A holtak számvetése - 3.
Még néztem egy darabig a képernyőn a férfi arcát, aztán gyorsan, nehogy meggondoljam magamat, tárcsáztam a számát. A telefon kicsöngött, majd egy pincemély férfihang belehallózott a fülembe.
- Halló. Itt Gabriel Angel. Amennyiben szolgáltatásomat kívánja igénybe venni, kérem fáradjon el a Kensington út 30 szám alá, este hat és nyolc óra között. Nagy örömmel várom.
A szívem újra visszatért a rendes kerékvágásba, örültem, hogy egy rögzítő válaszolt a hívásomra. Izzadó tenyeremet a homlokomra szorítottam, és hagytam, hogy idegeim megnyugodjanak. Csak ültem csendesen. Rájöttem, hogy belekeveredtem. Menthetetlenül felébredt bennem az újságírói kíváncsiság, beszippantott a jól ismert adrenalin szint emelkedés, amit mindig egy jó sztori előszagának éreztem. Valami azt súgta, hogy ez a dolog nem olyan egyszerű, mint ahogyan én azt Georgnak felvázoltam.
Rápillantottam az órámra, aztán Georghoz fordultam.
- George! Elmegyek ehhez az arkangyalhoz.
- Hát mégis?
- Igen. Érzem a zsigereimben, hogy jó helyen tapogatózok, és az öreg nem dilis. Valami van itt, bizsereg minden részem.
- Ismerem az érzést – mosolygott mindentudóan a férfi, aztán megsimította kopaszodó feje búbját. – Egyedül akarsz menni?
- Azt nem mondanám… - vigyorodtam el, amint láttam, hogy George a kabátja után nyúl. – Nem bánnám, ha velem tartanál…
- Rendben, megfűztél – kacsintott rám, mintha nagyon győzködnöm kellett volna.
Kint süvített a szél, az ősz épp úgy döntött, hogy demonstrálja hatalmát, és megmutatja a világnak, hogy milyen kemény is tud lenni ő. Vékony kabátom nem sokat ért, hiába hajtottam fel a gallérját, alákapott a szél, és dermedtre fagyasztotta a tagjaimat. George is fázósan húzta be a nyakát, amíg oda nem értünk a kocsijához.
A kocsiban jó meleg volt, a Kensington út épp annyira volt messze, hogy a hirtelen átfagyott kezem kiengedett, és a kezdtem jól érezni magam.
- Na itt vagyunk – mondta George, és leállította a motort.
A Kensington út 30. háza egy cseppet sem volt különleges, egy sorház lakása volt, ugyanolyan, mint a többi. Mégis a hideg rázott tőle, amikor ránéztem. A borostyánnal felfuttatott falak régóta tartották a frontot, még az ezernyolcszázas években épültek, magukba szívva a több, mint száz év viharait, napsütéseit. Az ablakok keskenyek, és osztottak voltak, alig nagyobbak, mint a lőrések, ugyanakkor a viktoriánus építkezés eleganciáját viselték magukon. És a komorságát. A téglafalak megfeketedtek az idők során, és ez csak fokozta a borongós, és egyben patinás hangulatot, melyet a ház egésze árasztott.
- Hát itt vagyunk – mondtam én is teljesen fölöslegesen, inkább csak az időhúzás reményében.
Nem tudtam, hogy mit találunk az ajtó mögött, tartottam az ismeretlentől, de vonzott is, hátha olyasmire bukkanunk, ami „A sztorit” hozza meg a számunkra.
Az oroszlánfejes kopogtatóval megkocogtattam az ajtót. Szinte olyan halkan, hogy magam sem hallottam, olyan halkan, hogy George furcsán nézett rám, hogy miért nem kopogok. Az ajtó mégis kinyílt. Úgy tűnt, hogy magától, mintha valamely szellem nyitotta volna, de természetesen elektronika mozgatta, nyitotta, és mögöttünk be is zárta. Egy előcsarnokban találtuk magunkat, mely sötét volt, és erőltetetten misztikus hatást akart kelteni a betolakodóban. Mindenütt gyertyatartók, vörös szőnyeg, hozzá illő vörös függönyök, s a füstölők nehéz szaga.
- Fáradjanak beljebb! – szólított fel bennünket egy hang, melynek tulajdonosát nem láttuk, de ugyanaz a tónus volt, mint amit a telefonban hallottam.
Elindultunk befelé egy szűk, sötétbarna fával borított falú folyosón, melynek padlóján folytatódott az előtér nehéz, vörös szőnyege. A falakat egészen mély színekkel festett képek díszítették arany keretben. Egy nagyobb, dolgozószobaszerű helységbe érkeztünk, ahol ugyanaz a fénytelenség fogadott bennünket, mint a többi helységben. Középen egy hatalmas íróasztal állt, a fal mellett polcok, melyek roskadoztak a könyvektől, és egyéb tárgyaktól. A szobában nem volt senki.
- Foglaljanak helyet! – jött a hang ismét.
Leültünk két vörös bársonnyal bevont székre, és vártuk a házigazdát. Beszélgetni nem mertünk, azt gondoltuk, hogy nyilván minden szavunkat hallaná, így jobb híján nézelődtünk.
Az asztalon észrevettem egy szelencét, melynek míves kidolgozása azonnal megragadta a figyelmemet. Felálltam, és odaléptem az asztalhoz. Ránéztem Georgra, aki a fejét rázta, mutatva, hogy nem kellene matatnom az idegen asztalán, de csak rámosolyogtam. Már nem féltem. Úgy vonzott az a szelence, mint a mágnes, egyszerűen képtelen voltam ellenállni neki. Meg akartam fogni, a kezembe akartam venni, meg akartam simogatni ragyogó ékkövekkel kirakott fedelét, szinte megbűvölt tökéletes, sosemlátott szépségével.
Épp nyúltam felé, amikor a hang felcsattant mögöttem.
- Hozzá ne merjen nyúlni!
Riadtan eszméltem, elkaptam a kezemet a dobozkától, és a hang irányába fordultam. Ott állt a roppant magas, fekete férfi az ajtóban, melyen mi is bejöttünk, és összevont szemöldökkel meredt rám.
- Elnézést… - suttogtam, és visszaültem a székre.
A férfi az asztalhoz ment, és leült. Nem köszönt, nem szólt, csak nézett. Engem. Georgot pillantásra sem méltatta. Lassan éreztem, hogy vörösség kúszik fel az arcomon, zavaromban újra lesütöttem a szememet. Rendkívüli volt a férfi tekintete. Olyan erő sugárzott belőle, és olyan hatalmas energia, amilyet még az atya szemében sem láttam. Az ő szeme is fekete volt, ugyanolyan delejes, pupilla nélküli, ijesztő és vonzó egyben.
- Megértem, hogy megtetszett önnek, ez a világ legszebb szelencéje – szólalt meg bársonyosan, olyan hangon, melyet a legkevésbé sem vártam volna ettől az óriás termetű embertől. – Gabriel Angel vagyok. Üdvözlöm Önöket a házamban.
Folyt.köv.
|
|