A holtak számvetése - 2.
Nem hagyott nyugodni ez a nem éppen hétköznapi közjáték. Sebesen kezdtem ütögetni a computerem klaviatúráját: Rusty atya, Rusty, atya, halottlátás, szellemidézés…
A halott látásnál találtam egy sereg nevet. Rusty nem volt közte, de amint nekiveselkedtem, és elkezdtem egyesével végigböngészni a találatokat, többször is beleszaladtam ugyanabba a médiumba. Bizonyos Gabriel Angel nevű fekete férfi hirdette magát, ami már önmagában is nevetséges, hisz ki ad saját magának angyalnevet, a tevékenysége pedig egyenesen a vicc kategóriát merítette ki.
Azt írta magáról, hogy képes beszélgetni a holtakkal, tud közvetíteni holt és élő között, vállal szeánszokat, és egyéb misztikus feladatokat.
Bámultam a férfi honlapját, és egyre inkább éreztem, hogy ha most felhívom, és érdeklődöm akár a pap, akár a halott látás iránt, menthetetlenül belekeveredek az ügybe.
Beletúrtam a hajamba, és idegesen hátralöktem az arcomból. Körülnéztem a szerkesztőségben, és közben gondolkodtam. Mások a fél karjukat odaadnák egy ilyen sztoriért, persze, ha igaz. Ennek azonban kevés volt az esélye. Abszolút irracionálisnak tetszett mindaz, amit az atya elmondott, ugyanakkor úgy éreztem, hogy elmulasztottam valamit, már bántam, hogy nem hallgattam meg a mondandóját. A másik sorban, nekem háttal George verte a billentyűzetét, öregedő, kopaszodó ember volt, bármilyen témában képes volt dolgozni, hihetetlen tudásanyag gyűlt össze a fejében a hosszú újságírói évek során. Mégsem lett főszerkesztő, vagy vezetőszerkesztő, nem volt benne ilyen irányú ambíció. Csendes, nyugodt figura volt, és remek, segítőkész munkatárs.
- George! – szóltam neki oda.
Hátrafordult egy pillanatra, közben nem hagyta abba a gépelést.
- Mondd kislány! – válaszolt kedvesen, szolgálatkészsége mindig meghatott.
- Ide tudnál jönni egy percre? Mutatnék valamit!
- Mindjárt. Befejezem ezt a cikket, egy perc, és megyek – mondta, és éreztem a hangján, hogy örül, hogy szükség van rá.
Valóban alig telt el egy perc, és ott volt mellettem.
- Na mi az? – kérdezte szemüvegét feltolva a fejére. Ez egy fura szokása volt. Mindig, amikor felállt a gép mellől a szemüvegét - ami nélkül meglehetősen homályosan látott – mint valami napszemüveget felrakta a fejére, aztán szinte azonnal vissza is biggyesztette az orrára, mert újra a monitort kellett fürkésznie. – Micsoda? Halott látás? Gabriel Angel? Megbotlottál, és beverted a fejedet?
- Nem – néztem rá komolyan. – Megkeresett egy halott látó, aki azt mondta, hogy társalgott az ükanyámmal, és fontos mondanivalója van a számomra.
- És mi volt az?
- Nem hagytam, hogy elmondja, kidobtam az épületből. De azóta nem hagy nyugodni. Te mit gondolsz erről?
- Sok mindent láttam már életemben, de beszélő holtakat még nem, és gondolom, hogy már nem is fogok. Azonban semmit nem szabad elvetni csak azért, mert nem ismerjük. Láttam én már vérengző oroszlánt megszelídülni egy afrikai varázsló három szavától, azt hittem, hogy mindannyiunkat szét fog tépni kamerástól, dzsipestől, aztán olyan szépen lenyugodott, amikor szinte a semmiből feltűnt az a fószer… - Itt elgondolkodva elhallgatott. Levette ezüstkeretes szemüvegét, és megtörölte harántcsíkos nyakkendőjébe. – Szóval ezt sem hittem volna el, ha nem látom a saját két szememmel, és aznap egy korty whikeyt sem ittam.
- Biztos ez George? – kérdeztem viccelődve, de a pillantásától lesütöttem a szememet.
- Na és mit akarsz most ezzel a varázslóval? – bökött a monitor felé, melynek közepén sötéten feszült Gabriel Angel halott látó médium fekete arca.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy merjek-e belevágni egy ilyen ügybe. Olyan bizarr, ráadásul nem hiszek a misztikus maszlagban, tudod, hogy még vallásos sem vagyok.
- Tudom.
- Folyton az jár a fejemben, hogy még Isten létezésében sem hiszek, akkor hogy hihetnék a holtak megidézésében, a szellemvilágban, a halál utáni életben…
- Bolondság. Az egyik nem függ össze a másikkal feltétlenül. Nem kell, hogy vallásos légy, a hit egészen más téma. Attól, hogy nem ismerjük, még a természetfeletti létezhet, hisz olyan sok dolgot nem ismert az ember száz éve, és tessék, most mennyit fejlődött akár csak a technika is. Ne utasítsd el teljesen az okkultizmust, amíg meg nem bizonyosodsz róla, hogy humbug. Mellesleg, mint mondtam, sok mindent láttam én Afrikában, amit itthon senki sem hinne el nekem…
- Szerinted keressem meg? – támasztottam a kezembe az államat.
- Ezen a halott látón keresztül akarod megtalálni?
- Gondolom, az ilyenek ismerik egymást – bólintottam.
- Hát az nem biztos, de első lépésnek megteszi – mondta. – Hogy nézett ki a pasas?
- Alacsony, szakállas, fekete szemű. Olyan pupilla nélküli, delejes szeme volt. Brrr. Még most is megborzongok, ha rá gondolok. A ruhája is fekete volt, a nyakában azzal a fehér papi gallérral, és nem cipő volt rajta, hanem papucs. Igen. Valami gyógypapucs, barna, amilyet az öreg emberek hordanak…talán…kórházban? – meresztettem a szememet Georgra. –Lehet, hogy a pap nem is pap, lehet, hogy egy dilis, aki megszökött a kezelésről…de honnan ismer engem? Miért pont engem talált meg?
- Ott van a neved a cikkeid mellett. Ki tudja? Elképzelhető, hogy olvassa a lapot, és épp a te cikkeid voltak rá hatással – kuncogott George.
- Nem tűnt számomra őrültnek, bár amit összehordott…Na jó. Hagyjuk. Valószínűleg csak egy bolond szórakozik velem. Bár ez azért nem túl megnyugtató – Az utolsó mondatot már csak a tenyerembe motyogtam. – Kösz George. Mindig jó veled beszélgetni, olyan hatásos vagy! – mosolyogtam rá.
Folyt.köv.
|
|