...Dideregni kezdtem, a szél átfújt a kabátomon. Lassan elfordultam a kaputól, hogy megvizsgáljam a téglakerítést.
Rápillantottam az órámra. Este hét óra volt, szinte teljes sötétség, még a lámpák is távolabb világítottak, az, amelyik a kaput és környékét lett volna hivatott fényárba vonni, korábban összetört.
A közelben csak egy kisebb, gyenge fényt adó lámpa égett, amit a Vidámpark szereltett fel, a nagy kandeláber fényerejét helyettesítendő.
Alaposan megnéztem a falat, mely mögött lustán nyújtózott a gyermekbirodalom téli álomra szenderülve.
A téglákat még a múlt század közepe táján javítgathatták, mert meglehetősen elnyűtt hatást keltettek, legalábbis az alig fényben úgy tűnt, hogy itt-ott foghíjas.
Nem gondolkodtam sokat, elsétáltam addig a pontig, ahová már egyik házból sem láthattak az ott lakók, - és hálát adva rengeteg eszemnek, amiért edzőcipőt húztam – nekiveselkedtem a kerítés megmászásának.
Tekintve, hogy sportos múltam rég az enyészeté lett, nem hittem, hogy egyszerűen sikerül kivitelezni ezen vállalkozásomat, így engem lepett meg a legjobban, hogy nagyobb megerőltetés nélkül felkapaszkodtam a téglafal tetejére.

Meg kell, hogy említsem – még mielőtt téves elképzelés alakul ki rólam – hogy nem volt éppen mindennapos elfoglaltságom a mások birtokára történő behatolás, kerítések figyelmen kívül hagyása, és egyéb betörési kísérlet.
Ezt csak azért jegyzem meg, mert attól függetlenül, hogy szakmám szerint újságíró vagyok, még nem jelenti azt, hogy mérhetetlenül pofátlannak is kell lennem.
Ez esetben azonban nem lévén más választásom, megtettem, amit a helyzet megkövetelt.
Másztam.
A nagyobb problémát a másik oldal kéz- és lábtörés nélküli elérése jelentette, ott valamiért nem éreztem a lábam alatt a külső oldalon szinte lépcsőfokokként kinyúló tégladarabokat.
Mondhatni olyan sima volt, mint egy függőleges jégpálya; a november nyálkája keményen rátelepedett.
Lecsúsztam hát, hogy aztán a hátamon landoljak, hatalmas mázlimnak köszönhetően egy bokorcsoport tetején, így sérülésem - egy-két karcoláson kívül – nem lett.
Lekászálódtam megmentőimről és körülnéztem.
Nem sok mindent láttam. Kint is sötét volt, de bent csak árnyakat és foltokat érzékeltem, a föld és a növények illatát, majd hirtelen megéreztem azt a szagot.
Azt.
Amit a lakásban is éreztem, és akkor már tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
Körbefordultam, de nem láttam senkit, nem hallottam zajt, csak azt a borzasztó szagot éreztem.
Elindultam arra, amerre az utat sejtettem, és már szörnyen bántam, hogy Franket otthon hagytam. Folyamatosan kémleltem, de semmi szokatlant nem vettem észre, hacsak nem volt szokatlan az, hogy a bezárt, sötét, üres vidámparkban egymagam sétálgattam.
Megtaláltam egy keskenyebb utat, ami a terület belseje felé vezetett és elindultam arra.
Az utat bokrok és fák szegélyezték, a magasban, egészen távol a város által halványan megvilágított égbolton az óriáskerék íve rajzolódott ki.
Arrafelé tartottam, arra sejtettem a park központját, az irodákat, és az egyéb kiszolgáló épületeket.
Gyorsan szedtem a lábaimat, nem éreztem magamat biztonságban.
A hideg megtette a hatását, ezért a zsebembe nyúltam egy papírzsebkendőért, amikor a periférián, a szemem sarkából megpillantottam egy mozgó árnyat, ami velem együtt haladt.
Megálltam és oldalra kaptam a fejemet, de nyilván ő is megállt, mert bármennyire is figyeltem, mozdulatlan volt a környék.
Ahogy újra elindultam, ismét érzékeltem a mozgást a bal oldalamon.
Megint megálltam és belemélyesztettem a szememet a sötétségbe.

-       Van ott valaki? – kérdeztem halkan, mint aki nem akarja felverni az alvókat. Tiszta ostobaság. Ha az ember sötétben beszél, akkor többnyire suttog, vajon miért?
Nem válaszolt senki, ezért hangosabban tettem fel a kérdést, de válasz akkor sem érkezett.
Az erős szag bekúszott az orromba, tudtam, hogy annak a szagát érzem, aki követ.

-       Bújjon elő, nem bántom! – kiáltottam, és magamban, de tényleg csak magamban felröhögtem nyomoromon.

-      Annak örülök, de ki a fene maga, és főleg mit kiabál itt? – kérdezte egy érces férfihang, majd ugyanabban a pillanatban felvillant egy erős reflektor fénye.

Én háttal álltam a lámpának, és a fény teljes ragyogásba vonta az árnyat, azt, aki eddig követett, aki feltételezésem szerint a penetráns ámbraszagot bocsátotta ki a testéből… egy férfit.
Egy nagyon ijesztő, kettévágott arcú férfit.
Hosszában volt kettévágva az arca, a sebhely olyan mélynek tetszett, mintha bármikor szétválhatna a feje, persze tudtam, hogy nem, de mégis úgy tűnt, hogy csak a szentlélek tartja össze a két felet.
Olyan ronda volt és rémisztő, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy sikoltozva elmeneküljek, legrosszabb horrorfilm élményeim jutottak az eszembe.
A ruháját nem tudtam megfigyelni a döbbenettől és az ijedtségtől csak bámultam a rémpofát, ekkor azonban az idegen hirtelen köddé vált.
Úgy tűnt el, mintha felszippantotta volna az anyaföld, de persze valószínűleg csak kilépett a fénykörből és elinalt a sötétben.
Dermedten álltam egy pillanatig, majd amikor újra rám rivallt a lámpás, reményeim szerint élő férfi, lassan megfordultam, hogy szembenézzek a fényforrással.

-        Én csak keresek valakit – hunyorogtam a reflektorba, kezemet a szemem előtt tartva erőlködtem, hogy lássak valamit a retinám előtt ugráló kis vörös körökön kívül is...