Ármány
Kopár fa árnytalan korhadványai alatt gubbasztott Ármány, és meredten bambult a térdeire, melyeket egészen a melléig húzott, úgy didergett. Ármány rosszul nézett ki, mint akinek halálos kór rágja a testét, mint akinek halálos fájdalom járja a lelkét, ami önmagában is furcsa volt, hisz Ármánynak nem volt lelke. Mégis úgy tűnt abban a pillanatban, abban a fa alatt kucorgós pillanatban, mintha volna, megsajnálhatóan, nyomorultul, magányosan. A szemeit könny lepte, a kín leve eredt pillái alól, melyek ritkásan, szőkésen-barnásan takarták savószín szemeit. Elrontotta a dolgot, csúnyán elbaltázta, és már nem tudta visszavonni a tettét, buta volt, és figyelmetlen, az ostoba fajankók kijátszották, átverték, és visszaküldték oda, ahonnan eredt, a Pokolba. Hát a Pokolban didergett Ármány, az volt az ő otthona. Reszketett, mert tudta, hogy a főnöke azt a ballépést, amit elkövetett, csúnya büntetéssel jutalmazza, akár még az angyalok közé is küldheti, akár még ki is űzheti a jó kis Pokolból úgy, hogy soha, de soha többé nem engedi, hogy a munkáját végezze.
Búslakodott Ármány, lógatta rapcsángos orrát, amikor meghallotta főnöke dörgedelmes hangját.
- Ármány, te idióta! Mi a fészkes jófenét csináltál? Még sosem jöttél vissza üres kézzel!
- Uram! Bocsáss meg, tudom csúnyán elszúrtam a dolgot, de helyrehozom, ígérem! – reszketett Ármány térde, amint felpattant a hangra.
- Hogy hozod helyre te szerencsétlen? Ezek kiválóan megértik egymást, nem vetted észre? Mivel töltötted az idődet?
- Sajnálom Uram, meg sem merem mondani, de épp belső viszályt szítottam Riksa ország vezetői között, hogy aztán Nyista ország erre felfigyeljen és kihasználva a labilis politikai helyzetet megtegye az első lépést, amikor váratlanul…
- Váratlanuuuuul? Minden információt megkapsz! Neked dolgozott százötven pokolfajzat. Mindenkiről mindent tudtál, még azt is, hogy milyen a házasélete, mikor lop a gyereke, ki kit utál, és ki kit akar megölni, mégis mi ért olyan váratlanul?
- Ez kevés Uram!
- Micsodaaaaaa?
- Tudom, hogy a bűnöm megbocsáthatatlan, de meg kell mondanom, hogy ez az információ kevés, Uram – mondta Ármány, közben összekoccantak a fogai félelmében.
- Hogy érted ezt Ármány fiam? – dörgött Ördög.
- Nos, Uram, az a helyzet, hogy míg én elfoglaltam magam a ki kit akar megölni, és ki kinek lopja ki a szemét információhalmazzal, addig nem vettem észre a legfontosabbat. Mégpedig azt, hogy a két ország vezetője kibékült, és összebarátkozott egymással, és nem ellenségek, hanem szövetségesek lettek. Erről nem tájékoztattak a pokolfajzatok. Arról sem, hogy hogyan történhetett. Hisz gyűlölték egymást!
- Van valami elképzelésed, hogy miként eshetett ilyen csorba az információs rendszerünkön?
- Úgy tűnik, hogy a pozitív érzelmeket nem elemzik a fajzatok, kizárólag a negatív érzelmekre koncentrálnak gondolván, hogy mindenkinek van sötét oldala. Csakhogy, ezek az ostoba emberek néha meglepő lépéseket tesznek… Ez esetben a szánalom, és a közös nevező nem került feldolgozásra.
- Ezt hogy érted?
- Megbetegítettem az egyik vezető fiát. Halálos kórt küldtem rá, meg is halt, annak rendje, s módja szerint. Ezzel azt akartam elérni, hogy a vezető képtelen legyen állama ügyeivel foglalkozni. Erre mi történik? Jön Nyista ország vezére, lerója tiszteletét, és összefog Riksa ország vezérével, hogy megállítsák a halálos kórt. Úgy összefogtak, hogy akárhogy erőlködtem, nem tudtam őket összeugrasztani. A közös cél erősebb volt nálam.
- Próbálkoztál pénzzel?
- Persze. Semmire nem mentem vele. Mániákusan meg akarták menteni a népüket a járványtól. Ezeknek fontosabb az egészségük, mint a pénz!
- Ármány! Ez akkor is a te hibád! Nem voltál elég körültekintő! De most az egyszer megkegyelmezek! Menj vissza! A pokolfajzatokat utasítom, hogy szerezzenek több oldalról információt. Te pedig, amint lecseng a járvány, azonnal fogj hozzá az ásásnak, és ásd alá a jó viszonyt! Háborút akarok Riksa és Nyista között! – bömbölte Ördög, és hogy nyomatékot adjon szavainak, megbillentette Ármány valagát a villájával.
- Köszönöm Uram a bizalmat! Hidd el nem fogsz csalódni bennem! – fogadkozott Ármány, és boldogan vonszolta ocsmány testét a felszín felé, tudta, hogy ha a fene fenét eszik is rövidesen háborút fog kirobbantani.
- Hisz annyira jól kezelhetőek az emberek, ha viszályról, gyilkolásról, anyagi haszonról van szó, eltekintve ettől az egyetlen nevetséges malőrtől - gondolta magában, kivillantva rothadó fogait.
|
|