Fullextra.hu

Megint ez a váratlan, mellbevágó gyönyörűség! Úgy tör a szemünk elé újra a tenger, mintha eddig szándékosan bujkált volna előlünk. Fenséges kéksége annyira megbabonáz, hogy csak bámulunk, miközben az út azért halad alattunk, s mi egyre közelebb jutunk vágyunk tárgyához. Beérünk Rovinjba, ahol azonnal parkolóhelyet keresünk valahol a parton, valahol, ahol fürödhetünk. Kit érdekel most a szállás, vagy bármi más? Víz! Víz! Víz! Ez a legfontosabb. Kb. egy kilométerre a Rovinji kiszögelléstől találunk is egy szabad-strandot, ami azért körbe van kerítve, mégis ingyenes, talán a kerítés arra szolgál, hogy kocsival ne álljanak az emberek a fűre. A fű. Kiégette a nap, száraz, és szúrós. Fürdőcuccba vedlünk a kocsi rejtekén, megtehetjük, hátunkon a házunk, és lesétálunk a partra a szúrós gazban. Leülünk, nem ugrunk nyomban a vízbe, és a távolba csodálkozunk. Rovinj egy szigetre épült eredetileg, melyet később kötöttek össze a szárazfölddel, ezért úgy néz ki, mint egy pingpongütő. A sziget domborzatát tekintve egyetlen dombra épült az egész óváros, melynek legmagasabb pontján a Szent Eufémia székesegyház áll. Ennek a templomnak külön sztorija van, még utána kell járnunk, annyit viszont tudunk, hogy ez a torony, mely hozzá tartozik, Rovinj legmagasabb pontja. 60 méter magas. Mellesleg le sem tagadhatná, mert tényleg erősen kiemelkedik a többi épület közül. Nagyon meleg van, mi mégsem megyünk be a vízbe. Hezitálunk, vacillálunk.

- Mégis kéne szállás előbb, nem? – lamentál Fecó, aki nem bánná, ha a kocsi biztonságban lenne.

Én balra pillantok, és mosolyogva mutatok az irányba.

- Az ott egy kemping. Kérdezzük meg? – Tényleg véletlenül láttam meg a kempinget, melyet csak az út választott el a tengertől, és miután dombra épült csábítóan hatott teraszos mivolta. - Talán még olyan helyet is találunk, ahonnan látjuk a tengert.

Visszavánszorgunk a kocsihoz, visszaöltözünk, és a strandon keresztül elmászunk a kempinghez. Itt a rendszer ugyanaz, mint a másiknál, csak a recepciós egy flegma, szőke, kövér csaj, aki folyton a vállát vonogatja mindenre. Fölbaktatunk a kempingbe, és öt perc alatt találunk egy helyet, a 232-eset, amely tökéletesen megfelel nekünk. Nem elég, hogy fa árnyékol a placcon, még teljes panoráma is tárul elénk, látjuk Rovinj óvárosát, a tengert és a néhány kis szigetet anélkül, hogy bárki elénk állhatna. Tehát mindig. Ezt nézhetjük reggel, amikor felkelünk, amikor kajálunk, amikor csak ülünk, és nézünk, szóval ilyen kilátása nem mindenkinek van, aki Rovinjban nyaral. Megállapítjuk, hogy eddig, az összes hely közül - beleértve a tavalyelőtti túránkat is - ez a legszebb Horvátországban, pedig nem egy gyönyörű vidéken jártunk már. A kemping ára is sokkal barátibb, mint az előzőé, itt 160 kuna az első nap, és 120 kuna a második, úgyhogy gyorsan két napra vesszük ki a szálláshelyet. Azt gondoljuk, hogy itt el tudunk molyolni két napig. Még a neve is olyan mediterrán: Porto Biondi. A kempinggel szemben, az út másik oldalán kiépített strand vár bennünket, rendes, kavicsos kis bejáratokkal, növény nélküli, kristálytiszta vízzel. Ez is egy öböl, persze, azonnal kinézzük magunknak új kalandozásunk helyszínét, az öböl másik, vadabb oldalát, ahol nincs senki, és ahol csak a csipkés sziklák mosdatják a lábukat a vízben.

Most azonban jó nagyot vetődünk a hűs tengerbe, és élvezzük a pancsikolást. Rajtam természetesen az elmaradhatatlan gumicipő. Számomra ez egy fontos ruhadarab. Legszívesebben mindenütt felhúznám, ahol természetes vízbe megyek, nem szeretem sem a köveket, sem az iszapot a talpam alatt. De nem húzom fel, csak az Adrián, itt nem néznek hülyének, mindenütt máshol dilisnek hinnének az égszínkék, lyukacsos gumicipőmben. Az egyetlen hely, ahol eddig nem jutott eszembe, hogy fel kéne venni, az a san sebastiani öböl volt, ahol az Atlanti óceán vize olyan átlátszó, hogy a napsárga, makulátlan homokot még akkor is tisztán láttam magam alatt, amikor a lábam már rég nem ért le. Az Adria is tiszta, viszont nagyon éles kövek, és szúrós sünök borítják a fenekét, úgyhogy jobb az óvatosság.

Fecó jól úszik, már sokkal előrébb jár, mint én, aki semmi megerőltető sportot nem űzök kitartóan, így az úszás is néhány karcsapásból áll, majd a hátamra fordulok, és lebegtetem magamat a víz tetején, mint egy megfulladt büdösbogár. Rájövök, hogy nemcsak feküdni tudok a vízen, hanem ülni is, kész vicc, ahogy ücsörgök nyugodtan, várom, hogy a párom visszatérjen az úszásból, és elújságolom neki, hogy a só milyen frankón fenn tart. Hogy ezt miért csak most vettem észre?

Még ott a vízben megtárgyaljuk az esti programot, mely mindenképpen egy sétát jelent az óvárosban, és egy jó kis vacsorát valamelyik hangulatos vendéglőben. Én rákot akarok enni, nevezetesen királyrákot, vagy ahogy itt nevezik scampit. Nem ez lenne az első eset, hogy megkóstolom ezt az igazi ínyencséget, minden évben, amikor Horvátországban jártam ettem egyszer legalább. Nagyon szeretem. Fecó a pizzára szavaz, szerinte gusztustalan, hogy ott a rák feje, tora, potroha, én pedig a potrohát (POTROHÁT!) kibelezem, és azt eszem. Nem beszélve a rengeteg lábáról, meg a csápjairól. Mintha egy gigantikus rovart falnék fel. Hát… ízlések és pofonok. Én nem mondom, hogy a rák szép látvány, de a hal se az, ha ott a feje, meg van még egy csomó kaja, ami rosszul néz ki, mégis nagyon jó az íze. Visszatérünk a kempingbe, zuhanyozunk, és felveszünk valami tisztességes ruhát. Még mindig füllesztő meleg van, pedig elmúlt hat óra. Az óváros kábé egy kilométerre van, némi domborzati eltérés is mutatkozik útközben, ezért itt-ott lihegek, folyik rólam a víz mire beérünk a házak közé. A külső kikötőben egy hatalmas yacht horgonyoz, a neve XIII. Fantasztikusan jól mutat, kicsit be is kukkolunk a sötétített, de nem átlátszatlan ablakain a nappaliba, ahol a személyzet épp rendet rak. Puha kanapék, szobrok, virágcsokrok teszik otthonossá. A fedélzet három emeletes, több napozórésszel, bézs színű párnás napozóágyakkal. A luxus netovábbja. Angol hajó, nagyon gazdag emberé lehet. Csillog-villog, olyan tiszta, hogy enni lehetne róla. Nehezen válunk meg tőle, de hajt bennünket a vágy, hogy árnyékban tudhassuk magunkat, úgyhogy tekerünk a házak felé.

Rovinj egyik legérdekesebb látványossága szerintem a házai, melyeknek egy része úgy néz ki, mintha a tengerből nőtt volna ki, a hullámok nekicsapódnak a faluknak. Nagyon romantikus látvány, közelről azonban meglehetősen kopott, korrodált hatást keltenek, nem is csoda, a tenger tényleg egész nap és éjszaka nyaldossa őket. Az ablakokon néhol üveg sincs, nagy szegénységet mutatnak ezek az épületek, el sem tudjuk gondolni, hogy kik lakhatnak itt. Nem úgy a belső házak, melyeket felújítottak, rendbe hoztak, és színesen, zöld, vagy fehér spalettáikkal mosolyognak a kikötőre, vagy a sikátorra, térre, melyik, merre néz. A macskaköves utcákat nem tűsarkú cipőkhöz tervezték, nem baj, rajtam lapos papucs van, nem őrültem meg, hogy tűsarkúban túrázzak. Sétálunk a belvárosban, megcsodáljuk a helyben festő művészeket, akik nem csak hagyományos eszközökkel dolgoznak, hanem néhányan festékszóró flakonokkal fújják a képeiket, megjegyzem, hogy roppant tehetségesen. Kicsit elfáradunk, és leülünk a belső kikötőben, mely a város közepénél helyezkedik el. Nem beszélünk, csak egymásra nézünk, amikor az orrunk előtt kezdi takarítani az egyik hajót a tulajdonosa. Illetve szerintem tulajdonosa, Fecó szerint csak alkalmazott. A pasi slaggal próbálja kipucolni a kirándulóhajót, belead apait-anyait. Közben megjelenik egy másik férfi, fehér lenvászon gatyában, fehér, kicsit lazán kigombolt ingben, bőrpapucsban, szájában szivarral, és felpattan az egyik vitorlásra. Tiszta ősz haja, sportosan elegáns öltözete valószínűleg sokkal fiatalabbnak mutatja a koránál, úgy néz ki, mint Belmondo, vagy Thomas Lieven (Nem kell mindig kaviár) amikor még jól bírta magát. Füstöl a szivarjával, valamit lecipel a hajóról. Nézzük, egy hirdetőtábla a Limski csatornáról, ő is az útjait hirdeti, ebből él. Leszáll a hajóról a táblával, és körülötte sétál, hátha tud fogni néhány turistát. Beérkezik egy másik hajó, leszállnak róla az utasok, emberünk akcióba lendül, két jól öltözött horvát hölgyet szórakoztat, remekül elbeszélgetnek. A nők korabeliek lehetnek, flörtölnek, mint a csitrik. Jó nézni. Mintha egy régi francia filmet látnánk a szívtipró, középkorú amorózó és a két jómódú, idősödő nőci kalandjáról.

Szeretjük nézni az embereket, mindig látunk valami érdekeset. Belmondo tovább pásztázza a partot, szivarozik, és könnyed stílusban társalog az ismerőseivel, vagy a turistákkal. Igazi romantikus figura. Annyira olasz ez a város a kis sikátoraival, a macskakövével, az épületeivel, és az emberekkel, akik a déli mentalitást tökéletesen megtestesítik. Mi azonban nem bámuljuk tovább, hanem odébbállunk. Előttünk a nagy séta, fel kell másznunk Szent Eufémiához. Vannak kihagyhatatlan dolgok, ez ilyen. Talán a története miatt gondoljuk érdekesnek, melyet kiolvastunk az útikönyvből, mielőtt elindultunk a sétánkra.

Folyt.köv.