Fullextra.hu

- Tessék, itt van két forint. – nyomta Anyuci a kezembe a pénzt.

Az pontosan két gombóc fagyi, bármelyikből, akár citromot, csokit, vaníliát vagy puncsot, vagy epret szeretnék, az két gombóc ára. Én csokit akartam, azt nagyon szerettem, az volt a legfinomabb az összes közül, vagy talán még a citrom, a vizes, szomjoltó finomság.

- Vigyázzatok egymásra Katival, el ne engedjétek egymás kezét! – intett bennünket Anyuci, mielőtt útnak engedett volna.

Öt évesek voltunk, a házunk és a fagyizó között egy úton kellett átvágni, de azt már ismertük, alig-alig tűnt fel arra autó, és különben is megtanultunk, hogy először jobbra, aztán balra nézünk, aztán még egyszer jobbra, hátha nem jól néztük meg, vagy egy autó, vagy leginkább bicikli túl gyorsan hajt, és nem vesszük észre. Cseréki Kati volt a barátnőm. Egy házban laktunk, egy tízemeletes panelban, mi az elsőn, ők a másik lépcsőházban a hatodikon. Együtt jártunk óvodába, és a ház előtt is sokat játszottunk, nekünk lehetett, mert az épület előtt egy hatalmas park volt, játszótérrel, homokozóval, szomorú füzek adtak árnyékot, még le sem égtünk, ha erősen sütött a nap. Katinak erre különösen fontos volt vigyáznia, mert nagyon fehér kislány volt, vagy inkább olyan rózsaszín, a haja tejfölszőke, és hullámos. Dundi volt. Még az ujjai is kövérek voltak, meg a lábfeje is. Nem is tetszett az oviban a fiúknak, inkább féltek tőle, mert magasra nőtt, és könnyedén elverhette akármelyiket. Engem nem zavart, hogy kövér. Én azért szerettem, mert jókat lehetett vele beszélgetni, mindig elmeséltük egymásnak, hogy kibe vagyunk szerelmesek, és hogy mit láttunk a tévében, vagy mit mondtak a szüleink egyes dolgokról. Komolyan tudtunk Katival beszélgetni, és ez jó volt, mert az öcsém még csak két és fél éves volt akkor, és vele nem lehetett kitárgyalni a dolgaimat. Aztán később, amikor nagyobb lett se beszéltem meg vele, mert mégiscsak fiú, meg a testvérem, úgyhogy rá ezek a dolgok nem tartoznak.

Aznap, amikor fagyizni mentünk az én legnagyobb problémám a hajam volt, amit Anyuci nem engedett megnöveszteni, azt mondta, hogy majd később, ha nagyobb leszek, addig csak zavar. Én éreztem, hogy itt valami más lappang a mélyben, hisz szinte minden kislánynak hosszú haja volt, és én úgy éreztem, hogy már elég nagy vagyok, és a hajam is elég erős ahhoz, hogy hosszú legyen. Aztán ott volt a árvagyerek dolog. Láttam egy filmet a tévében, ahol egy kislányt a nevelőszülei árvaházból hoztak ki maguknak, és úgy nevelték, mintha a sajátjuk lett volna. Na ez eléggé összezavart, mert honnan tudhatnám én, hogy valóban az anyukám az anyukám, és az apukám az apukám, akár lehetek én is örökbe fogadott árva, mint a filmen az a kislány, aki még hasonlított is rám, és neki is rövid volt a haja.

Katival szófogadóan megfogtuk egymás kezét és kisétáltunk a ház melletti kavicsoson az úthoz. Forgattuk a fejünket, ahogy kell, és amikor láttuk, hogy nem jön semmilyen jármű, átblattyogtunk rajta. Hátranéztem, láttam, hogy Anyuci az ablakban könyököl, és integet, hogy ügyesek voltunk, aztán ellépett onnan, és behúzta a függönyt. Abban a pillanatban engedtük el egymás kezét Katival, olyan kis pisisnek gondoltuk ezt a kézfogás dolgot, pedig mi már nem voltunk kicsik. Én például szerelemes voltam Papp Gáborba, a délutános óvónéni fiába, akivel egy csoportba jártunk. Bár tudtam, hogy ő meg Balázs Edinába szerelmes, akinek hosszú, hullámos, szőke haja volt, és úgy nézett ki, mint egy angyal. A farsangon is ő volt a királylány, ő volt a legszebb. A fiúk néha meg akarták puszilni, az egyik, Balog Feri meg is puszilta, amikor csendes pihenő volt, és Edina aludt. Nagyon mérges lett, és beárulta az óvónéninek Ferit, aki - akkor úgy gondoltam - meg is érdemelte. Sunyi dolog volt tőle az a puszi, hisz Edinának nem volt lehetősége arra, hogy védekezzen.

- Emlékszel arra a puszira tegnap a csendes pihenőben, amikor Balog Feri… - kérdeztem Katitól, de ő közbevágott.

- Hát persze. Elmondtad az anyukádnak?

- El. Azt mondta, hogy ez sunyiság.

- Mi az a sunyiság? – kerekedett rám Kati szeme.

- Én sem tudtam, megkérdeztem. – megvontam a vállamat. – De már nem emlékszem rendesen, hogy mit mondott Anyuci, valami olyasmit, hogy valakinek a háta mögött, vagy ilyesmi.

- Ja! – bólogatott Kati, mint akinek leesett a fatantusz. – Az lehet. Akkor sunyi. Biztosan az.

- És figyelj! – szólítottam fel, mert nagy fontosságot tulajdonítottam a következő témának. – Szerinted lehet, hogy én árva vagyok?

Kati meglengette a kezében kis ridiküljét, és komolyan rám nézett.

- Nem lehetsz árva. Az az árva, akinek nincs se anyukája, se apukája. Neked meg van mind a kettő.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy az én anyukám árva, mert meghalt az anyukája, és az apukája is.

- De nem így gondolom. Hanem úgy, mint a filmen. Hogy kihoztak valami árvaházból, vagy kitettek egy kosárban, és megtaláltak.

- Ja, az lehet. Azt nem tudom. Szerinted nem a szüleid a szüleid?

- Nem tudom. Néha, mint például amikor nem hagyja Anyuci, hogy hosszú legyen a hajam, azt hiszem.

- Nekem se olyan hosszú a hajam. – mondta Kati, aztán előrefutott, mert meglátta a sort a fagyisnál, és gyorsan beállt.

Mire kiálltuk a sort, nekünk már nem jutott fagyi. Toppantottam a lábammal, aztán Katira néztem.

- Mi lenne, ha elmennénk a Napfénybe? Ott lehet, hogy van.

- Ki fogunk kapni, ha sokáig leszünk oda.

- Nem leszünk sokáig, majd azt mondjuk, hogy nagy volt a sor. – furfangoskodtam, és láttam, hogy sikerült meggyőznöm. Kati lendített még egyet a ridiküljén, feljebb húzta a térdzokniját, ami folyton lecsúszott, és vállat vont.

- Nem bánom.

Elindultunk hát a Napfény vendéglő felé, ami már jóval messzebb volt a házunktól, de a fagyi úgy vonzott mindkettőnket, mint a mágnes. Ott sem volt csokifagyi, csak puncs, azt nem szerettem.

- Még elmehetnénk a Cukipukiba. – mondtam. - Az már nincs ide olyan messze, ott biztosan van csoki.

Katit nem kellett túl sokáig győzködnöm, hamar ráállt utunk folytatására. Olyan jól beszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy repül az idő. Miután megállapítottuk, hogy akár árva is lehetek, akit örökbe fogadtak, és persze ő is lehet árva, mert például a testvérével nem is hasonlítanak egymásra, ami szerencse, mert a húga határozottan csúnya gyerek volt, legalábbis mi akkor így gondoltuk, így sorsközösséget érezve hajtott bennünket a vágy, hogy teletömjük a pocakunkat édességgel. Elértük a Cukipukit, és zárva találtuk. Visszafelé már éreztem, hogy nem lesz jó vége a csámborgásunknak. Hirtelen rám tört az aggodalom, hogy Anyuci vajon mennyire lehet mérges? Vajon észrevette, hogy nem csak a Tardona fagyizóba mentünk át? Kezdtem félni a következményektől.

- Figyelj csak! – mondtam Katinak. – Itt lakik a nagymamám, ebben a házban, menjünk föl hozzá, látogassuk meg!

- Menni kéne haza. – húzta Kati a száját, de én könyörgőre fogtam.

- Naaa! Menjünk már fel! Itt van Dédike is, nagyi dauerolja a haját! Megnézhetjük, hogy lesz göndör a haj! Lehet, hogy süti is van! – vetettem be az aduászt, tudtam, hogy itt van Dédike, hisz velünk lakott, és reggel hallottam, amikor azt mondta, hogy megy mamához daueroltatni.

- Na jó, de csak egy kicsit.

- Jó. Csak egy kicsit.

Magamban azt gondoltam, ha azt mondom otthon, hogy a nagyinál töltöttük az időt, akkor kisebb büntetést kapok, mert biztonságban voltunk.

- Hát ti? – kérdezte a nagymamám, amikor meglátott bennünket. – Hogy kerültök ide? Anyucid? – nézett rám.

- Otthon van, mi csak úgy feljöttünk. – mondtam, és éreztem a nagyanyámon, hogy hiszi is, meg nem is a dolgot.

Dédike valóban ott ült a nappaliban egy széken, az ölében rengeteg csavaró, nyakába fodrászkendőt kanyarított nagyanyám. Barna szemét aggódva emelte rám, tudta, hogy nem engedhetett el Anyuci ilyen hosszú útra.

- Évikém! Hívd fel Csöpikét, hogy mit keres itt ez a két gyerek! – mondta a nagyanyámnak, sosem felejtem el, nyomatékul felemelte hozzá a kezét, ami olyan, de olyan szép volt, pedig annyit dolgozott, mint három napszámos. A körme rózsaszín, hibátlan, formára vágva, emlékszem, hogy a türemkedő kék erek ellenére, nagyon finom kis keze volt.

- Ki fogok kapni? – kérdeztem, egy kicsit szipogtam.

- Elcsavarogtatok? – tette a fejemre azt a megnyugtató kis kezet, ami olyan sokat fogta az enyémet.

- El. – Akkor már eltört a mécses, és sírtam, mint a záporeső.

- Na majd lesz valahogy. – mondta. - Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna. – hallottam már ki tudja hányadszor a kedvenc közhelyét. Mégis, amikor ezt mondta éreztem, hogy minden rendbe jön, hogy ezt nem csak a levegőbe mondja, hogy ezt komolyan gondolja, és megvéd akár a hátfejűtől is, mert ő erős.

- Dédike! Lehet, hogy engem Anyuciék csak örökbe fogadtak? - kérdeztem egy idő után, mikor már egy kicsit megnyugodtam.

- Micsoda butaság ez kisbogaram? – nyitotta tágra meleg barna szemét. – Ezt honnan vetted?

- Csak láttam egy filmben, hogy ott egy lányt az árvaházból hoztak ki.

- De az csak egy film! Azt hiszed, hogy én sem vagyok az igazi dédnagymamád?

- Ne…em. – dadogtam. Erre nem is gondoltam. Hogy akkor az összes rokonom idegen.

Hirtelen kivágódott az ajtó, ott állt Anyuci vöröslő, kisírt szemekkel, a haja kócos volt, nem olyan szép, frizurás, mint szokott, és olyan erővel ölelt magához, hogy majdnem megfulladtam. Potyogtak a könnyei, és csak hajtogatta, hogy mennyire szeret engem. Akkor már tudtam, hogy biztosan nem vagyok árva, és nem fogadtak örökbe. Én Anyuci kislánya vagyok. Meg hogy az csak egy film volt, és a hajam majd megnőhet, ha nagyobb leszek.