Fullextra.hu

Az indulás időpontja: hajnali négy óra harmincöt, tehát harmincöt percet csúszunk. Jellemző. Mindig csúszunk, bár ez esetben meglehetősen lényegtelen a késés, hisz ott alszunk, ahol az éjszaka ránk talál, ott eszünk, ahol megéhezünk, és ott vécézünk, ahol benzinkút van. A kocsi halkan duruzsol, ám mielőtt álomba merülnék a Gnarls Barkley beleüvölti a fülembe, hogy Crazy, mire reflexből beindulok, és ordítom vele a szöveget, már ott, ahol épp tudom, leginkább a refrénben azt az egy ominózus szót. Ébredezek, ébredezek, aztán alélok, aztán megint ébredezek. Próbálom szóval tartani Fecót, aki hősiesen nem alszik a volánnál, de néha összekeverem a dolgokat, nem vagyok értelmes, ha valóban meg lehetne csinálni, gyufaszállal támasztanám ki a szememet.

- Nézd meg a térképet, hogy hol megyünk át a határon! – mondja Fecó, és a kezembe nyom egy Magyarország atlaszt.

Kinyitom, tanulmányozom. Elnyomok egy ásítást, egy másiknak azonban átadom magam.

- Mindjárt vége az országnak. Na? Hol kell átmenni? Mi is a neve? – kérdezi, és kómás fejemet nézi.

- Mondom. Mindjárt mondom. – motyogom, és gőzerővel kutakodok a háromszáz oldalas atlaszban, hogy megtaláljam a szlovén-magyar határt.

Mi sosem készülünk előre. Most is három napja döntöttük el, hogy biztosan elutazunk Isztriára, úgyhogy még egy tisztességes térképet sem szereztünk be. Még azt sem néztük meg előre, hogy melyik határátkelőn menjünk át, főleg azért, mert reggel találtuk ki, hogy Szlovénia felé kellene menni, elkerülve a horvát autópályákat. Nem is az ára miatt elsősorban, hanem azért, mert ott nagyobb lehet a tömeg, meg onnan semmit sem látni.

- Van itt egy kicsi átkelő, nézd! – dugom az atlaszt az orra alá, ő rápillant, aztán elsöpör az útból:

- Az túl kicsi. Oda is van írva, hogy csak személyforgalom, meg hogy csak reggel nyolctól négyig van nyitva. Menjünk át Rédicsnél, az jó lesz.

- Na igen, de ott nem nagyon vannak hegyek.

- Viszont biztos, hogy átjutunk. A pénzt, meg az útleveleket elhoztad? – néz rám hirtelen, érzem, hogy mérges magára, hogy nem kérdezte meg hamarabb.

Belekotrok a táskámba, pénz megvan, útlevelek a kis, cipzáras zsebben lapulnak, minden oké.

- Szlovén pénzünk nincs. Csak elfogadják az eurót, nem?

- Az száz százalék. Náluk jövőre már euró lesz, nálunk meg…meg se érjük. – legyint. A politika, és az ország gazdasági helyzete most nem érdekli eléggé ahhoz, hogy firtassa.

- Amúgy sem hiszem, hogy sok időt töltenénk Szlovéniában. Várj, itt a Horvátország útikönyv…

Belelapozok, megtalálom a 172. oldalon az Isztria térképet, felette, nem túl részletesen Szlovénia is fel van tüntetve.

- Ide kéne érkeznünk. – mutogatok már megint. – Ez Koper, egy tengerparti város. Szlovéniában még úgysem voltunk tengerparton. Vagy itt van még Izola, erről azt olvastam a neten, hogy gyöngyszem…

A szlovén tengerparton még valóban nem voltunk, tavalyelőtt közép-horvátországi tengerparti túrát nyomtunk hasonlóképpen, akkor Zadarnál kezdtük. Amikor odaértünk pötyörgött az eső, Zadar túl nagy volt nekünk, és nem is tetszett annyira. Úgy döntöttünk, hogy ennyi elég is volt belőle, úgyhogy másnap reggel továbbálltunk. Ezt csináltuk öt napig, míg el nem jutottunk Splitig a tengerparti úton úgy, hogy az összes kis településre benéztünk, ahol tetszett a hely, ott letelepedtünk. Ilyen volt Trogir mellett egy mini, huszonöt házas halászfalu, Seget, ahol két napot is eltöltöttünk.

- Akkor arra orientálódunk. – mondja. – Megállok tankolni, ott egy kút. Szerintem ez az utolsó a határig.

Remélhetőleg jól ki lesz táblázva minden, mert a könyv ugyan Isztriához nyújt némi támpontot, de Szlovénia csak skiccelve van…

A tankolás után már valóban sűrűn jelzik a táblák, hogy a határ következik, nekem meg egyre kisebb zabszem férne el a fenekemben. Nem is értem magamat. Még sosem csempésztem semmit, sosem pakoltattak ki a határőrök, mégis mindig van bennem egy feszültség, mint ahogy a rendőrökkel szemben is. Tisztára aggódok, hogy esetleg elkövettem valamit, amiről nem is tudtam, hogy bűncselekmény. Legutóbb Ausztriában gyűlt meg a bajunk a rendőrökkel. Csak kávézni ugrottunk ki Bécsbe, meg nézelődni egy kicsit, úgyis Sopronba készültünk a Volt fesztivál egyik koncertjére, úgyhogy onnan már csak egy ugrás volt az osztrák főváros. Gondoltuk, bedobunk egy jeges kávét a Starbucks-ban, aztán sétálunk egyet a Kärtner strassén. Akkor is azon voltunk, hogy elkerüljük az autópályát, a mellékutakon betartottuk a sebességkorlátozást, betartottuk a szabályokat, szokás szerint. Schwechat-nál azonban megállított bennünket a rendőr, és felrótta, hogy nincs bekapcsolva a biztonsági övünk. Mondtuk, hogy nagyon meleg van, és iszonyú kényelmetlen az öv. Nem érdekelte. Elkérte a mentődobozt, a háromszöget, az izzókészletet, és mindent rendben talált. Azt hittük, hogy elenged, erre elmondta, hogy megbüntet, de a legalacsonyabb büntetési tételt szabja ki ránk, mert nem talált a biztonsági övön kívül semmi szabálytalanságot. Harmincöt euró. Én mondtam neki, hogy összesen hetven van nálunk, erre megvonta a vállát, és kitöltötte a nyugtát. Úgyhogy elkávéztuk, elfagyiztuk Bécsben a maradék harmincöt eurónkat, és már jöhettünk is vissza Sopronba. Bekapcsolt biztonsági övvel, amivel nem értek egyet, hiszen had döntsem már el, hogy meg akarok-e halni, vagy sem az autómban, a hatóság ne korlátozzon engem ebben, de sajnos a puffogásom nem hatja meg a szabályok alkotóit. Én az vagyok, akinek be kell tartania a szabályokat, amiket olyan emberek alkottak, akiket nem is ismerek, de ha ismerném őket, az biztos, hogy akkor sem örülnék annak, hogy beleszólnak a magánéletembe.

A határátkelő szinte üres, egy autó van előttünk. Reggel nyolc óra, senki nem megy Szlovéniába ma reggel nyolckor. Érdekes. A magyarok integetnek, hogy mehetünk, elég lassítani. Fecó azért megáll, mert kérdezni akarok valamit. Felteszem a hülye kérdést, hogy a szlovén tengerpartnál van-e határátkelő Horvátországba, mire vigyorog a határőr, hogy van, ne aggódjak, átjutunk Horvátországba. Én nézek Fecóra.

- Nagy marhaságot kérdeztem?

- Dehogy, Cica, nagyon frappáns kérdés volt! – mondja komolyan, még bólogat is hozzá.

Megyünk tovább a határsávban. A szlovénok is csak integetnek, hogy menjünk, én mosolyogva köszöngetek a határőröknek, szép jó reggelt kívánok, és megnyugszom. Megint nem kaptak csempészeten. Miért van ez a bűntudat bennem? Nem értem. Átlépjük a határt, boldogan nézelődök. Várom, hogy valami más legyen, mint otthon. Az első faluban semmi különbség. Már majdnem szontyolodok, amikor Fecó felhívja a figyelmemet valamire.

- Odanézz! Itt nem zárják a kapukat.

Odanézek, és tényleg. Ahogy haladunk Szlovénia belseje felé, egyre alacsonyabbak a kerítések, a kapuk pedig tárva nyitva vannak, akárki besétálhat rajtuk. Szinte az az érzésem, hogy a vendégszeretetüket akarják kifejezni. „Bújj be drága vendég, kérsz egy kávét, vagy sütit?” Közben benne van a levegőben, hogy nem félnek attól, hogy idegenek szemtelenkednek a portájukra, elemelnek valamit, vagy bántják az ott lakókat. Itt nem félnek kinyitni a kapukat, nem félnek beengedni az embereket, nem zárkóznak el a többiektől. Ki látott már nálunk egész napra kitárt kaput? Az ember kiáll a kocsijával, aztán villámgyorsan bezárja a kaput, kulcsra, lakatra, nehogy valaki benézzen, bejöjjön. Minél jobban távolodunk a határtól, annál magasabb hegyeket, és egyre kevesebb kerítést látunk. Egy ideje már csak alacsony sövény mutatja, hogy kinek, melyik a birtoka, egy ötéves is át tudja lépni, ez már igazán csak jelzésértékű.

- Ott a tábla, hogy Maribor felé jobbra! – hívom fel a Fecó figyelmét.

- Akkor itt lesz valahol az autópálya. Erre fel kel mennünk, nincs más út Ljubjana felé. Illetve biztosan van, csak nekünk nem mutat mást a térképünk.

- Én megmondtam, hogy vegyünk térképet… - kezdem.

- Szlovénia térképet? Csak átmegyünk rajta. Minek? – hurrog le, én meg bedugulok, nincs értelme a vitának. Ha jól ki van táblázva, akkor nem lesz gond.

Nézem a táblákat. Ljubjana felé, Graz felé. Kanyarodunk Ljubjana felé, ekkor látjuk meg. A szinte nulla darab autó, amellyel eddig találkoztunk itt több százzá vált, és mindegyik német, osztrák vagy lengyel rendszámot visel. Szombat reggel kilenc óra, már döglesztő a hőség, és mi állunk egy nemzetközi dugóban Maribor előtt egy köpésre, és csak reménykedünk, hogy rajtunk kívül mindenki más Zágráb felé igyekszik, és senkit nem érdekel a szlovén tengerpart.

Folyt.köv.