A kocsi hamarosan fékezett a hófehér kőből épült, mediterrán stílusú villa előtt. A két lány izgatottan szállt ki, és csodálta meg a romantikus, ugyanakkor elegáns épületet, melynek ajtajához két oldalról lépcsősor vezetett fel. Az előkertben buja növények kellették magukat az ébredő holdnak, leanderek, pálmák hajladoztak a kora esti frissítő szellőben. Pompás virágágy kompozíciók szegélyezték az utat, melyet hófehér murvával szórtak fel, míg elérték a lépcsősor alját. A három emeletes épület tetején jól kivehetően terasz terpeszkedett, amit mívesen faragott kő korlát zárt le. Amerre a szem ellátott, mindenhol zöld és tarka növények vonták magukra a figyelmet. Felértek az ajtóhoz, mely nyomban kinyílt előttük, és egy idős, mosolygós asszony nézett rájuk kíváncsian.

-         Önök nyilván a német hölgyek – mondta tört németséggel, és kedvesen bólogatva invitálta be őket a házba. – Fáradjanak be. Az asszonyom azonnal jön… - mondta, és ebben a pillanatban fel is tűnt a hallban Elisabeth, Ralf édesanyja.  

A két lány meglepetten nézett rá, nem hitték, hogy az asszony jelen lesz, erről Ralf nem tett említést.

-         Üdvözlöm Önöket! – mondta széles mosollyal. – Annyira örülök, hogy a fiam meghívta Önöket hozzánk, legalább első kézből hallok híreket a hazámról. Jaj, nem is mutatkoztam be, Elisabeth vagyok, Ralf anyja… - nevetett fel, és miután Judith és Trudy is bemutatkozott, beléjük karolt, úgy vezette őket a terasz felé.

-         Oly régen nem jártam már Németországban, hogy már azt sem tudom, hogy mi a divat, melyek a legjobb színdarabok, az új muzsikák… jöjjenek hát, ne legyenek ennyire szertartásosak, ez csak egy kis családi vacsora – mondta, amikor azt látta, hogy a két nő meglehetősen zavartan hallgatja lelkes kis monológját.

Elisabeth valóban örült nekik. Ritkán találkozott németekkel, akkor sem ilyen fiatal, szimpatikus nőkkel, inkább pocakos, vaskos urakkal, akik a fia és a férje üzletfelei voltak. Úgy gondolt az idősebb Hammedra mindig, mintha valóban a férje volna. Most úgy érezte, mintha egy pillanatra visszarepült volna a múltba, amikor ő jött először Törökországba, hogy ruhaüzlete számára kelméket, és kész öltözeteket válogasson. Csodás tavasz volt, 29 éve, 1978-ban. Ő májusban töltötte a huszonötöt, fiatal volt és gondtalan. Hirtelen ötlettől vezérelve azt gondolta ki, hogy saját üzletet nyit, hogy a divattal, a színekkel, formákkal és a finomabbnál, finomabb kelmékkel foglalkozhasson. Szerencsés volt, a szüleitől megkapta a kezdőtőkét, és az egyetem elvégzése után nem sokkal bele is vágott.

Egy régi barátnőjétől hallotta, hogy Törökországban fantasztikusak az anyagok, hogy fillérekért lehet hozzájutni szebbnél szebb kész ruhákhoz, és kelmékhez is, így eltervezte, hogy mielőtt kibérelné a megfelelő üzlethelyiséget elutazik Törökországba, hogy szerződést kössön ottani kereskedőkkel, akik majd ellátják az ő németországi boltját. Szabad volt, művelt, és nem utolsó sorban nagyon szép. A férfiak Németországban is rajongtak érte, de amint Törökország fűszeresen egzotikus, buja földjére lépett, úgy érezte, hogy egy számára eddig ismeretlen, mégis vadítóan vonzó világba csöppent. A férfiak bámulták ragyogó, szőke, derékig érő haját, színes, virágos muszlinba bújtatott karcsú alakját. Nem turistaként, hanem baráti látogatásra érkezett Isztambulba, azt a  régi iskolatársát kereste fel, aki mesélt neki a török textilekről. Adel feleségül ment egy török üzletemberhez, aki hosszú évek óta ismerte az egész családját. Tulajdonképpen már előre eltervezett házasságkötés volt az övék, szinte a bölcsőben volt még a lány, amikor a két apa elhatározta, hogy gyermekeiket összeházasítják. Szerencsés helyzet állt elő, mert a két fiatal egymásba szeretett, és a lány boldogan követte párját Törökországba, hogy egyetlen feleségeként vezesse a háztartást, és nevelje akkor már két gyermeküket. Náluk vendégeskedett Elisabeth. Adel nagyon megváltozott, mióta nem látták egymást, kigömbölyödött, és török szokás szerint öltözködött, bár fejkendőt nem hordott, hisz még a török asszonyok jó része is fedetlen fejjel járt, nem kötelezte már őket senki az arc elfedésére. Mégis elhagyta az európai öltözködési stílust a muzulmán kedvéért, ő azt mondta, hogy így jobban érzi magát, kényelmesebb is, és nincs is kedve ezzel a kis súlyfelesleggel az akkor divatos szűk trapéznadrágban, alig valamit takaró szűk nejlon ingecskékben, méteres telitalpakon egyensúlyozni. Van neki elég dolga, nincs ideje a divatra, pláne, hogy a férje igazán elégedett a külsejével, és azzal, hogy muszlim szokás szerint él, és viseli a ruháit. Elisabeth elfogadta barátnője döntését, neki azonban esze ágában sem volt elrejteni holmi kendő mögé a bájait, hisz épp, hogy túlesett Európa a szexuális forradalom küszöbén, épp, hogy kibújhattak a nők a fűzőből, épp, hogy lekerülhetett a páncélként fojtogató melltartó, hát pont akkor bújt volna el a férfiszemek elől egy ilyen felvilágosult, vidám nő? Ugyan! El is csavarta minden kereskedő, és nem kereskedő fejét, s egy hét alatt hét házassági ajánlatot kapott, melyeken csak nevetett, hisz egyik férfi sem érintette meg a szívét. Aztán egy mégis. Az az egy, akinek talán a legkevésbé kellett volna. Demir Hammed jóképű, vad férfi volt. Ilyennek képzelik a nők a sivatagok rablóvezéreit, sötétbőrű, olajos fekete szemű, ragadozó mosolyú férfi, akinek nincs, aki az útjába, vagy akár ellenálljon. Elisabeth egy perc alatt lett a rabja, egy szempillantás alatt elvarázsolta a férfi. Nem gondolkodott, nem mérlegelt, elfelejtette minden feminista elképzelését, nem érdekelte többé a butikja, csak a férfihoz akart tartozni örökre. Demir azonban már nős volt. Felesége, Fatima tipikus muzulmán asszonyként, a világtól visszavonultan élte az életét, vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket.

A férfi Fatima mellett Elisabethet is akarta. Úgy szerettek egymásba, hogy nem volt kérdés közöttük, hogy mi legyen a jövőjükkel. Elisabeth elfogadta, hogy nem lehet a felesége Demirnek, és egyáltalán nem esett nehezére beköltözni a férfi által közös házuknak vásárolt gyönyörű fehér villába. Eszébe sem jutott, hogy visszamenjen Németországba. Boldog volt. Még úgy is, hogy tudta, hogy sosem lesz belőle hites feleség, csak szerető. Tudta, mert a férfi előre tisztázta a tényt, hogy a feleségét nem fogja elhagyni, ennek ellenére Elisabeth úgy gondolta, hogy csak idő kérdése, és Demir is be fogja látni, hogy ők minden tekintetben összetartoznak, és Fatimának nincs helye az életükben. A férfi úgy is bánt vele, mintha a felesége volna, és ezért sokáig nem is érezte azt, hogy ő kevesebb, mint Fatima. Ráadásul fiúval ajándékozta meg Demirt, és az idejük nagy részét is együtt töltötték. Csak akkor kezdett motoszkálni a fejében a házasság gondolata, amikor Ralf már iskolába járt. Ő akart lenni Demir Hammed felesége, azt akarta, hogy ő és Ralf legyenek az első számú családja, azt akarta, hogy teljes mértékben szakadjon el Fatimától, és ennek gyakorta hangot is adott. Demir eleinte türelmesen fogadta második felesége – ahogy ő Elisabethet hívta – kirohanásait, de az utóbbi években megsokszorozódtak a veszekedéseik, így szívesebben volt csendes, szomorkás mosolyú első feleségével, mint a még mindig gyönyörű és kívánatos másodikkal…

Elisabeth tudta, hogy ezek a lányok nyaralni érkeztek, de nyilván bennük is az az izgalom, az a zsongás támadt fel, mint benne, amikor először lépett erre a földre. Olyan más világ ez, olyan gyönyörűen más… - gondolta, miközben Juditht és Trudyt vezette a teraszra. A csodálatos kilátással büszkélkedő, hatalmas keleti fátylakkal díszített, baldachinnal fedett tetőteraszon már hófehér damasztabrosszal letakarva, gyertyákkal, virágokkal és selyemdamaszt szalvétákkal díszítve állt a hosszú asztal. Elisabeth a bárpulthoz invitálta a lányokat, mely mögött egy fehér egyenruhás, fiatal férfi állt, és várta, hogy kiszolgálhassa a hölgyeket.

-         Mit innának kedveseim? – kérdezte Elisabeth mosolyogva, és Trudy karjára tette a kezét. – Milyen gyönyörű haja van magának! Mint a folyékony réz… - mondta, és érezhető volt, hogy komolyan is gondolja ezt a bókot. – Természetes a hajszíne?

Trudy épp válaszolni akart, amikor a teraszon megjelent Ralf. Ralf, aki még fantasztikusabban festett, mint a repülőn, és még vonzóbb volt, mint ahogy emlékezett rá.