A holtak számvetése
Aludtam. Zaklatottan, fel-fel ébredve. Nehéz nap volt mögöttem, a napi eseményeken őrlődve hajtottam álomra a fejemet a kedvesemhez bújva, hogy teste melegével melegítse az én mindig fagyos testemet. Álmodtam. Zavaros, ostoba álmot láttam, mely csak gerjesztette bennem a nyugtalanságot, aztán hirtelen éles fény hasított a szemembe, majd kihunyt. Ekkor éreztem meg az érintést. Jeges volt, és rémisztő, mint egy riadt sikoly. Sikoly. Saját üvöltésemre ébredtem.
Frank átölelve tartott, ahogy már csak vinnyogva ültem az ágyban, szemeimet őrülten forgatva, kapkodva, keresve azt, ami megérintett, amit megérintettem.
- Semmi baj, Angyalom, csak rosszat álmodtál! – simogatta megnyugtatóan meleg, biztonságos kezével szőke tincseimet. – El akarod mondani?
Ijedten bólogattam, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, ha elmeséli a félelmét, akkor az megszűnik létezni.
- Az új munkával lehet kapcsolatban – kezdtem. – A holtakról, és a halottlátásról készülök cikket írni, és valamibe beletenyereltem, csak még azt nem tudom, hogy mibe. Érzem, hogy amint közelebb kerülnék a megoldáshoz, mindig becsukódik egy ajtó, mintha valami rejtegetnivaló lenne. Aztán az egyik halottlátónál a kezembe akadt egy szelence, és az a fekete férfi úgy nézett rám, olyan borzasztó szemekkel, hogy azonnal leraktam, most pedig ez az érintés, ez a jeges érintés, mintha nem is álmodtam volna, annyira érzem most is a karomon… Nem is tudom, semmi összefüggés nincs a dolgok között, csak mégis olyan valóságos, persze tisztában vagyok vele, hogy a halottak nem térnek vissza, bár… - itt elhallgattam.
Nem térnek vissza. Épp ez az, ami felbolygatta egy hete az életemet. Nem hittem sohasem az okkult tudományoknak, nem hittem a feltámadásban, nem hittem semmiféle irracionális tanításnak, most mégis magával ragadott egy felfedezés. Egy férfi jelentkezett a szerkesztőségben épp hét napja, engem keresett. Egy vidám cikken dolgoztam, jókedvűen ültem az asztalomnál, amikor megcsörrent a telefonom.
- Egy férfi veled akar beszélni, gyere le légy szíves, nem akarom felengedni. – hallottam Marcy lehalkított hangját.
- Miért? – kérdeztem vissza meglepődve. – Ki az?
- Egy pap. Valami Rusty atya, de nagyon furcsa a külseje – suttogta a telefonba.
Lesétáltam a másodikról a recepcióra. Ahogy az ajtóhoz értem, először Marcy arcát pillantottam meg. Az enyhén túlsúlyos, vérbő, bolondos lány most sötét pillantásokkal méregette a sarokban ücsörgő férfit, aki rögtön észrevett. Felugrott, látszott rajta, hogy nagyon várt már, mint akinek roppant kevés az ideje, minden perce be van osztva, és nem fecsérelheti fölöslegesen. Azalatt, míg leértem a portára felkészültem, hogy egy hajléktalan külsejű férfit találok lenn, ápolatlan külsővel, nehéz szaggal, de ami fogadott, az egészen más volt.
A férfi alacsony termetű volt, és nem tűnt hajléktalannak. A szeme volt riasztó. Fekete, teljesen pupilla nélküli szeme mindent látónak tűnt, ijesztő volt, és egyben vonzó, mintha keveredett volna a sötét a fénnyel, mintha ez az ember már látta volna a mennyországot, és a poklot egyaránt. Marcy úgy bámult rá, mint egy közveszélyes őrültre, én azonban gyorsan elfogadtam a felém nyújtott jobb kezét.
- Üdvözlöm. Angie Campel vagyok. Ön…
- Rusty atya – mondta azonnal, és megszorította a kezemet. – Kedves, hogy fogad – mosolygott rám, de a szeme mozdulatlan maradt, fürkészve nézte az arcomat. – Tényleg olyan szép, mint mondták…
- Óh, köszönöm – sütöttem le a szememet zavaromban. – És kik mondták?
- A rokonai miss Campel.
- Nahát! Ismeri a szüleimet talán? – kérdeztem vissza. Furcsálltam, hogy ismeri őket, több, mint ötszáz mérföldre laknak Londontól. – Talán Pan-Sam-ben él?
- Hol? – nézett rám kérdőn. – Jah, nem. Dehogy. Nem a szülei informáltak önnel kapcsolatban kisasszony. A kedves ükanyja volt szíves önről elmondani ezt-azt. A dédanyja pedig kifejezetten sokat mesélt. Rendkívüli asszony mindkettő…
- Szórakozik velem, uram? – háborodtam fel azonnal. – Az ükanyám akkor halt meg, amikor én néhány hónapos voltam. Most már több, mint százharminc éves lenne, a dédanyámat pedig hat éve veszítettem el. Nem kedvelem az effajta tréfát! – léptem hátra dühösen.
Az atya rám függesztette fekete, delejes szemét, és úgy mondta, mintha hipnotizálni akarna:
- Nem tréfálok miss Campel. Nincs időm tréfálni, és kedvem sincs ilyen dőre szórakozáshoz. Valóban kapcsolatban állok az ön őseivel, mint ahogy még néhány kiválasztott elhunyt rokonával is. Épp erről kívántam önnel néhány szót ejteni.
- Micsoda? – bámultam elhűlten az emberre. – Ugye nem gondolja, hogy elhiszem ezt a sületlenséget?
- Nézze! Nem kerestem volna meg, ha nem lenne fontos az ügy. Nyugodtan elhiheti, hogy nem vagyok őrült, és nem is jöttem volna ide bolondot csinálni magamból, ha az idő nem sürgetne…
- Kedves Rusty atya! Igaz, hogy olvasóink történeteit is gyakran leközöljük, és én kifejezetten szeretem az extrém eseteket, de megbocsásson, ez a halottakkal való viccelődés számomra kegyeletsértő, és rendkívül morbid. Kérem hagyja el az épületet! – szólítottam fel, majd felháborodottan sarkon fordultam, és otthagytam a papot a folyosón.
Még hallottam, ahogy kiáltozik utánam, de nem fordultam hátra, csak mentem vissza a szerkesztőségi terembe, ahol leroskadtam az asztalom mellé. Arcomat a kezembe temettem, próbáltam elűzni a férfi sötét tekintetét a szemem elől, de mintha beleette volna magát a tudatomba, mindig felbukkant.
Folyt.köv.
|
|