Foltos paradicsom - 11.

Fúj a szél. Nem kicsit, annyira, hogy mindent elvisz. Például a kinyitott napernyőt remekül képes felkapni, és jó messzire letenni. A gyékényt is sodorja, ha nem lennének rajta a cipők el is vinné magával. A nap ragyog, a tenger csillog-villog, a korai párát pedig megsemmisítette a légmozgás. Gyönyörű reggel a táj, boldog lehet, aki minden nap így ébredhet, ezt a kilátást kapja a reggelije mellé. Apropó reggeli. Éhesek vagyunk harmadik napunkon, reggel kilenckor, amikor kipattanunk a kocsiból. Az otthonról hozott hidegcsomag természetesen elfogyott, nem úgy számoltunk, hogy minden étkezést hazaiból oldunk meg, ráadásul a gyakran napon álló kocsiban tönkre is ment volna a kenyér, tej, vaj. Májkrém még van, némi cserkészkolbász is, de magában mindkettő meglehetősen karcsú, úgyhogy irány a market, be kell vásárolni. A kisbolt a kempingből kilépve az út másik oldalán található, közvetlenül, szinte összeépülve a kisadag rákos pizzériával.

- Nézd már! Nincs light cola! – bámulok. – És aszta! Egy sima cukros is vagy nyolcszáz forint átszámítva.

Az árak csillagászatiak a marketben, igyekszünk nem sokat vásárolni, így marad a vajkrém, paprika, jó hideg tej, almás-körtés üdítő, (ami jóval olcsóbb, mint a cola, nem beszélve arról, hogy mennyivel egészségesebb), miniméz, minivaj és néhány friss zsömle. Kontinentális reggeliben gondolkodunk. Akarunk venni paradicsomot is, de olyan furán néz ki. Nem piros, nem zöld, hanem foltos. Piros-zöld foltos, és taszítóan nagy. Nem túl bizalomgerjesztő, úgyhogy nem kérjük, bár én hallottam, hogy itt nem piros a paradicsom, az íze ugyanakkor nagyon jó, mégsem próbálkozunk vele. Mi a szép, bordóspiros, kerek formájú, hibátlan héjú paradicsomokhoz vagyunk szokva. Még így is sok pénzt hagyunk a kasszánál. A pénztáros rám néz (én fizetek) és felteszi a kérdést.

- Plasztiktúte?

- Bitte? – kérdezek vissza nem értve a kérdést.

- Plasztiktúte? – ismétli némileg bosszankodva, hogy nem vágom, mit is akar tulajdonképpen.

- Sorry? – értetlenkedek tovább, és nézek Fecóra, hátha ő felfogta a lényeget, de ő is rázza a fejét.

Ekkor a pénztáros lány dühösen kikap az alsó polcáról egy szatyrot, és közel az orromhoz megrázza.

- Plasztiktúte? – kérdezi újra határozottan agresszív hangnemben, és akkor esik le. Ez a csaj nejlon szatyrot ajánlgat nekünk a vásárolt holmikhoz.

- Ja! Plasztiktúte! – világosodok meg, s bólintok. – Azt kérünk. Ide vele!

Bepakolunk, és gyorsan távozunk. A kempingbe visszaérve nagy lakomát csapunk, kábé egy órán keresztül eszünk, isteni, ropogós a friss zsömle, nem olyan, mint itthon, ennek van bele, nem csak felfújt héja. Jól telerakjuk a pocakunkat, közben a tájat fürkésszük, élvezzük a szellővé szelídült szelet, és azt gondoljuk, hogy így kéne élni. Mire befejezzük, addigra a nap is magasabban jár, mehetünk a szokásos felfedezőutunkra. Keményen bekenem magamat 25 faktoros naptejjel, mert tisztában vagyok a sugárzás erősségével, különösen a víz hátán komoly a dolog, úgyhogy védekezem ellene, ahogy tudok. A homlokommal már nincs mit kezdeni, azért azt is jól bekrémezem, nehogy még rondább legyen a foltom, esetleg tényleg kirajzolódjon az összes földrész térképe rajta. Lecipeljük a hajónkat a partra, és vízre tesszük. Nem azon az oldalon, ahol én mondom, hanem a másikon, ami jóval messzebb van a vad partrésztől – ahová igyekszünk.

- Innen nagyon sokáig fog tartani az út. – mondom.

- Tudom, de ha a másik oldalon kezdjük, akkor akár gyalog is átmehetünk arra az oldalra. – érvel.

- Oké, de akkor is sokat kell evezni, majd meglátod!

A vitánkat az a műanyag elválasztó lánc váltotta ki, ami a tenger esetében körülhatárol egy bizonyos területet a vízből, hogy hajók, meg egyéb vízijárművek ne mehessenek oda. Ez a lekerített rész elég nagy, ez a strand, és ott ugye nem mehetünk be a csónakkal, ezért a szélén kell vízre szállnunk. Na most ennek a területnek négy oldala van, egyik a part, másik kettő a két széle, és a negyedik a nyitott tenger, de oda valahogy el kell jutni. Az egyik széle a másiktól, plusz a befelé evezés jó nagy kerülőt jelent a másik széléhez képest, de mi mégis ott kezdjük az evezést. Illetve Fecó. Én nem evezek, kijelentem, hogy gyenge vagyok e tevékenységhez, és valóban, mert egyszer megpróbáltam, és a tenger erősebb volt, mint én, nem jutottunk egyről a kettőre.

Szerencsére Fecó erős, és jól megy neki az evezés, egészen hamar eljutunk a műanyaglánc végéhez, ott már fordulhatunk is a vad part felé. Lehunyom a szemem, élvezem, hogy ringat a víz, oda-oda csobban a csónak falának, néha frissítőként felforrósodott bőrömre pottyannak kósza vízcseppek, mint a gyémántok úgy ragyognak az erős napsütésben. Belelógatom a lábamat a vízbe, érzem, hogy ebben a pozícióban nyomja valami a fenekemet. Nagyon nyom, magam alá nyúlok, és kihúzom a bűnöst, a bikini alsóm oldalszegélyére erősített, viszonylag hosszú zsinóron lógó, letekerhető tetejű, hermetikusan záródó, henger alakú vízálló pénztárcát. Ez egy rendkívül hasznos darab, már megvan két éve, azóta használom mindig, ha strandon vagyunk. Eleinte a nyakamba akasztottam, de teljesen hülyének éreztem magamat, azóta kötöm a bugyim oldalára, ott vagányabb. Már amennyire egy tűzpiros műanyag pénztárca vagány lehet. Viszont szükséges, ugyanis a kocsi kulcsában benne van a riasztó elektronikája, nem érheti víz, ott meg nem hagyhatjuk a parton. Így mindig rám van kötve. Ha fürdök, akkor fürdik velem, a víz tetején úszkál utánam, mint hűséges kísérőm.

Már majdnem a partnál vagyunk, nagyon érdekes a látvány. Messziről totálisan elvadultnak tűnt ez a rész, most azonban látjuk, hogy fent egy ösvény vezet, ahová még padokat is pakoltak a város parkosítói. A part azonban nincs fürdőzésre kialakítva, szokásos módon csipkés szilák övezik, melyek olykor laposabb, a tenger által keményebben legyalult kövekkel váltakoznak. Ilyen helyet keresünk, ahol kiköthetünk, és ahol a csónakot a szárazföldre húzhatjuk anélkül, hogy kilyukasztanánk a fenekét. Megtaláljuk az alkalmas terepet, én kiugrom a hajóból, és tartom, amíg Fecó, - szokásához híven a gumicipő nélkül – kikászálódik a partra. Kivisszük a csónakot, és elindulunk felfedezni az ismeretlent. Ugrálunk a fehér sziklákon, melyek réseket képezve beengedik a tengert magukba, és élővilágot hoznak létre a nap által felmelegített vízben. Kristálytiszta minifjordok fölött guggolunk, és lessük, hogy a tarisznyarákok élik a mindennapjaikat. Elbűvölő látvány a rengeteg apró feketekagyló, a csigák, a gyönyörű borsózöld növények garmadája, melyek egy pici helyen élik az életüket, miközben azt hiszik, ennyi a világ. Egy méterre pedig ott a hatalmas tenger, nekik meg fogalmuk sincs róla. Amikor a vízi világot kémlelem mindig eszembe jut a Vízipók csodapók, ahogyan a víz alatt boldogult a haverjaival, bár az persze édesvíz volt. Itt is tele van a víz mindenféle, megszámlálhatatlan mennyiségű élőlénnyel, melyek szabad szemmel nem is láthatók, miközben én csak egy apró pocsolyát szemlélek.

Ugrálunk tovább kőről kőre, és eljutunk egy részhez, ahol már nem tudunk tovább haladni, fel kell kapaszkodnunk az ösvényre, hogy a félsziget másik oldalát is megcsodálhassuk. Az ösvény az erdőben visz, árnyas fák között, kellemes a séta a forró nap után. Közben látjuk Rovinj látképét, és újra nagyon sajnáljuk, hogy nem hoztunk fényképezőgépet. Aztán meglátjuk azt, amit eddig eltakart előlünk egy földnyelv. A másik oldalt. Egy szigetet a tengeren, alig párszáz méterre a partunktól, hófehér parttal, tökéletesen lapos, fürdésre alkalmas szakasszal, fákkal, melyek foltosan nőttek ki a szigeten, itt-ott sűrűbben, máshol ritkábban, mint egy trópusi sziget, mint maga a paradicsom. És mi nem juthatunk oda, mert a nyílt vízen van, túl messze ahhoz, hogy egy gumicsónakkal veszélytelenül odajussunk.

- Gyönyörű! – sóhajtok

- Az. – konstatálja a párom is.

- Hogy kéne odajutni?

- Attól tartok sehogy. Nincs megfelelő hajónk.

- Milyen hajó kéne?

- Minimum egy motoros. – mondja, szemét nem veszi le a szigetről.

- Nem látok embereket.

- Én sem. Vajon miért?

- Fene tudja. Olyan mintha teljesen elhagyatott lenne.

Ekkor látjuk meg a kirándulóhajót. Épp odatart. A mi paradicsomunkhoz. Ki is köt, a szigetet elözönlik a turisták, birtokba veszik a lapos partot.

- Ennyit a paradicsomról.

- Jah. Nem képzeltük, hogy ezt a helyet kihagyják a bizniszből!

- Na igen. Minden a pénzről szól. Még itt is. – legyintek.

- Azért le kéne fényképezni.

- Le. Holnap visszajövünk?

- Jöjjünk. A sok rákot is le kéne, meg a csigákat. Egyáltalán ezt a partszakaszt. Nem baj, hogy nem lakatlan. Már semmi nem lakatlan…


Folyt. köv.



Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=12080