Megcsalók V.

A klimatizált repülőtérről kilépve a két nőt mellbe vágta a forró, szinte trópusi levegő. A nap magasan járt, izzott a beton, a cipők sarka beleragadt a megolvadt aszfaltba. Judith önkéntelenül is a homlokára tette a kezét, mintha tenyere hűvöse enyhíthetné a kibírhatatlan meleget, de a keze már megizzadt, nedvesen tapadt homlokához.

-         Gyilkos. Ugye? – hörögte Trudy első döbbenetében, melyet a hatalmas hőmérsékletkülönbség okozott.

-         Az. Gyilkos – mondta elhaló hangon Judith. Meglepte őt is, hogy ennyire rosszul viseli a hőséget, hisz alig lehetett 40 fok. Mi lenne vele, ha valóban a trópusokon nyaralna – gondolta.

Egy taxisofőr ugrott eléjük, kis kreolra sült arcán ezernyi ránc szaladt szét, ahogy vendégcsalogató vigyorral invitálta a lányokat a kocsijába.

-         Van légkondicionáló? – kérdezte Trudy a kis török férfit, s közben ámuldozott, hogy hófehér ingén egyetlen pecsétet sem fedezett fel. Mint akit a tojásból nyomtak ki, déli egy órakor, negyven fokban. – gondolta. – Vajon hogy csinálja?

Az emberke legyezett a kezével, úgy mutatta, hogy persze, minden van az ő járművében, aggodalomra semmi ok.

Tiszta, kellemes, és főleg hűvös látványt nyújtott az autó, a két barátnő be is huppant a hátsó ülésre, miután bőröndjeiket elhelyezték a csomagtartóban. A kocsiban fülledt, áporodott meleg fogadta őket, Trudy már éppen ugrott volna ki, amikor Judith megfogta a kezét.

-         Ne – nyögte. – Ne kezdjük elölről. Majdcsak odaérünk valahogy.

-         Hol a klíma, te átok? – rivallt a sofőrre Trudy, mert bár a kocsiban maradt, arra nem tett fogadalmat, hogy a kis török fejét nem mossa meg, amiért becsapta őket.

Erre a ráncos arc felderült, és egy gombnyomással lehúzta mindkét hátsó ablakot.

-         Klíma – mutogatott. – Fúj a szél! Autóklíma elromlott egy hete. Most ez a klíma.  

A két nő beletörődve hagyta, hogy a 120 kilométer per órás menetszél tönkretegye a frizurájukat, szemük, szájuk tele lett repkedő tincseikkel, és az út porával, de ők csak megadóan ültek, remélték, hogy az út, ami az Atatürk repülőtérről a szállodájukhoz vezet, gyorsan eltelik. Útközben egy pillanatra feltűnt a Boszporusz, a Hagia Sophia is, de semmit sem élveztek csodás látványukból. Inkább csak a lehetetlen közlekedés kötötte le a figyelmüket.

Úgy látták, mintha Isztambulban nem léteznének közlekedési szabályok, mintha mindenki arra menne, amerre úri kedve tartja, figyelmen kívül hagyva a kereszteződéseket, az elsőbbségadást, vagy akár a lámpákat. A végtelen ricsaj bántotta a fülüket: az autósok dudáltak, kiabáltak, a fékek csikorogtak, s a megszámlálhatatlan autó és motor zaja rátelepedett az egész városra.

-         Jól kezdődik…jól festesz - motyogta Judith a barátnőjére pillantva, majd hirtelen kitört belőle a fáradt emberekre oly jellemző, szinte hisztérikus nevetés.

-         Mi az? – kérdezte Trudy zavartan, aztán ő is elkezdett kacagni. – Tényleg jól kezdődik. Egyébként te sem nézel ki jobban, mint én, úgyhogy ne nevess – mondta, de aztán ő maga sem tudta abbahagyni a nevetést. 

Kócosan, izzadtan érkeztek a Pierre Loti Hotel-hez, szinte beestek a recepcióra, annyira elcsigázottnak érezték magukat. A hűvös előcsarnok azonban nyomban magához térítette a két nőt. Elkerekedett a szemük a sok szépség láttán, ami fogadta őket. Antik bútorokkal berendezett, szalonszerű recepció várt rájuk. Az európai elegancia keveredett a hangulatos, buja keleti motívumokkal, a fotelokat és szófákat gyönyörű, török mintás selyemkárpittal vonták be, ezzel oldva az antik merevségét, és megszüntetve azt az érzést, mintha múzeumban járnának. Olyan miliőt teremtett a hotel berendezője, hogy ne csak a konzervatív, hanem a puha, otthonos kényelemre vágyó utazóknak is kedve szottyanjon lerogyni bármelyik ülőalkalmatosságra. A falakat moha-zöld, jellegzetesen török rajzolatú selyemtapéta borította, a szőnyeg pedig perzsának látszott, bár a sem Judith, sem Trudy nem volt a szőnyegek szakértője. A két nő csak ámult, bámult, maguk sem hittek a szemüknek és a szerencséjüknek, hogy ilyen gyönyörű hotelt fogtak ki.

-         Hitted volna? – tátotta a száját Trudy. – Azt gondoltam, hogy kapunk egy lepukkant belvárosi motelben egy nyomorúságos szobát, ehelyett tessék…Biztos, hogy jó helyen járunk?

-         Kitett magáért a főnök, az biztos – bólogatott Judith. – Én sem erre számítottam. Tavaly, emlékszel? Helmut kapta a prémium utazást. Na ő mesélte, hogy egy szakadt szobát kaptak a feleségével Rómában, és szinte megbánták, hogy felhasználták a jutalom-utat, olyan rosszul érezték magukat… De ez… Nagyon jó lehetsz Herr Miszternél… - vetett sokatmondó pillantást Judith a barátnőjére főnökük gúnynevét használva.

-         Na ne már! Biztos, hogy ki nem állhat, tudod, hogy tavaly, a karácsonyi partin a kezére csaptam, amikor a szoknyám alatt turkálva akart közelebbi ismeretségbe kerülni velem.

-         Emlékszem. Jó sokáig remegtél, hogy kirúg…

-         Na igen, aztán mégsem. Nem is értem én ezt…

-         Can I help you? – hangzott fel a hátuk mögött az udvarias kérdés, mire mindketten megpördültek, hogy lássák, ki szólt hozzájuk.

Jóképű, a hotel egyenruhájába öltözött fiatal férfi állt mögöttük, és kedves mosollyal várta a választ.

-         Trudy Meier vagyok. Ha jól tudom, nekem és a barátnőmnek szobafoglalásunk van önöknél – mosolygott vissza Trudy.

-           A férfi a recepciós pult mögé lépett, és belenézett a számítógépes nyilvántartásába.

-         Trudy Meier. Igen, valóban mától van lefoglalva a szobájuk, egészen három hétre, és előre rendezték a számlát is – pillantott fel a recepciós a monitorról. – Érezzék jól magukat hölgyeim. Én Hasszán vagyok. A csomagokat Abu felviszi a szobájukba – mutatott egy hagyományos fezt viselő fiatal fiúra, aki szolgálatkészen várakozott a lépcsőnél. Amikor a nevét hallotta meghajolt a vendégek felé, és elindult, hogy bőröndjeiket az emeletre cipelje.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=12110