Élet Káoszban 1.
Sikítva ugrottam ki az ágyamból. Úgy üvöltöttem, hogy attól nem csak a mellettem békésen szunnyadó szerelemem Frank, hanem a szomszédok, de tán még a holtak is felébredtek. S ezzel nem is járok messze a valóságtól. Álmomban ocsmány hullaszerű lények taperoltak kéjes örömmel annyira valósághűen, hogy szerintem valóság is volt. Bár magam is nehezen hiszem, hogy ez megtörténhet. Tehát álltam az ágyam mellett, torkom szakadtából bömböltem, és még véletlenül sem vettem figyelembe, hogy ezen a világon más is létezik rajtam kívül, akit esetleg némileg zavar az én magánszámom. Frank fáradtan álmos hangja végre eljutott a fülemhez.
- Mi van, mi történt? Miért kiabálsz?
- Iszonyú dolog történt! – kezdtem, miután megtaláltam a beszédhangomat is. – Hullák fogdostak hosszú karmokkal, lila foltokkal, meg rothadó szemgolyókkal!
- Aszta! – mondta, és mosolyszerű grimaszba ugrott az arca. – Megint túlkajáltad magadat este?
- Nem ! Nem! Nem érted! Tényleg taperoltak a rémlények!
- Hát persze. És ezt most komolyan mondod? Bébikém! Feküdj vissza! Hajnali kettő van. Holnap olyan leszel, mint a mosott rongy.
- Hogy mondhatod, hogy feküdjek vissza és aludjak, amikor az imént fejtettem ki neked, hogy halott exemberek másztak rám nem olyan régen. Hogy tudnék én ezek után aludni?
- Úgy, hogy behunyod a szemedet, lassan lélegzel, és számolsz visszafelé száztól… - motyogta, és közben demonstrálta, hogy mi a feladatom. Láttam rajta, hogy rögvest visszamerül csecsemőálmába, úgyhogy egy hangyányit felemeltem a hangomat.
- Frank! El ne merj aludni! Vészhelyzet van, nem érted?
- Ne csináld már Cica! Had aludjak! – jött a válasz pincemélyről.
- Nem! – kiáltottam.
- Mit nem? – ijedt fel újra, és végre addig tápászkodott, míg a hátát a falnak vetve, felült az ágyban. Kérdőn nézett rám.
- Szóval konkrétan éreztem, hogy a nyálkás karmos kezükkel húzgáltak, nyomkodtak, mintha vinni akartak volna magukkal. Még azt a bűzös, gázos szagukat is éreztem, biztos, hogy itt voltak, akár hiszed, akár nem – zártam le durcásan, mert láttam a szemében, hogy komplett idiótának néz.
- És Purci ügynök mindezt szótlanul végigasszisztálta? – kérdezte nem kevés szarkazmussal a hangjában.
- Nos… hol van Purci ügynök? – néztem körül idegesen, majd megláttam, ahogy az ablakpárkányon ücsörög teljes nyugalomban, és elmélyülten mosdik. – Purci nyilván azóta lehiggadt – mondtam zavartan.
- Úgy ismered Purcit, hogy egy ilyen patália, hullák, bűz, és a te műsorod után az ablakban nyalogatja magát?
Na igen. Purci ügynök a macskánk. Eleinte kizárólag Purci volt a neve, de egy ügynökös filmsorozat olyan nagy hatással volt rám, hogy ráragasztottam ezt a titulust. Neki mindegy, én meg szeretem teljes nevén nevezni. Frank pedig kinevet, mert szerinte egy macskának semmiképpen sem való egy ilyen név, bár elismeri, hogy egészen vicces. Főleg azért, mert a mi macskánk nem éppen a bátorságáról híres.
Tekintve, hogy Purci ügynök valószínűleg nagyobb patáliát rendezett volna a szobában, ha hullák acsarkodnak a környéken, mint én, talán mégis azt kellett gondolnom, hogy álmodtam. Totál hülyének éreztem magamat, miközben visszamásztam az ágyba. Szorosan hozzábújtam Frankhez, védelmet keresve erős karjai közt. Beszívtam finom, ismerős illatát, és éreztem, hogy kezdek ellazulni. A szívem már nem vert olyan őrült hevesen, és az agyvérzés sem kerülgetett, de azért csak fújtam a magamét.
- Akkor is itt voltak. Tudom. A pokolfajzatok… - motyogtam lassan, aztán valamikor - persze nem emlékszem, hogy mikor - álomba merültem.
Folyt. köv.
|
|