Erre a randira még inkább kicsíptem magam, hiszen nem akárkivel készültem találkozni. Aki úgy néz ki, mint Al Pacino és Andy Garcia fia (hű, micsoda képzavar), az bizony megérdemli, hogy a legjobb formámat hozzam. A szemét combharisnya még mindig a kukában pihent, és úgy gondoltam, hogy ott is marad. Már csak azért is, mert nem készültem ledér lieszonra, egy ilyen öltönyös, komoly férfi nyilván nem akar nyomban gerincre vágni, úgyhogy a lankasztó mellett döntöttem. Bevallom, hogy a legdögösebb lankasztómat húztam fel, fekete mintás térdzoknim teljesen megfelelt a célnak, még abban az esetben is, ha véletlenül… na de nem készültem ledér lieszonra, mint említettem. Nem kell pofákat vágni, volt már ilyen a történelemben, én képes vagyok ellenállni. Te nem tudsz nemet mondani, úgyhogy jobb, ha nem nézel ilyen magasról…

És halleluja, felvehettem a tűsarkú csizmámat, ami tíz centivel hosszabbítottam meg a lábamat, így simán 178 centi magas lettem. Szóval megadtam a módját a randevúnknak. Az Európa kávéház teraszán találkoztunk, ott várt rám a jóképű, öltönyös fiatalember, egy szál vörös rózsával (ez nem jel volt arra, hogy ő az, csak gesztus tőle, mert én, én vagyok). Nem aléltam el. Miéééért?! Üvöltött egy hang a fejemben. El akarok alélni! Miért nem tetszik? Mi nem tetszik rajta? Bömbölt a fejemben a rengeteg kérdés, és én nem találtam a választ. Eközben persze bájosan cseverésztem a fickóval, aki közelről és jobban megnézve mégsem volt teljesen olyan, mint a két szupersztár közös gyermeke, kicsit alacsonyabb is volt, mint számítottam rá, kerestem a hibáit, de az ilyen ostoba, nevetséges ráfogásokon kívül semmi problémát nem fedeztem fel. Néztem a kezét, hátha koszos a körme. A francba! Tiszta volt, mint a patyolat. Figyeltem a mozdulatait, hátha észreveszek valami sutaságot, (ami más esetben ellágyít) ami a gyengeségére utalna, vagy a beszéde hátha nem elég választékos… De semmi. Arról beszélt, hogy pécsi, imádja a várost, ott nőtt fel, ott élnek a szülei, de ő a munkája miatt kénytelen Budapesten élni… Figyeltem. Amikor megkérdezte, hogy mit iszom, arra gondoltam, hogy talán egy kicsit felszabadultabban tudom szemlélni, ha iszom egy könnyű koktélt. Rábíztam a választást, s ő egy Zombi nevezetű keveréket rendelt nekem, magának alkoholmenteset, hisz még vezetnie kellett. Megittam a liláspiros színű koktélomat, és máris rózsásabban láttam a világot. Nem fogod elhinni, de kiütött a koktél, mint egy béna kis kezdőt… Pedig emlékszel, mikor még kettőnknek kevés volt egy nullahetes Absolut? Még rátöltöttünk a szórakozóhelyen, hogy meglegyen az alaphangulat… Ah régi szép idők… Na ez a Zombi olyan fene erős volt, hogy vihogtam, mint akit oda visznek…tudod hova.  Vihorásztam, vihorásztam, nagyon szexinek, vagánynak, és roppantmód szellemesnek éreztem magam… Azt hittem, hogy beszélgetek, aztán lehet, hogy nem, igazából nem nagyon emlékszem, mit is mondhattam a pasasnak, akit nem mellesleg Egonnak hívtak. Közben hallottam, hogy azt kérdezi, van-e kedvem megnézni a lakását, mert igazán nagy szüksége lenne egy ilyen kifinomult hölgy véleményére a lakberendezésére vonatkozóan. Na nekem sem kellett több. Ha a szakértelmemre kíváncsi valaki, hát én azonnal ugrok, hogy segítsek, nem kell sokat könyörögni, úgyhogy… Na igen. Tudom, hogy teljesen idióta vagyok, de ez a Zombi… komolyan mondom, a pasi újra Al Pacino és Andy Garcia törvénytelen kapcsolatának gyümölcse lett, és kosaras termete remekül mutatott az általam Armaninak gondolt zakóban.

Beültünk a kocsijába, ami egy szolgálati Skoda volt, fehér, minek örömére eldúdoltam a Hófehér Jaguár című gyomorforgató slágert, és olyan remekül éreztem magam, mint már nagyon régen. Suhantunk a fehér Skodával, suhantunk, suhantunk… Nagyon sokáig suhantunk és már valahol külterületen jártunk, mert valahogy semmi nem volt ismerős, pláne, hogy kezdett beesteledni keményen. Akár be is tojhattam volna, hogy vajon hová visz, de bennem egy szál félsz sem volt, ki tudja miért, talán azt gondoltam, hogy nagy kárt már úgysem tud tenni… Ráadásul egy ilyen jóképű fickó valószínűleg nincs rászorulva az erőszakra, de ha mégis… hát hagyom magam, hamarabb szabadulok…  Jól becsiccsentettem a Zombitól, úgyhogy nem foglalkoztattak a jövővel kapcsolatos kérdések, például, hogy hogyan megyek haza a világ végéről…

Már elmaradoztak a házak, iparterületen jártunk, de én még mindig nem féltem. Aztán hirtelen feltűnt egy alacsony, egyszintes, régi, némileg lepukkant házsor. Oda kanyarodtunk be és egy miniatűr előkerten keresztül jutottunk a lakásba. Vagy cipősdobozba. Vagy gyufás skatulyába. Én 30 négyzetméteren lakom. Ez sokkal kisebb volt. Azt hiszem. A levegőtől kezdtem kijózanodni. Ja igen. Nem volt fűtés, tehát hideg volt. HIDEG. Én harminc fokban is fázom. Kezdtem rádöbbenni, hogy mekkora barom vagyok. Gondoltam, ha már így esett, ki kellene belőle hozni a legjobbat, úgyhogy nekiálltam a lakást a lakberendező szemével felmérni. Volt benne galéria. Amire szerintem úgy kellett felkúszni, mert a lakás összesen lehetett úgy három méter magas. A konyhában ketten nem fértünk el. A nappali… nappali! Az egy darab szoba lehetett tíz négyzetméter. Mindegy – gondoltam. – Nem olyan vastag, mint hittem, de hát én nem vagyok anyagias ugye, kicsire nem adunk…

Ekkor Egon lerántotta magáról a gatyáját. Nem… az alsó rajta maradt hál’ Istennek, csak az Armaninak látszó nadrágot tolta le, és ott állt előttem kisgatyában. Öregem, kikerekedett a szemem, és úgy kijózanodtam, hogy rögtön felmondtam volna a Mengyelejev táblázatot, ha valaki kérdezi. Láthatta rajtam, hogy gyökeret eresztettem döbbenetemben, mert rögtön közölte: - Itthon nem szeretek öltönyben lenni, olyan kényelmetlen. – Majd az egyetlen székre dobta a gatyóját és tovább billegett előttem a bugyikájában. Jól van na. Nem bugyika volt, de ilyen fecske típus, ami domborít, ha érted mire gondolok… Lehet, hogy azt hitte, hogy begerjedek? Miután kicsodálkoztam magamat, majd virtuálisan falba vertem a fejemet tüntetően elfordultam, és megkértem, hogy húzza fel a nadrágját, vagy valami nadrágfélét, mert nem vagyok kíváncsi az altestére. Az is megfordult a fejemben, hogy a Zombi előtti érzéseimre mennyire nem figyeltem oda, pedig mennyire oda kellett volna, nem elkábítani magamat, hogy hátha mégis ő a nagy Ő, csak én nem vettem észre…

Egyszer csak éreztem, hogy a hátam mögé lép, és átölel, miközben azt lihegi a fülembe… - Tudom, hogy te is akarod, ne ellenkezz… - Na itt szakadt el a cérna. Igaz, hogy Zombi állapotomban azt hittem, hogy inkább hagyom magam, de amikor ott álltam a dolog előtt olyan mérges lettem, hogy megfordultam, és tiszta erőből behúztam egyet kéjvágyó Egonnak. Akkor egy pillanatra megijedtem, hogy visszaadja, de csak bámult értetlenül, és láttam, hogy könnybe lábad a szeme a fájdalomtól. Futottam, mint a nyúl. Ki a lakásból, ki az útra, futottam, futottam kifulladásig. Aztán eszembe jutott, hogy ott a mobilom, tán hívnom kéne egy taxit. Még jó, hogy volt utcatábla az egyik egyemeletes házon. Anyám! A taxi negyedóra múlva érkezett meg, addig majdnem halára fagytam. Meg is érdemeltem. Nem? De az biztos, hogy megtanultam a leckét. Ráadásul úgy elment a kedvem a bugyiszínű oldaltól, hogy egy hétig rá sem néztem. Aztán mégis…