Eljött a reggel, a vasárnap reggel, és én úgy éreztem, hogy főnix madárként támadtam fel újra poraimból, s a tegnap, mint felejthető rémálom marad csak meg emlékezetemben. Reggeli rituálémat a világ minden kincséért sem hagynám ki az életemből, hisz a legjobb, legnyugodtabb pillanataimat akkor élem. Rázhatod a fejedet, tudom, hogy nem egészséges, de ez engem nem érdekel, akkor vagyok a legfogékonyabb. Kidugtam a lábamat a paplan alól, éreztem, hogy a harminc fok kevés a lakásban, még rá kell durrantanom a fűtésre, különben megfagyok. Nagy levegőt vettem, és mint akit csúzliból lőttek ki, úgy rohantam a fürdőbe, hogy magamra kanyarítsam vastag, kapucnis frottír köntösömet. Nem követtem el újra a tegnapi hibámat, a tükröt kiszlalomoztam, egyetlen pillantásra sem méltattam. A fürdőköpenyemnek még a kapucniját is a fejemre raktam, s mint egy megtermett koton (mindig a Csupasz pisztoly jut az eszembe a kapucnis fehér köntösömről) már megnyugodva blattyogtam a konyhába. Beindítottam a kávéfőzőt, s közben kellemes bambaságban vizsgáltam két nyuszit formáló papucsomat. Az járt a fejemben, hogy igazából tök jó, hogy nincs pasim, mert ugye akkor reggel is ki kéne nézni valahogy, legalábbis az elején, hovatovább nem vehetném fel a nyuszis csangámat, és kotonként sem glasszálhatnék a lakásban, pláne harminc fokban, amit ő nyilván a felére csökkentene, hogy ne érezze magát a trópusokon. A legutóbbi pasim kis selyem bébidollt követelt, az egész kapcsolatból csak az maradt meg bennem, hogy folyton fáztam. Brrrr.

Lefőtt az ébresztő nedű, már az illatától úgy éreztem, hogy az eszmélés folyamata megkezdődött. Három cukor, kávé, tej, pipa a számba, aztán irány a szoba. Letelepedtem a laptop elé, és nevetséges kíváncsisággal nyitottam ki a társkereső oldalt. A megmaradt kibontatlan 8 levélen kívül még öt érkezett. Püff neki. Elhatároztam, hogy mindet kinyitom. Egytől egyig, nem vacakolok. Na fiam, volt itt minden, mi szem szájnak ingere. Egyik-másik üzenetnél komolyan tátottam a számat a csodálkozástól. Volt olyan ürge, aki bevallotta, hogy nős, aztán lenyomta azt a púlos szöveget, hogy otthon nem talál megértésre, így keresi azt a kedves, nagyon csinos, nagyon szexi hölgyet, aki őt nyomorában felvidítaná. – Anyád – gondoltam – vidítson fel, vagy a nílusi krokodil. Egyébként nem tűnt rossz pasinak, de ilyen paraméterekkel akkor sem kéne, ha maga Brad Pitt lenne, vagy a még jobb Johnny Depp. Most nem azért mondom, emlékszel, Marcsinak volt egy ilyen mellékutca kapcsolata, hát kérlek, én nem leszek senki mellékutcája, lábtörlője, titkos szajhája, hogy aztán kilenckor lelépjen mellőlem, mert akkor vacsiznak az asszonnyal, és onnan nem lehet késni. Na nem. Mert van szerelem a házasság után is. Biztos, De az valahogy nem így kezdődik, hanem véletlenül, hirtelen, érthetetlen és villámgyors… Azt sem kultiválom, de legalább megértem. Ezt azonban…

Oké, nem tartok kiselőadást a kapitalista erkölcsből, mert nekem talán nem kéne, én sem zárdában szocializálódtam, de azért nős pasim sosem volt. Bár… egyszer sajnáltam, hogy nem volt. Emlékszel még Juniorra?  Persze, hogy emlékszel. Hah. Úgy nézett ki, mint Michael Madsen. És hogy tudott nézni azzal a két szemével… Nem is csoda, hogy kikezdtem vele, nem? Aztán amikor közölte, hogy nős, akkor még hál’ Istennek nem volt késő. Bár ő azt hitte, hogy már igen. Emlékszel? Mondtam neki, hogy akkor jöjjön vissza, ha már elvált, addig a színét se lássam, mert bár megőrülök, úgy odavagyok érte, annyira azért nem… Az elveim, az elveim…

Két évig minden másnap küldött nekem sms-t. Két évig minden sms-re ugyanaz volt a válaszom. Két év után megírta, hogy elvált, és találkozzunk. Persze nem miattam vált el, elég furcsa is lett volna, miután semmi nem volt köztünk a több száz üzenetet leszámítva. Anyám! Két év alatt a duplájára hízott, és egy kicsit sem hasonlított már Michael Madsen-re… Ilyen az én formám. Beszélgettünk, ittunk egy kávét, mint régi jó haverok, de az a lángolás, ami két éve volt úgy hamvába holt, mintha sosem lett volna. Ennyit Juniorról. Neked is volt valami ilyen, nem? Vagy nem? Dehogynem! Jól van, tudom, hogy most rólam beszélünk…

A levelek. Nyitogattam, bénábbnál bénább urak és bácsik akartak maguknak engem, és úgy éreztem, hogy valóban egy húspiacon vagyok, mígnem az egyik üzenet megragadta a figyelmemet. Nemcsak azért, mert a küldője úgy nézett ki, mintha keresztezték volna Al Pacinot Andy Garciával… de igen. Ezért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt a fő oka annak, hogy letáboroztam a levele mellett és egy egész szál ciginyi időt szenteltem rá, hogy megírjam a válaszlevelemet. Belebonyolódtam egy maratoni üzengetésbe, aztán elkérte a számomat és felhívott. Nagggyon búgott a hangja a telefonban, férfias volt és kellemes, úgy éreztem, hogy a hívás és a fénykép alapján el tudom dönteni, hogy milyen az ürge. Pláne, amikor küldött még néhány fotót, hogy megerősítsen abbéli elhatározásomban, hogy másnap találkozom vele. Kiderült, hogy az egyik komoly állami cég informatikai igazgatója, s ezt bizonyítandó küldött egy olyan képet, amin a főnöki fotelban pöffeszkedik egy drágának látszó öltönyben. Nem vagyok anyagias. Tényleg nem, te tudod, hogy folyton csórókkal kavarok, ha szerelemes vagyok, még el is tartom, de impozáns volt ez a miliő, és a tudat, hogy ez a fazon már elért valamit. Egyszer valaki azt mondta, hogy egy pasiban a legszexibb a pénze és a hatalma. Valami biztosan van benne, mert rám is hatott a puccos iroda. Bár, ha nem Al Pacino ül abban a fotelban, hanem mondjuk Danny de Vito, akkor… Szóval megbeszéltük a másnapi randit.  Mit húzzuk az időt, ugye? Pedig Gábriel után eldöntöttem, hogy nem ugrok bele azonnal kínos személyes találkozásokba, de hát ember tervez, Isten végez. Ugye.