Hogy foghatunk pasit, ha nincs lasszónk?-10.
Újra egy szupermarketben találtuk magunkat, jó szokásuk ez az osztrák sógoroknak, hogy így oldják meg a pihenőhelyek vendéglátóipari egységeit. Az ember bevásárol a marketben, aztán a jól végzett pénzköltés után beül egy kávéra tovább költekezni. Vagy amíg anyu molyol a csecsebecsékkel, addig apu olvasgat egy üdítő mellett. Jó ez, na. Ki van találva rendesen. Megvette nekünk Dieter a kávét, aztán letelepedtünk az egyik kerek, fémből gyártott, álretró presszóasztalhoz, a farcsíkosító rácsos fémszékekre, s Rita azonnal beindította a társalgást.
- Jó kis hajsza volt, igaz?
- Jaja. – mondta Dieter, és mosolyogva belekortyolt a kávéjába. A csésze fölött engem szemlélt, én meg zavarba jöttem csík szeme tüzes pillantásától.
Mit csillogtatja ez rám a szemét? Mit akarhat? Egy gyors menetet? Vagy mit? Így morfondírozgattam, miközben azért aktívan részt vettem a társalgásban, mert bármennyire is irultam-pirultam, a kapcsolat kialakulásának esélytelensége megoldotta a nyelvemet. Azt gondoltam, hogy úgysem lehet közöttünk semmi, kb. ezer kilométerre lakunk egymástól, az azért sok.
- És? Mivel foglalkozol? – tettem fel a tök snassz kérdést, pedig magamban már ezerszer elhatároztam, hogy ha férfi kerül a kezem ügyébe, olyan intellektuális témákat fogok felvetni, mint az irodalom, vagy tudomány, globális felmelegedés, vagy globalizáció, amivel csupán annyi a probléma, hogy magam sem értek e tárgyakhoz, így nem nagyon van mit kérdeznem róluk, esetleg bajba kerülök, ha válaszol a delikvens, ne adj’ Isten visszakérdez.
Aztán azt is kigondoltam már régebben, hogy izgalmas dolgokat célzok meg, például ilyesmit: - Mi a véleményed a lélekvándorlásról? Vagy: - Mit gondolsz, létezik Földön kívüli intelligencia? Ehelyett megkérdeztem, hogy mit dolgozik, mint aki le akarja csekkolni, hogy eleget keres-e egy asszony eltartásához. Rajta nem látszott, hogy zavarná az érdeklődésem, elmesélte, hogy egy valamilyen gépeket gyártó cég utazó munkatársa, mindenhová ő megy Európában, ahol be kell tanítani a bizonyos gép kezelését, vagy ahol meghibásodás történik. Elővett két névjegykártyát, és elénk tolta. Hű de izgi. Mi okosan bólogattunk, aztán egy idióta kijelentéssel megkoronáztam az előző kérdést:
- Nahát! Akkor neked nincs is magánéleted!
Dieter megrázta a fejét.
- Hát nem nagyon. Még a szüleimet is kéthavonta látom, pedig egy városban lakunk.
- Aha! – nyugtáztam, és tulajdonképpen ebből a mondatból azt vágtam le, hogy nincs barátnője, felesége, egyebe, aki otthon sírja tele a párnáját, amíg ő idegen országokban sztárdaflörtöl vadidegen nőkkel.
Rita ekkor felállt, és jelentőségteljesen rám nézett.
- Elmegyek a mosdóba. – mondta – Mucikám! Adj már légy szíves Dieternek egy névjegyet, én sajnos az enyémet otthon felejtettem.
Tudtam, hogy nem felejtette otthon. Azt akarta, hogy az én számom legyen meg a fiúnak. Csak azt nem tudtam, hogy minek? Semmi értelme az egész ügynek. Ennek a kávénak sincs értelme, annak sem lenne, ha felhívna. Ezer kilométer baromi sok, de azért előhúztam egy névjegyet, és ráírtam a mobilszámomat. Ha már ő adott, bunkóság lenne, ha én nem adnék. Rita kivonult a klóba, Dieter érdeklődött az én munkámról, arról, hogy mit csinálok, amikor nem dolgozom, én meg szépen elsoroltam neki mindent, kivéve persze, hogy a Netes társkeresőkben nyomulok. Azt azért nem reklámoztam, ki tudja, hogy áll hozzá? Sok ember tartja szánalmasnak a párkeresésnek ezt a formáját, aztán amikor egyedül maradnak, és lehetőségük nyílik, ők is rákattannak ugyanúgy, mint én.
Az ember társas lény, nem szeret egyedül élni, kivételt képeznek ez alól persze a remetetípusú magányos farkasok, és a bolondok. Jó dolog, ha olykor békén hagynak bennünket, kell a szabadság, és kell a nyugalom is, de egy idő után mindenki társra vágyik, valaki olyanra, akire számíthat, akire elpazarolhatja az összes felgyülemlett érzését, szeretetét. Mert azt oda kell adni valakinek, az ki akar jönni, és ha bennragad az fáj, kínoz, és magányossá tesz. Kell valaki, akinek adhatunk, biztos, hogy mindenki képes rá, csak megfelelő befogadó oldal kell hozzá. Tudom, hogy ott van a pofáraesés veszélye is - zakóztam eleget - hisz lehet, hogy az, akinek odaadjuk azt a bizonyos érzelemhalmazt, az nem akarja nekünk odaadni a sajátját, akkor meg szenvedünk, mint a ló, mert a viszonzatlan szerelem sokkal kegyetlenebb, mint a semmilyen szerelem. Ez is szar, az is szar. Érzelmek nélkül talán mégis szarabb. Ez is kockáztatás kérdése, folyton kockáztatunk, ledobjuk a páncélt, és felfedjük mellkasunk, ide szúrj!, aztán összecsuklunk, amikor tényleg belénk döfnek. De mi van, ha nem? Mi van, ha a másik ugyanazt akarja, amit mi? Mi van, ha meg sem próbáljuk? Ha annyira félünk attól a rohadék szúrástól, hogy inkább sündisznó pozitúrába gömbölyödve éljük le az életünket rohadt sekélyesen, inger és érzelemszegényen, és a halálos ágyunkon azt mondhatjuk, hogy nekünk nem fájt semmi, bennünket nem bántottak, de nem is szerettek. Hát engem inkább rúgjanak, tiporjanak, de megélem az életem, hogy legyen mire emlékeznem nyolcvan évesen, mert egyszer megnyerem a tutit, az biztos, csak meg kell találni a hozzá vezető utat. Azt meg múmiába bugyoláltan, szemellenzővel, ijedten kuporogva nem lehet…
Amikor Rita visszajött, mi, Dieterrel már felálltunk az asztaltól. Elbúcsúztunk, megköszöntük a kávét, kifejeztük örömünket a találkozás felett, én pedig bátran, tőlem abszolút szokatlan módon teljes fogsoromat kivillantva rávigyorogtam a szomorúan ácsorgó Dieterre, és még kacsintottam is hozzá. Rita úgy nézett rám, mint egy ufóra, ilyet még nem látott tőlem. Rá is vigyorogtam egy nagyot, aztán kilibegtem a marketből.
Egészen hazáig iszonyú jó kedvem volt. Tudtam, hogy tetszettem a srácnak, tudtam, hogy ha a körülmények nem ilyen mostohák, meg is szerezhettem volna. Teljes mértékig tudatában voltam nőiségem totális erejének, és biztos voltam benne, hogy Dietert is lenyűgözte a belőlem áradó valami, amit nem tudok pontosan megnevezni, mert nem kisugárzás, inkább vonzerő, de az meg nagyképűen hangzik. Mégis valami olyasmi, mert amikor vele beszélgettem éreztem, hogy mágnesként vonzom, rám tapad a tekintete, rám csatlakozott. Természetesen el kellett válnunk, semmi nem történt, csak egy pillantás, egy hunyorítás, egy mosoly, de a mellkasom megtelt friss erővel, érzelemmel, új hittel önmagamban, és egy sokkal szerencsésebb jövőben. Micsoda hülyeség. Nem? Egy ilyen kis flörttől kivirultam, mint nyáron a napraforgó, és pörögtem még másnap is. Milyen apróság elég a boldogsághoz…!
Folyt.köv.
|
|