hogy infarktus közeli állapotban volt. Ki tudja, hogy mit látott a jelentésekben?

Mellesleg nem vált be a jóslata, mert nem esett az eső reggel, úgyhogy nekivághattam utamnak a tó mellett. Az utóbbi pár napban egyre több lett a szösz. Nem tudom a fa nevét, amelyik termeli, én csak szöszmöszfának hívom, de ilyenkor, koranyáron mindig tele van vele az ember szeme, szája, haja. Nagyon zavaró, még azt is észrevettem, hogy ha a párom bekapcsolja a kocsijában a hűtést, akkor betüremkednek a kicsi lyukakon keresztül is, és azonnal rendetlenséget csinálnak. Utálom ezt a szöszt, mindenre rászáll, követ, ha a szádon veszed a levegőt, ott szívod be, ha az orrodon, akkor ott. Levegőt meg muszáj venni, nem?

Kiértem az útra, aztán alig lendítettem fel a karomat, amikor dörrent egyet az ég, majd bő köpésnyi cseppekben hullani kezdett az égből az áldás.

- Hogy a jó büdös… - gondoltam, esernyőt persze nem hoztam. Pedig van.

Kaptam a főnökömtől, amikor sokadszorra tapasztalta, hogy bőrig ázva, tüsszögve érkezem az irodába. Apró, zöld színű esernyőt vett nekem, olyat, amit a gondos nők a táskájukba rejtve mindenhová magukkal visznek, nehogy elázzon, és csapzott legyen a ruhájuk, és a frizurájuk. Én is betettem eleinte a táskámba, de ettől nem fért bele a csavarhúzómat, a bicskámat, kisollómat, mérőszalagomat, sebtapaszomat és egyéb hasznos holmijaimat rejtő neszeszerem, amit fontosabbnak éreztem magamnál hordani, mint az esernyőt. Hogy miért hordok a táskámban csavarhúzót, meg bicskát? Sosem tudhatja az ember, hogy mire kell. Egyszer például, egy bizonyos kultúrkocsmában csaptuk agyon az időt a barátaimmal némi sör szórakoztató társaságában, amikor váratlanul megéheztünk. A nevezett kiváló egységben nincs konyha, viszont rendelni lehet a közeli pizzakiszállítós cégtől pizzát. A vendéglátóipari objektum természetesen semmit nem ad hozzá a dologhoz, mindent a vendégnek kell megoldania. Na kinek volt kése? Na kinek? Egyébként nem akarok vele dicsekedni, de nemcsak kés, hanem villa is van benne, ugyanis kettészedhető a bicskám, így komplett eszcájgot biztosít a számomra. A csavarhúzó? Nos az is kellett már, valakinek a szemüvegét javítottam meg vele. Különben is, isteni érzés, amikor a párom a társaság közepén lazán odaszól:

- Bébi! Nálad van a csavarhúzód?

Én meg totál természetesen bólintok, és elővarázsolom a táskámból a remekbeszabott, ezüstszínű, mini, precíziós csavarhúzómat, vagy bicskámat, satöbbimet. Nos, a lényeg, hogy minden volt nálam, csak esernyő nem, ezért sebesen kezdtem imádkozni, hogy vagy vegyen fel valaki rögvest, vagy álljon el az eső, különben rusnya kis ázott, megfázott verébként érkezem a munkahelyemre, minek következtében meg fogja kérdezni tőlem a főnököm, hogy vajon hol a tőle kapott aprócska, mindenhová hordható esernyőm? Éreztem, ahogy kopognak a fejemen a cseppek, egyre gyorsabban, és gyorsabban, nem törődve nyomorommal, az autók könnyedén elhúznak mellettem, még egy dudálásra sem méltatva. Aztán gyűlt a víz az úton, már nem csak a fejem ázott, hanem az elszáguldó járművek is beborítottak egy kis mocskos vízzel.

- Igaza lett a halódó időjósnak, a fene egye meg, rohadt eső… - morogtam, amikor megállt mellettem egy kisbusz.

Odafutottam, és beugrottam a kocsiba. Csak amikor már bezártam az ajtót, utána kérdeztem meg lihegve:

- Jó napot! Elvinne az Árpád hídig?

- Te csurom vizes vagy! Mióta állsz itt? – nézett rám döbbenten az egyik legszebb nő, akit életemben láttam.

Meg kell hagyni, hogy ritkán ismerem el egy nőről, hogy szép, fene tudja, hogy miért, nem szívesen osztogatom ezeket a bókokat nemtársaimnak, mégis, ez esetben meg kellett állapítanom, hogy ragyogó szépségű nő szedett fel engem az út széléről. Fekete haját egyszerű copfban viselte, az arca szabályos, kreol bőre tiszta, és hibátlan, a szeme mandulavágású, és éjbarna volt, fekete, sűrű szempillával, minek láttán megevett a sárga irigység. Az enyém a feléig barna, onnan viszont tejfölszőke, amitől olyan, mintha épp fele olyan hosszú lenne, mint egyébként, ezért folyton be kell festenem, ha nem akarok úgy kinézni, mint akinek satnyán nőtt ki eme szőrzete. Szóval a nő nagyon szép volt, mint az indiai hercegnők a mesében, pedig már nem a húszas évei elejét taposta. Ezt azért meg lehet ítélni, egy nő, a másik nőről pedig sokkal, de sokkal jobban képes megmondani, hogy hány éves lehet az illető, mint egy férfi. Körülnéztem a kisbuszban, és meglepetéssel figyeltem fel néhány nagyon díszes és színes selyem ruhadarabra, ami erősen emlékeztetett a hastáncosok ruhájára, úgyhogy nem is haboztam, azonnal rákérdeztem:

- Csak nem hastánccal foglalkozol?

- De igen. – válaszolta. – Most is éppen versenyre készülünk a lányokkal.

- Nahát! – mondtam érdeklődő hanglejtéssel. – Nagyon érdekes. Ebből meg lehet élni?

Nevetett.

- Ebből nem. Ez csak hobbi, mindenki dolgozik mellette, én is dolgozni megyek, csak utána próbálunk.

- Na és mi kell ahhoz, hogy valaki jó hastáncos legyen? – kérdeztem élénken. Mindig érdekelt ez a fajta tánc, amióta pedig némi háj is odaszemtelenkedett a hasamra, hát különösen. – Azt hallottam, hogy jó, ha van egy kis felesleg az emberen.

- Hát…nem az a legfontosabb, hogy valaki hájas legyen. Egyébként megtanulható mozgás, csak azoknak nem megy, akiknek abszolút nulla a ritmusérzékük. – mondta kedvesen.

- Hűha! Még kedves is. Ezt a csajt biztosan megbecsüli a pasija! – gondoltam magamban. Lepillantottam a hasára, egy gramm fölösleg sem volt rajta.

- És? A férjed mit szól hozzá, hogy hastáncolsz? Tetszik neki? – kérdeztem, és eszembe sem jutott, hogy esetleg indiszkrét a kérdésem.

- Tulajdonképpen egyedül vagyok már fél éve. – mondta, de nem éreztem szomorúságot a hangjában. – Van férjem, csak lehet, hogy nem találkozunk soha többé. De a hastáncot neki köszönhetem…

- Hogyhogy? Ne haragudj, nagyon kíváncsi vagyok! – mondtam elvörösödve, mert úgy éreztem, hogy túl messzire mentem a kérdésemmel.

- Semmi gond, nem titok, meg valószínűleg nem futunk össze többé, de ha igen, akkor sincs mit szégyellnem rajta. Szóval, a férjem itt tanult a műszaki egyetemen, Algériából jött, nagyon jóképű fiú volt. Egymásba szerettünk, és összeházasodtunk. Törökországban volt az esküvő muzulmán hit és szokás szerint. Olyan naiv voltam, hogy el sem hiszed. Hozzámentem úgy, hogy semmit sem tudtam róla.

- Miért? Mi volt a baj? – vágtam közbe, mert kezdett érdekes lenni a történet.

- Csak annyi, hogy őt Magyarországról kiutasították, ezért nem házasodhattunk itt hivatalosan össze, ő pedig azt mondta nekem, hogy a családja ragaszkodik hozzá, hogy Törökországban legyen az esküvő.

- Hű, de gáz. És hogy derült ki? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.

- Úgy, hogy éjszaka a rendőrök rángattak ki bennünket az ágyból, Szaidot bevitték a rendőrségre, nem volt tartózkodási engedélye, és a barátairól is kikérdezték. Nem nagyon ismertem a barátait, tudtam, hogy néhányan a Keletinél seftelnek, de nem gondoltam, hogy ez bűntény. Végül kitoloncolták. Én meg ott álltam egyedül, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Aztán hívott Németországból, hogy minden rendben lesz, és nemsokára utána mehetek, később Algériából is telefonált, hogy rendezi az ügyeit. Most nem tudom, hogy mi van vele, mert már nem telefonált egy ideje. Közben egy itt élő barátjától megtudtam, hogy amíg nélkülem kellett élnie otthon, elvett egy másik nőt is, mert nem tudott asszony nélkül meglenni, ráadásul a családja is sürgette, hogy házasodjon össze egy rendes muzulmán asszonnyal. Ennek nem örültem túlzottan. Na. Az ő kedvéért tanultam meg a hastáncot. – A kezével körbemutatott a szebbnél szebb ruhákon.

- Hát…akkor nem fűződhetnek túl kellemes élményeid a tánchoz… - néztem rá sajnálkozóan.

- Meg fogsz lepődni, mert igenis fontos, és nélkülözhetetlenné vált az életemben ez a tánc. Az eredeti kérdésedre válaszolva, ha a férjem tudná, hogy közönség előtt táncolok, valószínűleg megölne, de ha csak előtte ráztam a csípőmet, annak nagyon örült. Ha hiszed, ha nem, én még mindig szeretem őt, és ha szólna, hogy menjek utána, megtenném. Még így is, hogy van másik felesége. Megértem az indokait. Ha újra felbukkanna, én abbahagynám a kedvéért a hastáncot. Addig is mindig, minden alkalommal, amikor magamra öltöm a selymet és muszlint, megrázom a csípőmet, ő jut az eszembe. – mosolygott optimista arccal.

Néztem a gyönyörű nőt, és nem tudtam, hogy sajnáljam-e, vagy sem. Elfogadott egy másik kultúrát, amit én nem érthetek, nem is akarok igazán megérteni, és úgy döntött, hogy vár egy férfira, aki lehet, hogy soha többé nem jön el. De ha el is jön, vagy magához hívja, vajon milyen élete lesz európai nőként egy muzulmán családban, ahol rajta kívül még minimum egy feleség van? Mindig meglepődöm, hogy a szerelemért egyesek mennyi áldozatot képesek hozni, miközben nem is tudják, hogy áldozatot hoznak. Persze lehet, hogy nekik nem ez az áldozat.

- Megérkeztünk. – térített magamhoz merengésemből.

Felpillantottam, már a híd előtti buszmegállóban voltunk. Az ablaktörlő ritmusosan nyekergett, az eső potyogott a szélvédőre.

- Köszönöm, hogy elhoztál. Remélem… - kezdtem bele, azt akartam mondani, remélem, hogy eljön érte Szaid, de aztán meggondoltam magam, hisz inkább abban reménykedtem, hogy soha többé nem bukkan fel, és ő valaki más oldalán megtalálja a szerelmet. – Remélem, hogy jól alakulnak a dolgaid! – vágtam ki magam, ezt érthette akár a hastáncversenyre is.

Kiszálltam a szokásos helyemen, az eső kopogott a fejemen, és az jutott az eszembe, hogy a szépség nem jár együtt a boldogsággal, vagy fordítva. Pedig az ember azt hinné, amikor egy ilyen szépséges nőre néz, hogy neki könnyű az élete, mint az eperhab, semmi gondja nincs, és a napjait csupa rózsaillatú mesés romantika tölti ki…

Folyt.köv.