Várakozó álláspont
Egyszer valahol azt olvastam, hogy életünk nagy részét alvással töltjük. Rájöttem, hogy ez nem igaz. Ez egy általánosított marhaság. Életünk nagy részét várakozással, idegesítő, semmittevő, semmire sem jó várakozással töltjük.
Várunk reggel, amikor a dugóban átkozzuk magunkat, hogy autó nélkül még a vécére is képtelenek vagyunk elmenni. Milyen hasznos dolgot csinálhatunk, amíg a kocsiban tipródunk? Hát semmit. Esetleg hallgathatjuk a rádiót, bár ezt nem nevezném igazán produktív tevékenységnek. Ömlik a pop a kereskedelmi rádiókból, a vidám, csipadörgölősen erőltetett reggeli maszlag, ami azzal hülyít, hogy minden olyan hepi, olyan laza, és humoros. Néha elmosolyodunk, sőt, néha fennen röhögünk egy-egy idióta műsorvezető aranyköpésein, de alapvetően a popularitás posványában – ami azért jó meleg – csendesen alszunk tovább. Persze nyitott szemmel, hisz jobbról is, balról is veszély les, dilis autósok, dilis motorosok, álmos teherautósofőrök fenik a fogukat ránk.
Várunk a szupermarketben, hogy ránk kerüljön a sor a pénztárnál. Különösen sokat várunk, ha előttünk mindenki kártyával fizet, az a nő is, aki egy tejfölt vett, de sajnos nincs nála készpénz.
- Én inkább kifizetem…! – kiáltanánk türelmetlenül, de nem tesszük, inkább fásult arccal várjuk, hogy végre elfogyjon a sor, és a sértődött arcú pénztárosnő elé járulhassunk.
Sértődött arca van. Mert olyan sokan vannak, mert olyan bunkók az emberek, még köszönni sem tudnak, mert tegnap összekapott a férjével, és mára sem békültek ki, mert még a gyerek ebédjét is be kell fizetni, és ő nem fog odaérni, de nem szól a férjének, nehogy már azt higgye! Úgy sem segít sosem az a lusta disznó.
- Szép napot! – köszön rá valaki, s ő azt sem tudja, mi történt, mert hirtelen besütött a nap a nem létező ablakokon, és virágba borult a dekorációs műpálma.
Várunk az orvosnál. A fogorvosnál az ember nem elég, hogy vár, de rettegve vár, miközben a tegnap még gyilkosan hasogató foga már tompán sem fáj. Hazamenne, de nem mer. Mert mi lesz, ha holnap újra fájni fog? Az orvosokat nem rángathatjuk kedvünk, fogunk szerint. Ugye! Bejelentkeztünk ötre, most hat van, de még mindig van előttünk két nő. Miért hív a fogorvos mindig két órával korábbra, mint ahogy bekerülünk? Miért váratja minden fogorvos órákig a félelemtől verejtékező, ájulás szélén álló pácienseit? Mert szadista? Mert élvezi, hogy reszketnek a székében az egyszerű, nemfogorvos emberek? Sosem tudjuk meg. Nem merjük megkérdezni a műtét előtt, utána meg már mindegy, hogy mennyit vártunk, a lényeg, hogy túl vagyunk rajta. Nem?
Várunk a fodrásznál. Mert nem képes kiszámolni az idejét. Mert mindig van egy barátnője, vagy annak a gyereke, anyja, nagyanyja, férje, akit elénk kell sürgősen vennie, mert halaszthatatlan dolga van, és nem ér rá várni. Ha megkérdezzük, hogy miért hívott időre, ha nem tartja, akkor bűnbánó arcát mutatja.
- Csúszunk, szívem. Ne haragudj, tudod, hogy van, csúszunk egy hangányit.
Hallgatjuk a felületes csevejt, a lélekboncolgató tereferét, amikor mindenki lelkét felboncolják a nők, belenéznek, véleményt alkotnak, becsmérelnek, csodálnak, intrikálnak, aztán úgy hagyják. Nyitva. Mindenki előtt. Mindenki előtt, aki végighallgatta egy idegen ember nyavalyáit.
Várunk a munkahelyünkön. Várjuk, hogy elmenjen a főnök, hogy megjöjjön a főnök, de leginkább azt várjuk, hogy leteljen a munkaidő, és elindulhassunk hazafelé, hogy előtte várjunk a dugóban, és a szupermarket pénztáránál, vagy a fodrásznál, vagy az orvosnál, vagy…
|
|